Kutszegi Csaba: Állampolgár- és színészképzés

SZEM 2016

Na, ja, persze, a színésztanoda nem ugyanaz, mint az alapfokú képzés.

Funny place ez a Hungary – gondolhatná a miskolci SZEM-re érkező külföldi színészdiák, ha nem a saját dolgával törődne, és ha lenne ideje tájékozódni arról, mi történik éppen az országban, ahová érkezik. Ugyanezt gondolná a magyar színészhallgató is, ha még érdekelné, mi történik abban az országban, ahol él. Emberként bátorítanám is: ne törődjön a közélettel és a politikával, hanem foglalkozzon az elhivatottságával és a személyes érvényesülésével. De – mivel színházcsinálókról van szó – mégis azt kell mondanom: leendő színészként és rendezőként folyamatosan ismernie-követnie kell (kéne) a körülvevő referenciális társadalmi valóságot.

Fürdőavatás, avagy ki ment ki?! / fotók: Éder Vera 

A Színművészeti Egyetemek Miskolcon fesztivál nyitónapja előtti napon a kormányzati büntiben levő kufártévében a jelenlegi kormányzó párt egykori hivatalos pénzügyminiszter-jelöltje azt mondta, hogy – változatlanul azonosulva a kormányzat konzervatív ideológiájával – konzervatív kritikus körökben kritizálja a konzervatív kormányt, mert szerinte a kormány gazdaságpolitikája nem jó mintát követ. Ugyanazon a napon a volt kormányzati tévében (amely már nem kormányzati, mert a tulajdonosa csúnyán összeveszett a miniszterelnökkel) a szignifikánsan szélsőjobboldali (de még éppen szalonképes) folyóirat főszerkesztője kifejtette, hogy rosszul van, ha a pedagógusok alkotói szabadságáról hall, szerinte a tanárnak az ország minden szegletében ugyanazt a nemzeti tantervet ugyanúgy kell letanítania, mert akkor kap a kis falu szélén élő, hátrányos helyzetű gyerek is ugyanakkora esélyt, mint a fővárosi elitiskolába járó kortársa (hát, képedjünk el nyugodtan, mert ez – tisztesség ne essék – igencsak nagy marhaság). A SZEM első előadása előtti órákban a színház mögötti nagy téren a pedagógusok fáklyával a kezükben tettek hitet a minőségi oktatás, az összefogás és a hazaszeretet mellett (és – ezt már én mondom – implicite a szörny-förmedvény KLIK ellen), jómagam pedig – kiküzdvén magam a tömegből, a színházba sietve – azon gondolkodtam: jól nézne ki a színészképzés (és a színházművészet), ha az ország és Európa minden színésziskolájában ugyanazon tanterv alapján ugyanazt tanítanák...
Na, ja, persze, a színésztanoda nem ugyanaz, mint az alapfokú képzés, de az mindenhol igaz, hogy az utasításra cselekvők előbb-utóbb tesznek a minőségre (hiszen úgysem befolyásolhatják a dolgok menetét), míg az önállósággal rendelkezők, a kreatív munka lehetőségével bírók mindig zsigerből a legjobbra törekednek (mert munkájuk eredményével önmagukat minősítik).

Psyché

Az első előadáson (Weöres Sándor: Psyché – a Kaposvári Egyetem, a Gyulai Várszínház és a Nemzeti Színház közös produkciója) tovább bujkált bennem a kisördög: elképzeltem a jövőt, amelyben minden színház – törvényi előírásra – ilyen lesz. Bár nem ülök fel az effajta riogatásoknak, de tény: a közelmúlt politikai törésvonal mentén felbugyogó, józanész nélküli vitáin, nyilatkozatain (valamint a kormányzati intézkedéseken és a parlamenti törvényhozáson) álmélkodva már azon sem csodálkozna el az ember, ha alaptörvény rendelkezne a színházművészet és a színészképzés valamennyi apró részletéről. Arról nem is beszélve – erre később még kitérünk –, hogy Eugéne Ionesco sem az ujjából szopta az Alma-improvizációk alapötletét (mely előadást a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem román növendékei mutattak be a harmadik napon).
De nincs szándékom beállni a negatívutópia-írók egyre népesebb táborába, helyette – változatlanul az előítélet nélküli kritika mindig is csekély számú híveinek körében maradva – előítélet nélkül véleményezem a kaposvári előadást.

Psyché

Ha annak nézem, ami (színészhallgatók stúdiuma), maradéktalanul elégedett vagyok vele. Vidnyánszky Attila rendező régóta beszél egy egyéni, komplex színházi nyelvet, ezt lehet szeretni, avagy bírálni, de elvitathatatlan: ezen a nyelven érdemes megszólalni, különleges előadások is létrejöhetnek általa, nem egy ilyenre nagyszerű példa is mutatkozik a nem is oly távoli múltból. A Psychében rengeteg kihívás, feladat vár a színészhallgatókra. Például lírai remekléseket kell a publikummal szembe fordulva felmondaniuk úgy, hogy a nézők számára érdekesek, a költőzsenihez pedig méltók legyenek. Örök ellentmondás: a verssorok otthoni karosszékben, magányosan olvasva, sokszor sokkalta jobban hatnak, mint színpadra placírozott formájukban, nyilván azért, mert ha tartalmas, erős, netán zseniális a szöveg, akkor zavaró momentumok nélkül, önmagában is (sőt: igazán csak úgy) magába szippantja a fogyasztóját. Aki ilyen szöveget színpadra visz, az aztán törheti a fejét, milyen teátrális eszközökkel kompenzálja a magányos versolvasás intimitásának hiányát. Vidnyánszky magabiztosan bánik az alábbi eszközökkel: csöndes háttérzene közben emelt hangon, esetleg kicsit „visszhangosítva” ihletetten szavaltatja a színészeit, majd több szólamban, időben kánonba csúsztatva a sorokat színesíti a hangzást, melyekhez csoportmozgásokat is társít, a halk, klasszikus zenei tételeket hirtelen rockos hangzásokra cseréli, továbbá az elvont, lírai oratóriumokba kisrealista, néha kifejezetten vaskos-népies jeleneteket ültet – mindezek állandó mozgást, akár állandó dinamikus színpadi történéseket eredményeznek. Működik is az előadás, egyedüli – nagy – bajom vele az, hogy úgy érzem: Vidnyánszky egy ideje a gyakorlott szinkrontolmács szenvtelenségével fordítja le a saját színházi nyelvére az éppen előhúzott témáit. Mennyivel varázsosabbak voltak anno azok az előadások, amelyekben még formálódott, néha akadozott ez a szimpatikus színházteremtő nyelvezet, és tartalom-adekvát hitelességével, őszinteségével lenyűgözte a nézőt.

Psyché

De a SZEM-en elsősorban ne a rendezéseket elemezzük, hanem a hallgatók produkcióját! A Psyché összességében a fesztivál nagy volumenű, kiemelkedő alkotása, az előadók teljesítménye benne hullámzó ugyan, de az előadás a vége felé, az utolsó órájában összeérik és felpörög, emlékezetes élményt nyújt. A „mindannyian Psychék és Nárciszok, kötőnők és költők vagyunk” katartikus üzenete elér a nézőhöz, a szinkronitásban és diakronitásban egyszerre, egymás mellett és után létező Lónyay Erzsébetek örök női sorsa különösen felkavaró. De az érzékeny, lírai részekben ritkán születik meg a makulátlan áhítat. Az ilyen jelenetek pillanatok alatt széthullnak, ha bennük ügyetlen és sablonos a színpadi mozgás, vagy lélektelen-felszínes a szöveg-ledarálás. Ez utóbbira nem találtam példát, de a mozgásokból hiányoltam az elmélyült, átélt, ihletett tolmácsolást. Viszont mindig szépen csengett a többszólamú karének. Persze lehet, hogy egy vájt fülű karvezető ezt éppen fordítva érzékeli.

Fürdőavatás, avagy ki ment ki?!

Aki esetleg komolyan aggódott, hogy a színművészeti egyetemeken és majd a színházakban is előbb-utóbb kötelező lesz a Vidnyánszky-stílus, az már a SZEM második előadásán megnyugodhatott: a végzős kaposvári hallgatók egészen másféle produkcióval álltak elő. Felhőfi-Kiss László Fürdőavatás, avagy ki ment ki?! című darabját – az író rendezésében – az Utolsó Vonal Művészeti Alapítvány jóvoltából mutatták be.
A Helynekem nevű romkocsma többszintes, zegzugos szuterénjében egy kisebb helyiségbe terelve nézzük végig a lendületes és szellemes felütést, amelyből kiderül: valami nagyon nincs rendben a fürdőavatásra készülő kisvárosban. A hatalom képviselője, a polgármester látszólag büszkén és boldogan olvassa fel beszédét, amelyben hemzsegnek a nevetséges ideologikus baromságok. A következő jelentben össze is vernek és elhurcolnak egy eleinte paranoiásnak tetsző üldözöttet, aki véletlenül éppen a polgármester lányának szerelme. Funny place ez a Hungary – ha egyáltalán Magyarországon játszódik a darab. Mert a szereplőknek furcsa, keleties hangzású a nevük, mintha valamely volt szovjet, mostanság illiberális demokrácia állampolgárai volnának, lásd: Petér, Érin, Szálird, Algo, Flaró, Gatti, Alze, Zálton... Aztán kicsit jobban fülelve, rájövünk: a keresztnevek tekintetében már csak egy-egy felcserélt betűnyi távolságban vagyunk az illiberális demokráciáktól (boldogult ifjúkoromban a sorok között kellett olvasnunk, most már a betűk között), a valóságban pedig – legalábbis az előadáson felsejlő társadalom-keresztmetszetben – jóval közelebb.

Fürdőavatás, avagy ki ment ki?!

Persze a Fürdőavatás, avagy ki ment ki?! nem a mai magyar valóságban (hanem egy abszurd világban) játszódik – abszurdszínházi előadásban. Van benne például egy adag Pintér Béla és egy rakat Ionesco, jól összerázva. Amikor a szereplők komoly arccal, átszellemülten pufogtatják az idióta frázisokat, gyakran jutnak eszembe például a Fácántánc nagyfényességű és/vagy „nyugatszentületű” alakjai, a félreérthető szókapcsolatok abszurd félreértései pedig – egyebek mellett – A kopasz énekesnőt idézik meg. A 2014-es SZEM-en bukaresti fiatalok pazarul adták elő eme Ionesco-darabot... A kaposvári végzősök is igencsak jeleskednek a Felhőfi-Kiss-opusban. Azért nem nyújtanak a bukarestiekéhez hasonló összefogott, kompakt jó teljesítményt, mert az előadás többször leül, egyes jelenetek körülményesen épülnek fel, a szójátékos poénokhoz vezető szövegek nem egyszer túl vannak írva. Ennek ellenére Hasenfratz-Szegvári Júlia Gattija, Orosz Csenge Érinje és Lénárdt Laura Flarója (utóbbinak főleg a lázadó butafeleség-monológja) emlékezetes alakítás.

Alszanak a halak?

Mint ahogy csakis felsőfokon méltatható Prohászka Fanni (a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatója, a Miskolci Nemzeti Színház színművésze) teljesítménye az Alszanak a halak? című, gyerekeknek és felnőtteknek egyszerre szóló monodrámában. Prohászka pillanatok alatt kapcsolatot teremt az első sorokban leültetett 8-10 éves gyerekekkel, és kicsit sem rajta múlik, hogy nem tudja végig egyforma hőfokon tartani a gyermekpublikum érdeklődését. Jens Raschke díjnyertes drámájának ugyanis végzetes hibája, hogy általa-vele nem sikerül végig egyszerre beszélni gyerekhez és felnőtthez. A gyerekek ugyanis nem ragadnak le órákra monomániásan egy témánál. Az előadáson az első nagyszerű húsz perc után – számukra – lassan kínossá kezd válni, hogy csakis Emil, a hatéves kisöcs betegségéről és haláláról esik szó. A gyerekek a szörnyűséget, a szomorúságot, a gyászt úgy dolgozzák fel, hogy folyton eltávolodnak tőle, majd minduntalan újra eszükbe ötlik. Az előadáson az eltávolodások rövidek és mesterkéltek, olyanok, mint amikor a felnőtt próbál, de nem tud szabadulni a fájdalom súlyától. Jette, a főhős, a tízéves, öccsét elvesztő kislány is sokszor tipikusan felnőttesen kompenzál: profi „mediátorként” játssza el nagybeteg öccsével a közelgő halált, a temetésen vigaszt talál abban, hogy Emil óvodástársai is festenek búcsúábrákat a fehér koporsóra (Magyarországon az ilyen gyerekközpontú temetés ma még irreálisnak tetszik), és a darab végén eléggé erőltetett „vigasztaló” mesét fabrikál a halott testet felzabáló kukacokról. Minden úgy fest, hogy Raschke sikerét a merész és fontos témaválasztásának köszönheti, meg egy sor jól sikerült, gyerekes-humoros-reális résznek. Ilyenek például Jette sajátos, tipikusan gyerekes – kegyeletsértőnek csak a felületes felnőtt számára tetsző – észrevételei arról, milyennek látta halott öccsét („teljesen olyan volt, mint a joghurt”), vagy hogy mennyire természetes, saját szempontból értelmezte szülei öccse miatti szenvedését, valamint a többi felnőtt viselkedését.

Alszanak a halak?

Ha valaki egyszerre akar gyerekhez és felnőtthöz beszélni, az utóbbi esetében a mélyen, belül lakozó gyermeki ént kell megtalálnia. Ahogy ez tökéletesen sikerült például Szabó Imola Juliannának a Kinőtt szív című – gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt szóló – könyvében, amelyben egy kislány az édesapját veszti el. Az Alszanak a halak? leginkább Prohászka Fanni játékának és személyiségének köszönhetően él meg a színpadon. Szilágyi Bálint (az SZFE IV. évfolyamos bábszínházrendező szakos hallgatója) ügyes, kreatív ötleteket megvalósító rendezésével jó körülményeket teremtett a játékhoz, de a darab alapproblémáját nem tudta orvosolni.
A SZEM második napján Miskolc újra csendes... Késődélután és este két, forradalmairól is nevezetes európai városból, Prágából és Párizsból érkező diákok lépnek fel.

(folyt. köv.)

Miskolc, 2016. február 3-4.