Elég, hogy megtörtént

Beszélgetés Molnár Csabával - KORTÁRS SORSTÁRS INTERJÚK

Megromlanak, összerohadnak a dolgok, ha nem jutnak el a közönséghez, ha nem tudnak beérni.

Molnár Csaba a Budapest Táncművészeti Szakközépiskolában végzett, majd Brüsszelben, az Anne Teresa De Keersmaeker alapította P.A.R.T.S.-ban tanult. Táncolt Angelus Iván, Bakó Tamás, Gál Eszter, Hámor József, Wally Cardona, David Hernandez, Mia Lawrance koreográfiáiban. 2008-ban két évre az olasz Virgilio Sieni táncegyütteséhez csatlakozott. Rendszeresen dolgozik Hód Adriennel. Alapító tagja a BLOOM! nemzetközi alkotóközösségnek, melynek City! című előadása 2011-ben Lábán-díjat nyert. Ugyancsak alkotótársa a 2013-ban Lábán-díjat nyert Nyúzzatok meg!-nek. 2014-ben, a Trafóban mutatták be Dekameron című koreográfiáját.

(Csabával a Puskin Kávéházban találkozunk, mert nagylelkűen rám hagyta a helyszínválasztást, mondván, hogy bárhova szívesen elmegy. A megbeszélt időpont előtt egy-két perccel érkezem, ő akkorra már az első kávén is túl van. A második mellett kezdünk beszélgetni.)

Mindössze két napra jöttél most haza Németországból, mégis nagyon készségesen álltál hozzá ehhez az interjúhoz, köszönöm. Min dolgoztál ott?
– Az Aerowawes networkon keresztül ismertem meg Honne Dohrmannt, aki jelenleg Mainzban vezeti a tanzmainz nevűmolnar-cs1 társulatot. Ez egy körülbelül húsztagú repertoár-együttes, olyan koreográfusokkal dolgoztak már, mint a Club Guy and Roni vagy Sharon Eyal. Most három alkotót hívtak meg, hogy HOM címmel készítsenek egy-egy férfi duettet. Egy estén fogják bemutatni a három koreográfiát. húsz-huszonöt perc, nincs díszlet és minimális a rendelkezésre álló technika, de különben teljes szabadságot kaptunk, hogy mit kezdünk a témával. Később aztán lesz ennek az estnek egy női párja is. A zenéből indultam ki, Manuel de Falla El amor brujo című flamenco balettjéből. Van valamiféle narratíva is, különböző helyeket jár be a koreográfia, és közben persze más irányokat is vett, mint amire eredetileg gondoltam. Szűk volt az időkeret, de alakult valami. Az a furcsa, hogy majd csak márciusban mutatjuk be, és ha lesz is előtte egy-két nap felfrissíteni, ez azért elég hosszú idő.
Fontos neked a történet egy koreográfiában?
– Nézőként nem az, szeretem az absztrakciót. Amikor azonban én nyúlok valamihez, egyelőre nekem fontos, nem tudok máshogy gondolkodni, mert nem a tánc az egyetlen, ami bekerül a rendszerbe, hanem a mozgás, a zene, a két vagy több táncos vagy akár a zene története – ezekből az elemekből szeretnék egy számomra értelmezhető ívet leírni. Hogy mindez a néző számára mennyire lesz érthető, az fontos, de már egy másik kérdés. Valahogy olyan érzés, mintha egy találós kérdést kellene megoldanom, vagy egy kirakós játékot, aminek van egy, a rendelkezésemre álló eszközökből kirakható „tökéletes" megoldása. Most úgy érzem, hogy találtam egy megoldást, de ez nem a „tökéletes". Persze ez a találás attól is függ, hogy éppen hol tartok én, képes vagyok-e kirakni abban a pillanatban, és az idő szűkössége is közbeszólhat.

(Ezen a ponton egy kicsit elkalandozunk, mert amit Csaba mond, az nagyon hasonlít a saját írói/költői tapasztalataimhoz, és eszembe jut egy Várady Szabolcs-vers is, az Amit a vers akar című, amelyben egy „átkozott puzzle"-hoz hasonlítja ezt a keresési folyamatot. De vissza a tánchoz!)

molnar-cs2Hogy érzed? A Dekameron egy elég jó megfejtés, vagy a számodra akkor lehetséges „tökéletes"?
– Úgy gondolom, hogy ott egy elég konzekvens megoldást találtam. De el tudnék fogadni egy másik irányt is. Egy adott pillanat hangulata továbbviheti a munkát más hangulatok felé.
Eszembe jutott, hogy ha most készítenéd a Dekameront, vajon más keretet választanál-e? Egy interjúban azt mondtad, hogy Boccacciónál a halál elől menekülnek a szereplők, most itt, Budapesten nem ez a helyzet. De azóta a helyzet megváltozott, az ország szembesült a halál elől menekülőkkel is.
– Ami most történik, az akkora falat, nem biztos, hogy tudnám kezelni egy koreográfiában. Volt egy erős, felkavaró élményem. Éppen a Trafó évadnyitó rendezvényére mentem szeptember 4-én, Zuglóból, ahol lakom, a 7-es busszal. Akkor indultak el a menekültek a Keletiből gyalog, Ausztria felé. A buszban villámgyorsan intenzív, nagyon kiélezett légkör alakult ki, röpködtek a pró és kontra érvek. Ijesztő reakciók is voltak, egy fiatal nő azt mondta, hogy mindet meg kellene ölni. Elhiszem, hogy valami felzaklatta, de hogy az életre így reagáljon valaki, azt nem tudom feldolgozni-elfogadni. Abszurd volt ez után bemenni a Trafóba, a megnyitóra, tudni, hogy mi van kint, miközben mi „művészkedünk" meg „önmegvalósítunk".
Honnan kerültél ebbe a művészközegbe?
– A Felvidéken nőttem fel, Ragyolcon. Apukám fociedző volt, a szüleink szerették volna, hogy sportoljunk, mozogjunk. A bátyám focizott, de nekem nem az volt a világom, a tánchoz volt kedvem. Ötéves koromtól áthordtak balettórára Salgótarjánba. Évekig jártam oda, aztán sajnos meghalt a tanárnőnk, és a balettórákat társastánc váltotta fel, ami nekem nem jött be, ahogy az sem, hogy otthon, a faluban, a néptánccsoportban táncoljak. Amikor befejeztem az általánost, egy pályaválasztó kézikönyvből néztük ki a Budapest Tánciskolát. Elmentünk megnézni, nekem nagyon szimpatikus volt már első látásra is, anyukámnak kevésbé, de érezték, hogy én ezt nagyon akarom, így elengedtek.molnar-cs4
Elég éles váltás lehetett Ragyolcról Budapestre költözni.
– Azt hiszem, egész természetesen vettem, de nehéz volt. Több osztálytársam sokkal előrébb járt, mint én, a tánc terén is, de abban is, hogy ők ismerték a várost. Az elején ijesztő volt ez a lemaradás, de aztán egyszer csak inspiráló lett.
Ha hazalátogatsz, az otthoniak hogy viszonyulnak hozzád?
– Ragyolc egy körülbelül ezerötszáz lelkes falu, mindenki ismer mindenkit, tudják, hogy táncolok, de hogy pontosan mit és hol, azt nem. A szüleim persze képben vannak, járnak az előadásaimra. Legutóbb A halandóság feltételeit látták. Próbáltam előre elmondani nekik, hogy min dolgozunk, mi miért alakult úgy az előadásban, ahogy, már csak azért is, mert a korábbi Hodworks-előadásokat (Ahogy azt apám elképzelte, Pirkad) nem látták. De érzékeltem, hogy ez nekik távoli, talán sok is. Nem mondtak róla véleményt, nem úgy, mint például a Nyúzzatok meg!-ről, amihez jobban tudtak kapcsolódni. Akkor megéreztem, hogy ez az a pont, ahová már nem tudnak követni, hogy felnőttem (miközben egyáltalán nem érzem magam felnőttnek), hogy most már én felelek azért, amit csinálok, és nem kell számolnom azzal, hogy el tudják-e fogadni. Magányos pillanat volt.
Azt már mondtad, hogy apukád fociedző volt, de különben mivel foglalkoznak a szüleid?molnar Decameron
– Apukám eredetileg építész volt, anyukám pedig bútorasztalos, egy gyárban dolgozott, de aztán vállalkozni kezdtek. Van egy kocsmájuk a faluban, most már a testvérem is ott dolgozik, családi vállalkozás. Ha otthon vagyok, mindig bemegyek. Élet van ott, ahogy más falvakban, ott is közösségi térként is működik a kocsma.
Otthon hívtak Csabubabunak? Mert amikor elkértem az e-mail címedet az egyik kollégámtól, mosolyogva mondta, hogy az nagyon vicces, csabubabus.
– Nem. Azt még nagyon régen, talán tizenhat éves koromban, az egyik barátnőm találta ki. Már többször gondoltam rá, hogy lecserélem, mert azért a hivatalos leveleknél elég komolytalannak tűnik, aztán mégse tettem.
Ami viszont egy komoly lehetőség, decemberben új bemutatód lesz a Trafóban. Erről mit lehet tudni?
– Néhány évvel ezelőtt a BUTI-ban volt egy Vigadalom című rövid etűdöm, 23-24 táncossal. Szabó Gyuri, a Trafó menedzser-igazgatója emlékezett rá, és lehetőséget kaptam, hogy ebből kiindulva készítsek egy félestés koreográfiát. A nyolc-tíz perchez képest a harminc sokkal több, új tapasztalat lesz ennyi embert ennyi időn keresztül mozgatni. Annak idején egy parti-szituációt dolgoztam fel, a zene, a fények és a tánc technikai szempontú megközelítésével. Hogy mi lesz most, az még alakulóban van. Az biztos, hogy ezúttal is bevonjuk a BUTI táncosait.
Úgy tűnik, a BUTI fontos pont az életedben. Mennyire létezik az a BUTI-s összetartás, amiről a táncszakmában hallani?
– Tényleg mérföldkőnek tartom a táncos pályafutásomon, és az is igaz, hogy többekkel azóta vagyok szoros barátságban és munkakapcsolatban, de sok odajáróval nem alakult ki ilyen szoros kapcsolat. Vagyis ezek számomra elsősorban emberi kapcsolódások, amelyekre aztán közös munkák is épültek. Mint például a Nyúzzatok meg! Dányi Viktóriával és Vadas Zsófia Tamarával.
Fontos neked, hogy akivel dolgozol, ahhoz tudj ilyen módon kapcsolódni? Barátokkal tudsz igazán jól dolgozni?
– Nagyon fontos. Most, a mainzi munka kapcsán mégis úgy látom, hogy ez egy kicsit változik, hiszen ott olyan táncosokkal dolgoztam, akiket korábban nem ismertem. Ha az ember bemegy a terembe – akár koreográfusként, akár táncosként – védtelen állapotba kerül. Ahol a nem tudás is nagyon fontos. Én alapvetően intuitív alkotó vagyok, ez jó dolog, de az intuíció kiszolgáltatottá tesz, hiszen nem tudom befolyásolni. Kell egy közeg, amely rá tud hangolódni az intuícióimra, és ez ott, ahol ismerem a többieket, sokkal könnyebb. Nehezebb két ismeretlen táncosnak elmondani az ötleteimet, és kiállni mellettük.
Ha te koreografálsz, az mennyiben közös alkotás?Molnar Dekameron KNI

Dekameron / fotó: KNI

– Nekem nagyon fontos, hogy közös legyen. A Dekameront én generáltam, én hoztam a döntéseket és az ötletek nagyobb része is az enyém volt, de ezek az ötletek a köztünk lévő viszonyokból jöttek.
A hazai táncos közeghez képest hogy érezted magad külföldön, Belgiumban és Olaszországban?
– Nagyon szeretem a nemzetközi közeget, jó volt elmenni, az elején sok stimulus ért. Egy ponton túl azonban sok lett, kezdtem elveszíteni az identitásomat. Hogy ki vagyok én, és mit képviselek abban a nagyon nemzetközi szférában? Főleg Brüsszelben éreztem ezt, mert Firenzében csak én voltam külföldi a társulatban, és az olasz kultúra egyébként is közelebb áll hozzám.
Belejátszik ebbe az identitásválságba az is, hogy a Felvidékről jöttél?
– Egy ideig bonyolította a helyzetet, most már úgy érzem, hogy kevésbé.
Mindenesetre jó volt hazajönni az ismerős közegbe, és újra a barátaimmal dolgozni. A magyar táncvilág csoportokra tagolódik, néha mintha külön táborokban léteznénk, de azért vannak átfedések. Annak idején, ha nem vesznek fel a BUTI-ba, a Talentumban is gondolkodtam. Lehet, hogy akkor máshogy alakultak volna a táncos kapcsolataim. Még annyit az identitáshoz: észreveszem magamon, hogy egy csomó dolgot beviszek a munkáimba a gyerekkoromból. Például a Dekameronba is bekerült egy eltúlzott női karakter, a jógaoktató. Ez onnan jött, hogy gyerekként beöltöztem nőnek, anyukám cipőjében billegtem. Amikor az ember bekerül a tánciskolába, egy sor dolgot eltol magától, mondván, hogy a magas művészetbe nem fér bele a hétköznapiság vagy a popkultúra. Aztán később visszajönnek ezek a dolgok. Miért kellene, hogy a kortárs tánc behatárolja a döntéseimet? Ha ott van bennem ez a női karakter, akkor miért ne mutassam meg? Különben is, mi az, hogy kortárs tánc, és miért ne lehetne ez egy kortárs burleszk?
Figyeled, mit írnak rólad? Hogy például Horeczky Krisztina meglepően lelkes kritikát írt a Dekameronról. Fontos neked a kritikai visszajelzés?
– Igen, olvasom és fontosnak tartom. A pozitív kritika kiegészítő üzemanyag tud lenni. Korábban ezt is kicsit másképp láttam. Az volt a lényeg, hogy megcsináljuk, amit szeretnénk. Most már az is számít, hogy ez látsszon. Megromlanak, összerohadnak a dolgok, ha nem jutnak el a közönséghez, ha nem tudnak beérni. Persze egy kortárstánc-előadásnál azért nagyon mások a léptékek, mint például egy kőszínháznál. Sokszor azért küzdünk, hogy egy előadás ne kétszer menjen, hanem mondjuk hatszor. Azt is látom, hogyha nem a Trafóról vagy a MU Színházról van szó, akik odateszik az előadás mögé a maguk pr-lehetőségeit, akkor el tud tűnni az előadás úgy, hogy egyáltalán nem írnak róla. A kritikában különben azt szeretem, ha van benne személyesség, és az is sokat számít, hogy honnan, milyen szemszögből írják meg.
Van B-terved a táncon kívül? Akár majd a későbbi évtizedekre?molnar-cs3
– Nincs. Nem értek semmi máshoz, és nem is akarok mást csinálni. Ez riasztó, de így van: én hetven évesen is táncolni szeretnék. A tánc szerves része annak, hogy ki vagyok és hol tartok. A keretek persze folyamatosan változnak, szűkülnek, ezt már most, huszonkilenc évesen is érzem. Egy új fázisba jutottam, nincs már bennem az a kirobbanó erő, mint az elején, de tudatosabb lettem. Érzem, hogy szelektálni kell, hogy nagyon sok minden van, sok a kísértés, el lehet veszni, de fontos, hogy ne csináljak olyat, ami nem az én utam. Hogy ne hazudtoljam meg önmagamat, ne térüljek el a saját belső érési folyamatomtól. Hogy ne a szomszéd kertjével foglalkozzak, hanem a sajátomat próbáljam zöldíteni. És hogy a mindennapokban ne vesszen el mindennek az öröme. A lakótársam minden január 1-én ír egy listát, hogy mije van, és mit akar elérni abban az évben.Biztatott, hogy írjak én is egyet. De nekem semmim sincs. Ezzel főleg akkor szembesülök, ha hazamegyek, és találkozom a már családot alapított kortársaimmal, akik már egy házépítésen is túl vannak.Most éppen egyedül vagyok, nincs házam, nincs autóm, nincs semmim, ami megfogható lenne. Na jó, van 20 pár cipőm. (Nevet, én meg az asztal alá sandítok – bakancs van rajta.) Nekem a munkám van. A tánc jó esetben nyomot hagy az emlékezetben. De ha nem, lehet, elég, hogy akkor és ott megtörtént. Hogy volt.

Az interjút Turbuly Lilla készítette.

2015. október 1.

 

 

 

© 2016 KútszéliStílus.hu