Kutszegi Csaba: Tanga és történelem, avagy kis magyar epifánia
Lovas Ildikó: Cenzúra alatti
Lassan, figyelmesen olvasandó, letehetetlen regény. Nincs benne feloldozás, hasonlóan, mint ahogy a történelemben sincs. A szabómagdásodás (melynek gyermekkorban kezdődően minimum három hosszú fázisa van) sem gyógyszer, sem megoldás. Viszont a léleknek igen jó irány.
A Cenzúra alatti olvasása közben ért el a kultúrtörténeti jelentőségű megvilágosodás: a fecsegő szingli nő beszédének az epifánia-élményhez nagyon hasonló következménye lehet. Legalábbis ha mindkettőből regényforma keletkezik. Azt gondolom, az előbbi jelenséggel már mindenki találkozott, utóbbihoz azonban szolgálok némi – irodalomtörténeti hivatkozással díszített – magyarázattal.
Az Epifánia női keresztnév meg Vízkereszt-ünnep is, de tágabb értelmében jelenést, isten-megjelenést, megvilágosodást jelent. Olyan flashben gazdag kegyelmi pillanatnak képzelhető el, amelyben minden eddig megtörtént egyszerre van jelen, és egyszerre észlelhető is, amikor a nevek és szavak végtelen számú konnotációját egyszerre befogadjuk, feldolgozzuk és értelmezzük. Az epifánia-élmény visszaadása a kísérletező, avantgárd, modern, kortárs, posztmodern stb. művészek vágyainak netovábbja immár vagy 100-150 éve. Egyik legnagyobb mestere kétségtelenül James Joyce, ennek tanújelét adta már a Dublini emberekben, az Ulyssesben, de a totális epifánia-flash csúcsterméke vitathatatlanul a Finnegan ébredése. Hogy mi köze mindennek Lovas Ildikóhoz? Annyi, hogy ő a Cenzúra alattiban kis magyar epifániát írt, ráadásul – bevált magyar irodalmi hagyományainknak megfelelően – (kis)realista történet- és állapotkeretbe illesztve a szerteágazó, szürreális jelenséget.
A Cenzúra alattiban látszólag nem történik egyéb, mint hogy egy negyven felé közeledő nő, miközben még mindig nem sikerült megtalálnia az igazit, rádöbben, hogy gyereket akar. E döntésre úgy érik meg, hogy (1) belátta, szabómagdásodnia kell, (2) szembenézett a múltjával, hitével, magyarságával, egyéb identitásával, és mindezekből következtetéseket vont le.
Még ha a (regényben is emlegetett) feministák fejemet veszik is, azt gondolom, a regény szempontjából kiemelkedően fontos, hogy nő írta (persze mindeközben változatlanul nem hiszek elkülönülő női és férfi irodalomban). De a Cenzúra alattiéhoz hasonló, egyszerre érzéki és gondolati szellemi konstrukció felépítésére szerintem csak nő lehet képes, például éppen egy szétszórt, fecsegő szingli figurájából kikacsintva. Mert a pillanatnyi életállapota kapcsán a teljes életútját, családja múltját feltáró Kiss Piroska minisztériumi alkalmazott hajlamos egyszerre mindenre emlékezni és mindent átérezni, miközben egyik történetből a másikba, egy újabb asszociációból egy hirtelen felébredő emléken át egy harmadikba csap át, nem fejezi be a mondatait, és kis idő elteltével vagy tízszer-hússzor elismétli ugyanazt, szóval, egyszerű természetességével (és közlésvágyával) folyamatosan jelenlévővé teszi történelmünk elmúlt száz évét, benne a máig megválaszolatlan, kényes kérdésekkel együtt. Az elmúlt kb. száz évünk (valamint a média- és popkultúra uralta jelenünk) olyan folyamatosan ható, szétterülő életmasszaként jelenik meg a regényben, mint amilyen, nem ritkán áthatolhatatlannak és értelmezhetetlennek tetsző életmasszában kell Piroskának küzdenie azért, hogy saját (kis) életét valahogy megoldja.
Kiss Piroska kis életében – mint biológiai lényében az egész törzsfejlődés – benne lüktet Kárpát-medencei kultúránk, újkori történelmünk érverése. Szürke hétköznapjainak átlagos perceiben is irodalmunk nagyjai beszélnek hozzá, velük vitatkozik, általuk tárgyalt nemzeti sorkérdéseken rágódik. Természetes életmódja ez a gondolkodás, létezésének sajátos, de nem példanélküli kerete. Budapesten él, felmenői aradiak, délvidéki rokonai vannak, hívő katolikus, miközben politikában, hétköznapi emberségben egyaránt egyetlen iránya a józan, normális közép, egyik oldal szélsőségeit sem képes elfogadni. Szabó Dezső egyes megnyilvánulásai ugyanúgy feldolgozhatatlanok számára, mint napjaink államilag támogatott nemzeti performanszai, mint például Nyírő József hamvainak aktatáskás vonatoztatása. De általában is „néha már sok neki az erdélyi írókból". De közben folyamatosan gyötri a gondolat, hogy a '19-ben Aradról Budapestre menekülő nagyapja vajon milyen hasznot húzott abból, hogy később belépett a Hangya szövetkezetbe? Lehet, egy zsidó helyére került be akkortájt mozigépésznek a Broadway filmszínházba? Ugyanakkor befogadhatatlan számára az is, hogy ő nem övezheti elismeréssel, így nem vallhatja magáénak a Dohány utcai zsinagógát: „Találkoztam már olyanokkal, akik magától a megállapítástól, hogy ez Európa legnagyobb zsinagógája, idegesek lesznek, hogy talán azt akarom mondani, hogy túl sok zsidó él(t) itt?!" (49. o.) A jelen politikai megosztottsága Kiss Piroska magánéletébe is mélyen behatol, hiszen balliberális aktivista szerelme azért szakít vele, mert az a véleménye róla, hogy „bigott katolikus", és „úgy határozható meg, hogy a jobboldalon áll". A nagyapa szerint az iparosok, a gyári és mezőgazdasági munkások végletes politikai nézetkülönbségeik (és implicite: különböző származásuk) ellenére utoljára 1918-19-ben Aradon érezték át az együvé tartozást. Közösen féltették az ipart, a vagyont, a Szabadság-szobrot. „A zsidó vagyon és a kisgazda vállalkozó talán először és utoljára közös érzelmi metszetben létezett, azonos oldalon állt." (23. o.)
Kiss Piroska a középen álló valódi humanista normálisok mindenkori, elkerülhetetlen tragédiáját éli meg – logikusan következő identitásválsággal színesítve. Persze mindezek a regényben magánéleti gondok, munkahelyi konfliktusok, egészségügyi problémák által teljesednek ki, ezért válnak Lovas Ildikó-Kiss Piroska közösség- és önmarcangoló gondolatai közvetlenül átélhetővé. A Cenzúra alatti regény. Lassan, figyelmesen olvasandó, letehetetlen regény. Nincs benne feloldozás, hasonlóan, mint ahogy a történelemben sincs. A szabómagdásodás (melynek gyermekkorban kezdődően minimum három hosszú fázisa van) sem gyógyszer, sem megoldás. Viszont a léleknek igen jó irány. A harmadik fázisában már felsejlik a ritka adomány: a megszerzett (vagy visszanyert) önazonosság. „Egy Szabó Magda leszek, döntöttem el, és ha kilencvenéves koromig élek, akkor lesz tíz évem, amikortól már teljes azonosságban létezhetek. Gyerektelen, kutyát tartó, magányos, de csinos, mindig frizurás, szigorú hitben élő leszek. De! Pontosan úgy, mint tette azt Szabó Magda nyolcvanon túl, tangát fogok viselni." (138. o.) Szabó Magda történetének parányi (de tényszerű) része az említett piciny ruhadarab, ahogy közös múltunknak is elvitathatatlan apró részlete a tény, mely szerint Szabó – ellentétben a „talán leghíresebb filozófusnővel" (195. o.), aki 1959-ben a párt előtt önkritikát gyakorolt –, miután 1949-ben visszavették tőle a Baumgarten-díjat, és kirúgták az állásából, méltányolható taktikai okokból sem váltott nézetet és véleményt, hanem tíz évre elvonult általános iskolában tanítani. Igaz, „ha például ő megírt volna egy kellő önkritikát, akkor bizony jól megrugdaltuk volna. És joggal. Mert van, amit nem lehet megtenni." (196. o.) És ez mindenkire egyformán érvényes (kellene legyen).
Lovas Ildikó: Cenzúra alatti
Kalligram, 2014