Pintér Béla: A bajnok

...ezúttal „finom”, elithez tartozó városi népek faragatlansága képez kontrasztot romantikus operával.

Ha Magyarországon érdekelné a bulvársajtót (és az olvasóit) a művészeti szenzáció is (nemcsak a celeb-magánéleti), akkor most a lapokban és a honlapokon sorjáznának az alábbi szalagcímek: Pintér Béla lába előtt hever a Katona..., Pintér jött, látott és győzött..., Pintér bevonult a (kő)színháztörténetbe, és így tovább. Egyébként mindezekben nem volna semmi túlzás.
A bajnokot nézve olyan egyszerűnek (és nagyszerűnek) tűnik az előadás alapötlete, hogy az ember óhatatlanul azon kezd el csodálkozni, miért nem gyártják már jó ideje a színházcsinálók sorozatban az ilyen zsánerű produkciókat. Ha valaki azt gondolná, hogy most aztán majd beindul a kortárs operaparódiák özöne, megnyugtathatom: téved. Egyrészt nem akar senki utánzó lenni, másrészt az egyszerű ötlet csak akkor működik jól, ha rengeteg munkát, energiát fektetnek a megvalósításába...

Rajkai Zoltán, Elek Ferenc, Pálmai Anna és Nagy Ervin / fotók: Horváth Judit

Már az alapanyag figyelmes műgonddal készült: Kéménczy Antal zenei vezető Giacomo Puccini A köpeny című operájának és más műveinek felhasználásával zongorára írt homogén zenei alapot szerkesztett, mellyel – látszólag korrepetitor szerepkörben – a bemutatón saját maga kísérte az előadást. A bajnok a tekintetben igazi opera, hogy nincs benne egyetlen prózaként elmondott zeneietlen szó sem, de előadása a szereplőktől nem kíván operaénekesi hangterjedelmet és énektudást. Hanggal bánni tudást, állandó játékot a hanggal és operai totális jelenlétet annál inkább – éppen ezek révén válik az előadás operává is. A másik alapanyag az ezúttal is Pintér Béla maga írta szöveg, mely sokrétű, kifejező, stílusos, életszerű, de irodalmi, miközben végig dalszöveg is, azaz zenére kell megállnia a helyét. Bár szinte észrevehetetlen, mert nem hivalkodó, de a szöveg alaposan felülmúlja az operaszövegkönyvek megszokott színvonalát.

Jordán Adél és Rezes Judit

A fő alkotói célkitűzés persze ezúttal is az, hogy termékeny kontraszt gerjesszen végig feszültséget, mely egyben a humor forrása is. A színészek átélt, ihletett éneklésében tátott szájjal lehet gyönyörködni (mert a jelenség – persze Puccini miatt is – elejétől végig furcsa, különleges és magával ragadó), amikor a közönség meg nem álmélkodik, akkor önfeledten röhög. Kimeríthetetlen humorforrás ugyanis az állandó, íncsiklandozó ellentmondás: teljes odaadás, fennkölt, romantikus pátosz, őszinte, mély érzelmek az egyik oldalon, végtelen gyarlóság, hihetetlen kisszerűség, lélektelen, cinikus törtetés, hazugságözön a másikon. Azért érezzük ezt megunhatatlanul röhejesnek, mert ez a kettősség egyre inkább alapképlete a (köz)életünknek. Persze más stílusban, más korhoz, miliőhöz kötődően is működik a pintéri ellenpontozás: ugyanettől remek a Parasztopera, ám ezúttal „finom”, elithez tartozó városi népek faragatlansága képez kontrasztot romantikus operával.

Nagy Ervin és Rezes Judit

Verőcsény kisváros elegáns, jómódú polgármestere, Attila (Nagy Ervin) újra megnyeri a választásokat. Akár boldogan is élhetne kisfiával és feleségével, Margittal (Rezes Judit), de a csillogó felszín alatt sötétség és lelki nyomor honol. A rendszeresen megcsalt, macsóterror alatt élő Margit leszboszi szerelemben nyer vigaszt: érzéki, odaadó viszonyt folytat Julcsival, az Attila által is támogatott, olimpiára készülő kick-box-bajnokkal (Jordán Adél). Fordulatos események zajlanak a választások éjjelén, melynek kulcsszavai: szerelem, gyűlölet, féltékenység, politika, törtetés, médiavilág, alkohol, drog, cselvetés, gyilkossági kísérlet, kétségbeesés, remény, erőszak, beletörődés, reménytelenség. Mindeközben tizenkilencedik századi, romantikus operastílusban játszanak a szereplők. Olykor teljesen banális történetecskéiket, sérelmeiket, szimpla, hétköznapi gondjaikat is áriába, duettbe forduló szenvedéllyel tolmácsolják. A fordulatokat, változásokat zenei bevezetők jelzik elő, a cselekmény bonyodalmait, csúcspontjait dinamikus zenei kompozíció katalizálja, a látvány – a színpadi berendezések, a jelmezek, a megvilágított járások, a süllyesztő felnyíló fedele – kitűnő minőségben, muzikálisan, olykor operagúnyoló parodisztikus iróniával jelenik meg. Bár Witold Gombrowicz operáról nem írt színdarabot, de elvitathatatlan, hogy nemcsak az operettnek, hanem – „magasabb szinten” – az operának is monumentális az idiotizmusa. Ez a (régi) felismerés jól jött Pintér Bélának.

Nagy Ervin

Pintér színházcsináló tehetsége mellett kitűnő arányérzékkel is bír. Igen sok rendezés bukik el azon, hogy a sikeres jeleneteket, motívumokat, ötleteteket tíz-hússzorosára nagyítják, az optimálisnál jóval több időt szánnak rájuk, így unalmassá koptatják velük az előadást. Pintér-darabban – bár rendszerint mutatkozik erre csábítás – ez sohasem történhet meg. A bajnokban is például pontosan elegendő, frappáns és rendkívül szórakoztató a kereskedelmi tévék klisés jeleneteinek életre keltése (Attila néha tévézik, és a látott műsorrészletek megjelennek a színen), ugyanígy a „csúnya” szavak használata is patikamérlegen van kimérve, reális és optimális a mértéke (pedig ez is kísértés, mert a romantikus áriákban, lírai recitativókban igencsak ütnek a természetességgel-átéléssel elhelyezett trágárságok). Pintér másik eszköze, erőssége az előadás valamennyi szegmensének, minden parányi részletének gondos kidolgozása. A bajnoknak is csak kitűnő minőségű alkotóelemei vannak, beleértve a jelmezek anyagát, szabását, a bevilágítást, a kísérő zene érzékenyen megszólaltatott frázisait, a szöveg legkisebb kötőszavait, hangsúlyait. Többször megcsodáltam a felnyíló süllyesztőfedél eleganciáját, hangtalanságát, mértéktartó bevilágítását és begőzölését, valamint hihetetlenül pontos muzikalitását (persze nem a fedél kísérte a zenét, hanem fordítva).

Rezes Judit és Bezerédi Zoltán

De mindenekfelett ezúttal is a színészek viszik a Pintér-előadást. Rezes Judit kiemelkedik. Éneklés közben átlényegül, arca különösen megszépül, a zene viszi, repíti, bármi is legyen a szöveg, persze csak azért, hogy minél élesebb legyen az a bizonyos kontraszt. De a nézőnek folyton vigyáznia kell, ne hagyja magát magával ragadni, mert ha nem figyel a szövegre, és engedi, hogy Rezes ihletett előadása beszippantsa, bizony elfelejti az iróniát, és egy az egyben hitelesnek érzi az operahősnő operahősnőkre emlékeztető, együttérzést kiváltó szenvedését. Nagy Ervin még Attila szerepében is képes – hasonló eszközökkel – együttérzést kiváltani: igazi, szeretnivaló hőstenorként lép be egy-egy lendületes szólamába, szenvedéllyel küzd a magas hangokért a zenei csúcspontokon (miközben ízlésesen vissza is fogja magát), odaadó a kettősökben, az önmarcangoló áriákban. Jól adja az ellentmondásos figurát: finoman hozza a lírát, miközben igazi, belső lénye az őszinte, érzelmes zene tökéletes ellentéte. Egy másik pillanatban harcias bajkeverővé, cselvetővé válik, nem áll távol tőle a féltékeny dühkitörés, a gyilkos ösztön sem, korunk (opera)hőse: hitelesen igyekszik tálalni a maníros kliséket, melyek belső tartalom híján – igaz, attraktívan – csak lógnak a levegőben.

Rezes Judit és Jordán Adél

Jordán Adél fiúsan hordja az elöl is igencsak fiúsan szabott farmerjét, de belül nőies, amikor igazi szeretetre, kölcsönös gondoskodásra vágyik. Megformált naivitásához jól illik a sok-sok énekben elbeszélt banalitás. Pálmai Annának viszont nőies minden porcikája, a reklámok sikeres nőinek prototípusa: szép, okos, dekoratív, jól ápolt, szexi, divatos a foglalkozása (tévériporter és kampánystábtag), trendi az életfelfogása (csábít és törtet). Elek Ferenc és Rajkai Zoltán több kisebb szerepben remekel, Elek kereskedelmi tévés medveszakértője felejthetetlen. A Bezerédi Zoltán játszotta Józsi kampányfőnök talán a leginkább romlott figura az egész társaságban, sanzonszerűen előadott lírai áriával – meleg hangon, mély cinizmussal – simítja el könyörtelenül a nyilvánosság előtt vállalhatatlan konfliktusokat, kicsit sem törődve lélekkel, emberi fájdalommal. Ő az igazi korunk hőse – operán kívül is.

A bajnok
Giacomo Puccini műveinek felhasználásával írta Pintér Béla. Zenei vezető: Kéménczy Antal. Díszlet: Khell Zsolt. Jelmez: Benedek Mari. Hangmester: Bagó Gizi, Berecz Bea. Zenei vezető: Kéménczy Antal. Zongora: Kéménczy Antal, Futó Balázs. Dramaturg: Enyedi Éva. Asszisztens: Budavári Réka.
Rendező: Pintér Béla.
Szereplők: Rezes Judit, Nagy Ervin, Jordán Adél, Bezerédi Zoltán, Pálmai Anna, Elek Ferenc, Rajkai Zoltán.

Katona József Színház, 2016. március 19.