Pintér Béla: Fácántánc

Kik azok, akiknek a torkán simán le lehet dugni a legkülönösebb átváltozásokat is?

Még két hónap sem telt el a színházi évadból, de előadásról kifelé menet már kétszer is hallottam az alábbi „nézői véleményt": nekem tetszett, mert voltak benne olyan pintérbélás részek. (Elárulom, hogy melyik volt a két előadás: az egyik a Trafóban a Táp Színház Babahajója, a másik az Örkény István Színház Köd utánam-ja.)
Messzemenő következtetést a fentiekből nem akarok levonni, de az kétségtelen tény, hogy már több éve kialakult, igen sikeresen működik, sőt egyenesen virágzik egy csak Pintér Bélára jellemző színházi nyelv, amely nemcsak vonzza a nézőket, hanem tényleg, mintha akaratlanul is erősen hatna más rendezőkre, ne féljünk kimondani: az egész magyar színházi kultúrára.
Nézőként szinte lehetetlen ellenállni Pintér Bélának (aki egyet megnéz, már nem akarja kihagyni a többit), de nyilván a rendezőknek sem könnyű a helyzetük, mert ha betesznek az előadásukba néhány jól sikerült pintérbélás geget, tuti, hogy dől a publikum a röhögéstől, és ez azért muzsika minden színházcsináló fülének.

Jelenet / fotó: Mészáros Csaba

Persze nem állítom, hogy az összes jó színházi poén Pintér Bélától származik, és hogy egyedül ő mutatja fel sikeresen az egyszerre abszurd és reális szituációk kacagtató helyzetkomikumát, ám annak minden bizonnyal oka van, hogy ha egy magabiztosan önazonos színpadi alak bárhol bármelyik előadáson meggyőződéssel zsolozsmázza röhejesen kétértelmű nagymondásait, miközben egy-két metakommunikációs gesztussal tökéletesen feltárja gyarlóságát, avagy emberi kisszerűségét, a jelenetről máris Pintér Béla-darabok részletei jutnak eszünkbe. Ennek okát én abban látom, hogy Pintér már lassan két évtizede következetesen ragaszkodik saját stílusához, illetve annak alapjául szolgáló világlátásához. Mondhatnám egyszerűen azt is, hogy nem akarja megváltani a világot, hanem beéri annyival, hogy azt csinálja, amihez a legjobban ért. Vagy: elég bátor ahhoz, hogy ne trendekhez akarjon igazodni, hanem önmagát adja; és nem akar évente-kétévente azzal a hamis jelszóval megújulni, hogy haladva a korral, állandóan új formákat kell találni, kortársabbnak kell lenni a kortársnál, pápább a pápánál.

Csákányi Eszter és Thuróczy Szabolcs /fotó: Mészáros Csaba 

Nem kevés kortárs rendező és/vagy kortárstánc-koreográfus (Pintér is táncos-koreográfusként kezdte) ugyanis láthatóan megnehezíti a saját helyzetét azzal, hogy nem mer nem megfelelni bizonyos, legtöbbször szűk, öngerjesztő csoportosulások által kinyilatkoztatott kortárs divatdiktátumoknak, miközben nem veszi észre: a tegnap még felkavaróan progresszívnek számító megfogalmazás, megjelenítés ma üres kliséként hat – ha az anyaga nincs felkészülten-lelkiismeretesen megmunkálva. Pintér azzal kerüli el a jórészt maga által teremtett divat felszínes hajhászásának hibáját, hogy minden jelenet, geg, szövegrészlet, szó, gesztus, hanglejtés, játék valamennyi apró részletét műgonddal kidolgozza. A például a Csákányi Eszter, vagy Stefanovics Angéla alakította karakterek – bár mindegyikük eléggé hasonlatos egy-egy korábbi előadáson már megformált figurához – azért nem tűnnek felületes önismétlésnek, mert elmélyült műgonddal, újra és újra hitelesen vannak felépítve-megalkotva, és persze mindig egy kicsit másmilyenek, egy-egy árnyalattal, részlettel gazdagabbak. Mindeközben nem csak az alakok hasonlítanak korábbi előzményeikre, hanem a szituációk is, melyekbe törvényszerűen, de nem ritkán akaratuk ellenére belesodródnak. És eme gyakran alapvetően nevetséges helyzetekben a szereplők legtöbbször véresen komolyan ragaszkodnak nevetséges szerepükhöz, illetve annak valamilyen felszínes, hiteltelenné vált külsőségeihez. Pintér Béla darabjaiban-rendezéseiben sokszor ezek az ellentmondásos alaphelyzetek szolgálnak szinte kiapadhatatlan humorforrásként, persze az író-rendező előszeretettel ki is élezi a jeleneteket, csavar egyet-kettőt rajtuk – az abszurditás felé.

Pintér Béla, Stefanovics Angéla és Thuróczy Szabolcs / fotó: Mészáros Csaba  

Így lehetséges, hogy a Fácántáncban Rázga Erzsébet (Csákányi Eszter), a Simon Ferenc Nevelőintézet és Szakmunkásképző újraválasztott igazgatója átszellemült arccal, hatalmas fácántollfejdíszben vonul be a beiktatási (inkább: beavatási) ünnepségre, ahol ősi, szakrális tánccal-énekkel, majd rituális kosárra dobással fogadja el „demokratikus" választáson elnyert vezetői beosztását. Az oktatási intézmény, melynek mindenkori felkent vezetője küldetés- és büszke identitástudattal bír, Kelet és Nyugat között őrlődik, értsd: mindig ahhoz dörgölőznek, akik gagyi ideológiákkal feldíszített kisszerű szemétdombhatalmukat erőszakkal és/vagy pénzzel támogatják. A beavatási ceremónia idejében már egy ideje éppen a nyugati orientációra álltak át (vagyis a kanizsai vilajetből kilépve „nyugatszentületűek" lettek), a díszvendég egy labanckalapos osztrák tekintély (Pintér Béla), akinek szemrehányó kérésére Allahot gyorsan Jézusra cserélik, leveszik a turbánokat és eltörlik a „sóskútba vetés" büntetési formát. A „nagyfényességű" titulust viselő régi-új igazgatónő „egyik első" intézkedése, hogy egyetlen választási ellenjelöltjét, Kiss Gabriella tanárnőt (Tokai Andrea) alaposan földbe tapossa, pedig korábban ő kérte fel a választáson indulásra, hogy legalább látszatra demokratikus legyen a voksolás. A továbbiakban még jó pár „apró", gondosan titkolni szándékolt anomáliára derül fény: a vezetők korruptak, lopják a gyerekek és az intézmény pénzét, drogot árulnak a hallgatóknak (ez utóbbiban az igazgató cinkosa a Thuróczy Szabolcs által alakított török technikatanár).

Tokai Andrea, Csákányi Eszter és Pintét Béla / fotó: Dusa Gábor

Az kikövetelt új választásokon Kiss Gabriella is harcba indul a hatalomért, de kiderül: elődje törvénybe iktattatta, hogy női igazgatót csak férfi követhet az intézmény élén, ha pedig nincs férfi jelölt, marad a régi vezető. De a hatalomért vívott harcban ez a csekélység nem lehet akadály: egy rövid távollét után Gabi néni Gabi bácsiként tér vissza, és hamar elhinti, hogy ő természetesen mindig is férfi volt. A kollégák, a gyerekek és a (volt) férj is csak egy ideig ámulnak, aztán már ezen sem akad fenn senki. Felteszem a nem is kicsit ál naiv kérdést: vajon melyik országot szimbolizálja ez az oktatási minibirodalom? Kik azok, akiknek a torkán simán le lehet dugni a legkülönösebb átváltozásokat is?
A hatalomra kerülő Gabi bácsi persze előnyösebbnek-indokoltabbnak (és számára is jövedelmezőbbnek) véli az újbóli keleti orientációt, a legújabb bőkezű-önzetlen barátunk-támogatónk ezúttal turbános-fegyveres államelnök-terrorista képében jelenik meg (szintén Pintér Béla játssza). De Gabi bácsi még előtte kinevezi vezetőnek az intézmény híresen legbutább növendékét (Stefanovics Angéla), akit feleségül is elvesz, mert mindennél fontosabb a hatalom bebetonozása.
Igen, Pintér a mi országunkról és annak lakóiról beszél. Már jó ideje, mindenki által érthető színházi nyelven, igen mulatságosan, közben sokszor mélyen felkavarón, olyan pintérbélásan. A darab legvége rockzenés-őrjöngős abszurd, apokaliptikus kavalkádban robban fel. Ez a kép nem valóságos történeteken alapszik, hanem fantázia szüleménye. Most még, egy ideig...

Pintér Béla: Fácántánc (Szkéné – Pintér Béla és Társulata)

Jelmeztervező: Benedek Mari. Dramaturg: Enyedi Éva. Technikai munkatárs: Tamás Gábor. Fény: Varga László. Hang: Belényesi Zoltán. Jelmeztervező munkatársa: Kiss Julcsi. Gazdasági munkatárs: Inhaizer Gyula. Produkciós munkatárs: Hidvégi Anna. Asszisztens: Schór Ádám. A rendező munkatársa: Hajdú Rozi. Rendező: Pintér Béla.
Szereplők: Csákányi Eszter, Tokai Andrea, Stefanovics Angéla, Thuróczy Szabolcs, Krausz Gergő, Szabó Zoltán, Szakács Zsuzsa, Pintér Béla.

Szkéné Színház, 2015. október 24.