William Shakespeare: Vízkereszt

... egyfajta látlelet hazánkról és különböző régióiról, hogy a Mohácsi fivérek mikor és hol mit engednek meg maguknak a színpadon.

Ki nyel ma? – játék és muzsika 200 percben... Na, nem akarok a kecskeméti Vízkereszt fordítóival (Lévay József, Nádasdy Ádám és még sokan mások) és dramaturgjával (Mohácsi István) konkurálni, de ezzel a címelferdítéssel nagyjából el lehetne kapni a Mohácsi fivérek legújabb bemutatójának lényegét. És ha még a „Ki szív ma?” kérdést is beapplikálnánk, ráutalnánk az előadás két, folyton-folyvást zajló alaptevékenységére: az alkohol- és drogfogyasztásra. Orsino herceg udvara tele van különböző pipákkal és shishákkal, boldog-boldogtalan szívja őket, Olivia hercegnő házában meg különböző üvegekből és tartályokból szinte szünet nélkül színes szeszesitalokat szürcsölnek. Tán Shakespeare egész életművében nem fogyasztanak ennyi pszichedelikus szert, mint a Mohácsiék Vízkereszt-rendezésében.

Jelenet / fotók: Walter Péter

Akkor ez a feldolgozás tuti, hogy a mában játszódik, persze a biztonság kedvéért nem árt a szereplőket mai cuccokba (bőrdzseki, zakó, testhez álló női ruha, top stb.) bujtatni, és a szájukba bravúros mai beszólásokat adni – gondolhatnánk, de a helyzet közel sem ennyire egyszerű. Az előadás játszásának korához igazodó jelmezek, az aktuális, laza dumák és a stilizált, jelképes tárgyak használata ugyanis kifejezetten Shakespeare-szerű színházi eszközök, mindezeken a jó négyszáz éve élt néző vélhetően kicsit sem akadt fenn. Nálunk viszont még sokan modern (és komolytalan) „színházi bolondozásnak” tartják, ha egy több száz éves darabban robogón érkezik bukósisakban-reverendában a pap az esküvőre, és színes gömböcskékkel feltöltött zenekari árok jelképezi a tengert.

Trokán Nóra és Szemenyei János

A rendező Mohácsi János Kecskeméten kicsit óvatos is a tipikus mohácsis megoldások bemutatásában, jóllehet maga mellett más neves kortársszínház-rendezők is megfordulnak a híres városban, ott (természetesen) mégsem ugyanott húzódik a publikum tűréshatára, mint például a budapesti Örkény Színházban. De figyelembe kell-e vennie egy kortársszínház-rendezőnek (és egy színházigazgatónak) a nézői tűréshatárt, avagy mindig a legőszintébb legkorszerűbbet kell produkálnia (megvennie)? Szerintem mindenképpen figyelembe kell vennie; ha nem is kéne manapság ugyanígy lennie, de Shakespeare például sorozatos bukás esetén éhen halt volna.

Kőszegi Ákos

Egyebek mellett azért is nehezebb ma Shakespeare-t játszani, mint Shakespeare korában, mert ma nagyon nehéz feltérképezni a publikum politikai tűréshatárát. Kérdezhetnénk: miért keverünk folyton politikát a művészetbe? Válaszolhatnánk: azért, mert releváns színház nem létezhet politikára reagálás nélkül, pláne egy olyan országban, amelyben mindent átsző a (párt)politika... Pláne, ha a bemutató hétvégéjén egy népszavazás is műsorra vétetett... És pláne, ha az előadást a Mohácsi rendezi, akiről országszerte eléggé köztudott, hogy előadásaiba (természetesen, és nem ő egyedül) a mai, aktuális világunkról szóló véleményét is beleteszi. A Vízkereszt éppen hogy csak érinti a napi politikát (stílszerűen: finom párlattal gyengéden permetezi), biztosan vannak olyanok, akiknek ez is sok, ám például nekem kevés. Mint ma is létező jelenségre utalás megjelenik ugyan az előadásban a homofóbia és az idegengyűlölet, de az üzenet annyira kifejtetlen marad, hogy tulajdonképpen mindenki annak a kárára röhöghet, akiére akar: kiröhögheti az intézkedő rendőröket a bután kitetsző homofóbiájuk és idegenellenességük miatt, ugyanakkor kárörvendezhet az áldozatukon is. Nem tartom túlzásnak azt gondolni, hogy egyfajta látlelet hazánkról és különböző régióiról, hogy a Mohácsi fivérek mikor és hol mit engednek meg maguknak a színpadon. Shakespeare korában annyiban egyszerűbb volt a képlet, hogy a földszinten tolongó-röhögő plebsz tagjaiban általában biztos szövetségesekre találhattak a performerek, dilemmázniuk legfeljebb azon kellett, hogy a páholyokban ülő érintettek közül kinél mennyire verik ki a biztosítékot a látottak-hallottak.

Märcz Fruzsina és Trokán Nóra

De a kecskeméti Vízkereszt politikumtartalmánál sokkal lényegesebb az előadás artisztikuma és színházi-művészi témájú üzenete. És itt kerül képbe az előadás másik két meghatározó fogalma: a játék és muzsika. Vízkeresztet legutóbb Bocsárdi László rendezésében, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház előadásában láttam (az idei POSZT-on). Az is a játszók, a mindenkori színházcsinálók egyfajta dicshimnusza volt: hasonló forgószínpadon korabeli kosztümökbe felbukkanó clownok keverték a szálakat, szőtték az intrikát, hogy a végén bölcs mosolyok kíséretében helyreálljon a világ rendje, csak azért, hogy legyen mit újra megbontani – és mi mindezekből jót okoljunk. Mohácsi hasonló hatást ér el azzal, hogy a mai brutálkörnyezetben, helyenként brutálstílusban bemutatott világunkat finom, poétikus kortárszenei keretbe helyezi. Kovács Márton kitűnő muzsikája három nagyszerű muzsikus interpretálásában végigkíséri az egész előadást, állandó artisztikus idézőjelet kölcsönözve a játéknak. A zenei keretet a színészek adják elő többszólamú kórussá változva, de a muzsikálásba is nem egyszer beszállnak, a muzsikusokkal „elidegenítő” hatású, ám játékos interakciókba bonyolódnak. Gyönyörű az előadás vége: a sok röhögtetés után az átszellemülten éneklő színészek elmerülnek a „színes” tengerben, ugyanott tűnnek el, ahonnan előbukkantak az elején a történet, a játék elindítói. A világ rendje helyreállt: elénk állt, majd újra eltűnt egy csepűrágó csapat, amelynek tagjai megint előadták, hogy olyan világban élünk, melyben a saját szemünknek sem hihetünk, az élet maga tévedések vígjátéka, sok hűhó semmiért. Az újbóli ráismerés az emberi lét arasznyi voltára ezúttal is katartikus élmény.

Kovács Pál, Decsi Edit, Csapó Virág, Jankovics Péter, Sirkó Anna és Róbert Gábor

Mintha Mohácsi János nem is akarna most többet és konkrétabbat üzenni, célja viszont muzsikálni és játszatni, játszani engedni (hangszeren is). Ehhez (a zenészek mellett) színészek is kellenek. Jól formálják meg karaktereiket a főszereplők. Szemenyei János permanens drogmámorban kényeskedő, inkább visszataszító, mint vonzó Orsino, ám a végén kiderül róla (is): tengernyi rejtegetett régebbi bűne, galádsága ellenére szeretetre vágyó, megjavulni képes alak. Szerelmese, Viola szerepében Trokán Nóra férfinak öltözve is vonzó nő, kapucnis, zsebes nadrágos mai fiatal lány, aki szépsége és okossága ellenére is visszafogott, sőt időnként gátlásos, pedig külső és belső adottságai révén mindenkit taroló díva is lehetne. Olivia, a fiatal (extra szűz) grófnő Märcz Fruzsina megformálásában a végletek asszonya: megközelíthetetlen, arisztokratikus szépség, aki egy-egy vaskosabb beszólás vagy gesztus érdekében pillanatok alatt képes stílust és habitust váltani. A darab mindenkori ziccer figurája Malvolio, Olivia grófnő háznagya. Kőszegi Ákos temérdek rutinnal és hatalmas játékkedvvel hozza, figyelmesen nem játssza túl, sikerül is az előadás egyik legjobb alakítását nyújtania. Az est két fáradhatatlan motorja Kocsis Pál (Nemes Böffen Tóbiás, Olivia nagybátyja) és Zayzon Zsolt (Vitéz nemes Keszeg-Fonnyadi András). Parádésan uralják szerepüket, minden megszólalásuk, gesztusuk a helyén van, rendkívül mulattatók, hálás is a szerepük. Ha nincsenek színen, hiányoznak, bármilyen jók is a többiek, folyton visszavárja őket az ember. A második felvonásban „melléjük ér” házibolond Festeként Jankovics Péter is (arról nem ő tehet, hogy sebesült lábába egyszer-kétszer többször rúgnak bele, mint az optimális volna). Mária komornát remekül játssza Csapó Virág (kár, hogy őt is egy kicsit többször gorillázzák le, mint kéne), Sirkó Annának (Lucinda) és Decsi Editnek (vízi mentő Edit, Bianca) is jut nem egy jól lecsapott, ügyes geg. A külön nem említettek is jól teljesítenek, kitöltik szerepüket, helyükön vannak az előadásban...
Mint ahogy Shakespeare is a 21. századi külsőségek között, és a Mohácsi-féle színház is a kecskeméti repertoáron.

William Shakespeare: Vízkereszt

Díszlettervező: Khell Zsolt. Jelmeztervező: Remete Kriszta. Dramaturg: Mohácsi István. Zeneszerző: Kovács Márton. Súgó: Ba Éva. Ügyelő: Domján Sándor. Rendezőasszisztens: Vári János. Rendező: Mohácsi János.
Szereplők: Szemenyei János, Märcz Fruzsina, Kőszegi Ákos, Róbert Gábor, Farkas Ádám, Körtvélyessy Zsolt, Demeter Helga, Decsi Edit, Trokán Nóra, Nagy Márk e.h., Hegedűs Zoltán, Fazakas Géza, Kocsis Pál, Csapó Virág, Zayzon Zsolt, Sirkó Anna, Decsi Edit, Jankovics Péter, Farkas Ádám, Róbert Gábor, Puskás Gyula, Tóth Jázmin, Benedek Péter.

Katona József Színház, Kecskemét, 2016. október 4.