Arthur Miller: Az ügynök halála

Az egymásra rétegeződő élethazugságok, elkenések, illúziók magukkal hozzák az immár elkerülhetetlen összeomlást...

Az előadás komoly és következetes áldozatokat hoz egy sors, egy életforma megértő, de radikális feltárása és kritikája érdekében. Az alkotói puritánság busásan kamatozik, noha közben az alaptőke bizonyos veszteségeivel is számolnia kell.

Molnár Áron, Ficza István, Kerekes Éva és Gálffi László / fotók: Toldy Miklós

Mácsai Pál, az Örkény Színház rendezője joggal látta indokoltnak a darab keletkezésekor, a 20. század közepén még modern hatású időbontásos drámaépítés és a képzettársító, anekdotikus emlékezés korszerűbb, melizmákat mellőző kidolgozását. A mai néző akusztikus és vizuális fogékonysága már lüktetőbb, sebesebb. Gyors asszociatív kapcsolásokra van beállítva. Kálmán Eszter díszlete Willy Lomanék házának vízszintes és függőleges tagolása, bútorokkal, tárgyakkal történő tömítése helyett beérhette az épület képviseletében egy hosszan elnyúló fallal, melybe négy, sokáig csupán ajtókeretnek tűnő nyílást vágtak, s amely a színpad mélye felé még kétszer ismétli önmagát. E tisztán áttekinthető konstrukció egyben tördelt-szabdalt labirintus, melyben például a címszereplő magavesztett, tépelődő, a levegőbe motyogó bolyongása éppen úgy megleli folyosóit, mint ahogy a múlt árnyai szintén életre kelhetnek a képzelet hasadékain. Feltűnni, eltűnni: amit a három fal, a négy-négy ajtó megnyit, könnyen vissza is veszi, takarja, zárja. Egy perdülés, egy fordulás valamelyik ajtóban, épp csak megmerevedő és máris elmozduló diaporáma- és panoptikum-részletek a nyílászárók vitrinében, s máris egyszerre vagyunk több tér, több idő meghívottjai.

Elöl: Kerekes Éva és Gálffi László

Az elülső falazat formai ritmikussága, szimmetriája – s néhány eléje állított rozoga szék – lehetővé teszi, hogy a négy főszereplő állandó helycserékkel, egyszerre több idősíkban, ütköző térszekvenciában, szimultán játékrendben helyezkedjen el, amikor ez szükséges, mégis egy halmazt, gomolyt, közösséget képezve társuljon egymáshoz a jelenben. Úgy léteznek együtt, hogy külön-külön vegetálnak. Mind a négyen – az anyagi nehézségek szorításában élő, idősödő szülők, a fiatal középkorú, bizonytalan egzisztenciájú fiúk – jobbára háziköntöst viselnek. Önmagukban sem vonzó, gyűrött, lomhán felpuhító ruhadarabokat. Ezek együtt éreztetik viselőik gyógyíthatatlan, bár gyógyítgatni próbált idegenségét, ellenérdekeltségeit. Szín, mintázat apa és anya, gyerek és gyerek között teremt kevéske ellentétező rokonulást, ám ez a négy (néha kimenőnek, ünneplőnek is viselt, a realitás konkrétumait ekként elmosó) köpeny – szintén Kálmán Eszter tervezői műhelyéből – négy különböző irányba vonja a család tagjait.
Kikről van szó? Willy Loman diadalmenetnek hazudott, ám majdnem minden téren sikertelen szakmai és magánélete romjain, állását vesztő kora hatvanasként csak az öngyilkosságban (az életbiztosítás a család által felvehető összegében) reméli a kiutat. Tervét felesége is gyanítja, egymással tusakodó, frusztrált fiai viszont nem veszik komolyan. Az egymásra rétegeződő élethazugságok, elkenések, illúziók magukkal hozzák az immár elkerülhetetlen összeomlást, ugyanakkor nem kecsegtetnek az életben maradók sorsának jobbra fordulásával.

Molnár Áron és Ficza István

Gálffi László negyedóránként, tízpercenként „újrakezdi”, „megfiatalítja” a fantáziálásba menekült, rémlátásba görnyedt figurát. E módszerrel kitűnően ragadja meg Loman felejtésre, félresöprésre kódolt, légvárakba feledkező énjét. Az alak infantilis, félmosolyos felderülései rokonszenvet és sajnálatot is ébresztenek a gyenge, mind szétesettebb tudatú, egyre inkább csupán az életből-kilépésre koncentráló férfi iránt – aki talán soha nem volt tényleges formáló részese a saját és környezete mindennapjainak; legfeljebb azokban a házi és ház körüli tennivalókban buzgólkodott, amelyekkel kiadásokat lehetett megtakarítani. Tapétázásban, az évtizedekig (máig) nyögött fizetési részleteket emésztő otthon toldásában-foldásában. Gálffi enyhén groteszk téblábolását lehetőleg mindig mindent toleráló felesége, Linda szerepében Kerekes Éva a mozdulatlanságig fegyelmezett, takarékos gesztusrenddel, a messzeséget kémlelő befelé nézés fájdalmas, kényszerűen passzív méltóságával ellenpontozza. Mintha már a végzetes cselekedet előtt is az emlékező-sajnálkozó hűség gipszszobra lenne férje sírján.

Epres Attila ás Gálffi László

A két fiúnak Mácsai olyan egyéni és közös szituációkat kreált, amelyekből világos: Biff volt a kedvenc, Happy az örök második. Ficza István és Molnár Áron m. v. egyként jól teljesít, beleékelődik a családi négyesbe, ki is rí onnan. Hol jó, hol káin–ábel fivérek. Előbbi még kissé „happybb” az igazán tartalmas léhaságnál, utóbbi sportemberi törekvéseinek változatos mozgáskultúráját még nem egészen fonta az életkudarcos szögletességbe, keserűségbe. Olykor következetlenség, csiszolni való érződik – például ha a kamasz Happy egyet sem tud lendíteni az ugrókötélen, míg Biff motollaként pörög, miként válik belőle pár esztendővel később a parkett táncos ördöge az esetlenkedő testvér mellett?
A mellékkarakterek sorában csak Willy misztifikált testvérének, a sikeres, dúsgazdaggá lett (vagy hazudott) Ben bácsinak jut igazi feladat, és ezt a tartózkodó humorforrásokat elegánsan kereső és találó premieren Csuja Imre nagyvonalúan betöltötte. Ben a titok, a kaland, a távol, a bánya, a dzsungel. A vagyon, a magabiztosság. Bundája, szivarja, öltözéke kelthetett kuncogást – a személyiség, az „óriás” súlya nem, hiszen mindegy, a valóságot hozza-e a deszkákra, vagy a menekítő, álmodoztató kitalációt. Ő az, aki Willy sohasem lett.

Ficza István, Molnár Áron, Gálffi László, Csuja Imre és Kerekes Éva

Jók a többiek is (akik a szó szoros értelmében, külsejükben egy-egy színt testesítenek meg): Epres Attila (az önmagát eredményes pályáján okosan görgető Charley), Kerekes Viktória (a Nő, aki ugyan nem démon, képes azonban bekeményíteni, ha kell, s ennek következményei másfél évtized múltán ütnek vissza), valamint a nemzedéki konfliktust ugyancsak megpendítő színmű különféle jellemű és jellegű fiataljai: Patkós Márton e. h. (Bernard), Dóra Béla e. h. (Howard Wagner), Novkov Máté e. h. (Stanley), Kókai Tünde (Miss Forsythe).
Mintha a látomás-képek tördelt hátterei (egy gépkocsi – alkatrészeiben külön-külön felvillantva stb.) még nem nyerték volna el olajozottságukat. Mintha a zene (amelynek Arthur Miller is jelentős szerepet szánt), Egervári Mátyás és Kákonyi Árpád színpadi közreműködése, véletlenszerű játékba idézése még nem lenne igazán funkcionális, és – akárcsak egyes hangzáseffektusok – olykor túl hangos beszédre kényszerítené egyik-másik színészt. Hamvai Kornél fordítása a premier biztos nyelvi támasza és ihletője, azonban mintha a vége felé nem lenne egészen világos, a jövőnek magot – a családnak borsót, répát – veteményező Willy mire is készül: hogy egy-két perc, s a „magánbeszélgetések” felvonásai után a zárlat, a „rekviem” szólal meg érte hamarosan.
Az ügynök halála kulcsszavainak egyike a szeretet. Szeretet, fojtogató szeretet, imádat: ez (vagy a vágya) tör fel főleg az apából, ez süpped el, ez táplál új tévhiteket. Az inaktív, tévesztett, hamis, gyakrabban vélt és félreértett, mint ahányszor valós és működő szeretet szeretethiány formájában úgy mállik e világról és antihőseiről, úgy okozza legtöbbjük vesztét, ahogy – nagy színpadi ötlet – a négyajtós falról a dzsungel liánjait a zöldes burjánzás giccsességében utánozni igyekvő, rojtosodó tapéta szakadozik le.

Arthur Miller: Az ügynök halála
Fordította: Hamvai Kornél. Dramaturg: Ari-Nagy Barbara. Díszlet, jelmez: Kálmán Eszter. Zene: Egervári Mátyás, Kákonyi Árpád. A rendező munkatársa: Tóth Péter. Rendező: Mácsai Pál.
Játsszák: Gálffi László, Kerekes Éva, Molnár Áron m. v., Ficza István, Patkós Márton e. h., Kerekes Viktória, Epres Attila, Csuja Imre, Dóra Béla e. h., Novkov Máté e. h., Kókai Tünde e. h.

Örkény Színház, 2016. június 3.