Daniel Kehlmann: Rosalie elmegy meghalni

Egyszer mindenki meghal, tudjuk, mégis sokan reménykednek...

Ezt a történetet nem lehetett volna másképp elmesélni – vagyis de, csak akkor a szentimentalizmus giccsében fuldokolva, mi magunk is a szenvedésünk megrövidítéséért könyörögtünk volna, mint a Rosalie elmegy meghalni című előadás főhőse. Szilágyi Bálint tudta ezt, és remek rendezői érzékkel úgy döntött, hogy a gyógyíthatatlan hasnyálmirigyrákban szenvedő öreg hölgy szerepét nem egy színésznőre, hanem egy marionett bábura osztja, és valójában nem is Rosalie történetét, hanem a mesélés aktusát viszi színre két olyan nagyszerű színésszel, mint Nagypál Gábor és Spilák Lajos – ezt nevezem én tripla csavarnak.

Nagypál Gábor és Spilák Lajos

Egyszer mindenki meghal, tudjuk, mégis sokan reménykednek abban, hogy valami csoda folytán elkerüli őket a halál. A szembesülés a lét végességével nem csupán a valóságban, hanem a színpadon is embert próbáló feladat, hiszen egy, az utolsó napjait élő gyógyíthatatlan beteg ábrázolása könnyen érzelgőssé és – az életigenlő bölcsességek, illetve a „mi lett volna, ha” sóhajok felsorakoztatásával – didaktikussá válhat, a nézők érintettsége a témában pedig megnehezítheti a tárgyilagos, távolságtartó befogadói attitűdöt. Rosalie megjelenítése marionett-bábuként azonban lehetővé teszi a nézők számára, hogy új színben lássák a megszokottat, hogy külső megfigyelőként követhessék végig Rosalie történetét, és járhassák körül a halál, illetve a létezés témáját. A bábtechnika elidegenítő alkalmazása kiemeli az ember halála előtti pillanatainak az abszurditását is, hogy például miért is tulajdonítunk akkora jelentőséget az utolsó tettünknek – hiszen nem az számít, hogy milyen életet éltünk? – és hogy van az, hogy az utolsó óráinkat a szeretteink helyett végül idegenekkel töltjük. Rosalie félelmei és vágyai – hogy visszanyerhesse fiatalságát, és elhalaszthassa a halálát – mélyen emberiek, ugyanakkor Rosalie nem valódi, nem létezik, csupán egy báb.

Nagypál Gábor

Rosalie marionett-bábusága saját létezésünkre kérdez rá: minket ki mozgat, ki rángat zsinóron? Mi irányítjuk a sorsunkat, vagy rendre várjuk, hogy valaki át- és beleírjon a történetünkbe? A negyedéves bábrendező hallgató a David Kehlmann novellája alapján írt előadásában a teremtő és a teremtmény kapcsolatára irányítja a figyelmet. Bár a téma felveti az ember Istenhez fűződő viszonyát, Szilágyi Bálint a művész és az alkotása közti kötelékre koncentrál.
Nagypál Gábor a mindenkori művész szerepében érkezik meg késve az előadásra: azért jött, hogy hosszú évek után befejezze teremtményének, Rosalie-nak a történetét. Ám a búcsú nem megy könnyen, hiszen Rosalie halála egyben a szerző halála is, hiszen az előadás végeztével a nézők leveszik a tekintetüket az alkotóról, aki figyelem híján megszűnik – művészként – létezni. Roland Barthes óta nincs kétségünk afelől, hogy a szerző halott, és a műve tőle függetlenül is értelmezhető, elemezhető. Az alkotás tehát önálló, és örök életet él, azonban mit kezd a szerző a műve nélkül? A Rosalie elmegy meghalni című előadás valójában a narrátor szerepben megjelenő alkotó tragédiája: Nagypál Gábor pontos színészi játékkal és dramaturgiával építi fel a karakterét, lépésről lépésre veszíti el a határozottságát, és csak késleltetve válik világossá, hogy elbizonytalanodása Rosalie halálát illetően nem csupán a teremtménye iránti együttérzéséből fakad, hanem egyéni érdekek és félelmek is vezetik. Abban reménykedik, hogyha egyszer ugyanerre a sorsra kerülne, mint Rosalie, azaz a megszűnés fenyegetné, akkor majd valaki – talán az ő alkotója – megszánja. Az alkotó alkotójának képe Spilák Lajos színházi ügyelő karakterében sejlik fel, aki, mikor a művész huzakodik folytatni Rosalie útját a biztos halál felé, és magára hagyja a bábot a színpadon, továbblendíti az öreg hölgy történetét. A művész visszatérte után is folyamatosan közbeavatkozik és próbálja közelebb juttatni Rosalie-t a halálhoz, figyelmeztetve az alkotót, hogy ennek a történetnek muszáj véget érnie – halállal. Szilágyi Bálint rendezése eloszlatja minden illúziónkat, hogy a vég bármilyen úton-módon elkerülhető lenne: bár Rosalie kap még egy esélyt, és visszanyeri fiatalságát, a művész megissza az oly sokszor emlegetett, eutanáziát elősegítő itallal azonosítható folyadékot, majd a gomolygó füstben, piros megvilágításban elindul a semmibe.

A színészi játékot precizitás és humor jellemzi. A történetmesélést apró gegek szakítják félbe, például a színházi ügyelőt állandóan zargatja telefonon a felesége, akit a legszívesebben ezért már megölne, illetve Rosalie utolsó napjait nevetséges etapok, például telefonos beszélgetés egy utazási iroda idegesítő ügyintézőjével, vagy találkozás egy autótolvajjal, tarkítják. A díszlet- és kellékhasználatot is humor hatja át: a művész bőröndjéből egy pillanat alatt kétsávos autóút, vagy épp egy piros neonfénnyel szegélyezett kifutópálya válik, a kávéscsésze és a tányér meg lepcses szájú öregasszonnyá alakul át. A finomra hangolt bábmozgatásnak köszönhetően pedig hol egy a hetvenes éveiben járó, az életbe már belefásult öreg nőt, hol pedig egy, a nőiességét megélő szép korú hölgyet látunk. Különleges kapcsolat érezhető Nagypál Gábor és a marionett-bábu között, melynek köszönhetően a művész és Rosalie között megkérdőjeleződik, hogy ki a valódi létező, az alkotó és az alkotás.

Rosalie elmegy meghalni

Írta: Daniel Kehlmann. Fordította: Szilágyi Bálint. Dramaturg: Hársing Hilda.
Látvány: Hoffer Károly. Báb: Vörösné Rácz Anita és Raffai Péter. Asszisztens: Fazekas Anna. Rendező: Szilágyi Bálint.
Szereplők: Nagypál Gábor, Spilák Lajos.

Stúdió K Színház, 2016. május 14.