Turbuly Lilla: Higgins bankigazgató

Molnár Ferenc: Egy, kettő, három

Alföldi iszonyatos mennyiségű szöveget mond el ötödik sebességben, és úgy, hogy a szövegtudása és érthetősége már a bemutatón is imponáló.

Az Egy, kettő, három voltaképpen egy Pygmalion-történet: valaki elhatározza, hogy megváltoztat egy másik embert. A cél ebben az esetben nem a szakmai renomé bizonyítása, vagy egy megnyert fogadás, mint G. B. Shaw művében, hanem az, hogy Norisson bankigazgató üzleti és pénzügyi helyzetét ne rázza meg a tény: a gondjaira bízott leányzó rangon aluli házasságot kötött. Molnár Ferenc darabjában egy egyszerű, szegény taxisofőrből kell röpke másfél óra alatt kívánatos férjet és vőt faragni. Mert akinek nincs semmije, az, tudjuk, a hatalom (és a kelletlen örömszülők) szemében annyit is ér. A darab a legújabbkori, turbósított tőkefelhalmozás korában különösen időszerű.

egy plak
A történetet legalább kétfelől nézhetjük: egyszerű vígjátéknak, amit színpadra tenni viszont egyáltalán nem egyszerű, mert a lényegében valós idejű színpadi történéseknek olyan sodrásuk van, hogy nemcsak Norisson bankigazgató ismételgeti állandóan, hogy „Tempó, tempó!”, de valószínűleg a rendező Znamenák István egyik jelmondata is ez lehetett a próbafolyamatban. A vígjátékba azonban komolyabb-komorabb gondolatfelvetések is vegyülnek a pénzhez és a hatalomhoz fűződő viszonyról, a manipulációról és főleg arról, hogy van-e olyan belső, biztos mag az emberben, ami ellenáll mindezeknek. Az előadás minden időszerűsége mellett sem aktualizál, a lehetőséget megadja, de ráhagyja a nézőkre, hogy a mára olvassák-e, vagy sem a történetet. Néhány komolyabb pillanat mellett alapvetően megmarad vígjátéknak.
A Szatory Dávid alakította taxisofőrből hiányzik ez a bizonyos belső mag. Első bejövetelekor úgy csörtet be az elegáns, nagyvonalú bankigazgatói irodába, mintha Jeti, a hegyiember és egy nyolcvanas évekbeli csöves keveréke érkezett volna meg – köszönhetően Cselényi Nóra jelmezének és a taxis vállat verő, csimbókos hajának. Egy ideig még kitart a szegény, de tisztességes családjára, munkáspárti meggyőződésére büszke fiú önérzete, akit csak a szerelem vesz rá az átváltoztatásra, aztán egyszer csak mindezt már természetesnek veszi, sőt, bankárabb lesz a bankárnál. Az hagy némi hiányérzetet, hogy fordulópont vagy fokozatos átmenet nem érzékelhető a kettő között. Lénárdt Laurának annyival könnyebb dolga van, hogy ő mindvégig ugyanazt a kőkemény, céltudatos amerikai lányt játssza, hitelesen, aki minden eszközt bevet, és minden követ megmozgat, ha arról van szó, hogy elérje a célját.

egy1Alföldi Róbert / fotó: Mészáros Csaba - Kultúrbrigád

Az abszolút főszerep azonban Alföldi Róberté. A véletlen úgy hozta, hogy a Centrál Színházban bemutatott My fair Lady után egy hónappal játssza el ezt az újabb Higgins-szerepet. Ami persze a hasonlóság mellett alapvetően más. Igaz, Norisson bankigazgató is a munkája megszállottja. Az a típus, aki akkor kezd el igazán stresszelni, amikor pihennie kellene, mert egyszerűen képtelen leereszteni. És amikor a nyaralás kényszerű lazítása helyett megkapja a nagy feladatot (hogy másfél óra alatt elrendezze a közbejött problémát), újra elemében érzi magát, hiszen az adrenalin élteti. Alföldi iszonyatos mennyiségű szöveget mond el ötödik sebességben, és úgy, hogy a szövegtudása és érthetősége már a bemutatón is imponáló. Folyton mozgásban van, még a kanapéra is úgy dől le, hogy érezni, közben minden izma feszült és ugrásra kész. Erős gesztusokkal, mimikával, de minden túlzás nélkül érzékelteti a karakter túlmozgásosságát. És az is pontosan átjön, hogy mit gondol erről az emberről: Norisson élvezi, hogy ő mozgatja a szálakat, hogy apró bókokkal és figyelmességekkel manipulálja az embereket („Olaj!” – ahogy ezt nevezi), de közben egy kicsit meg is veti őket, hogy megvehetők és manipulálhatók. Okos és villámgyors, de nem rendíthetetlen, van gyenge pontja: hogy a szeretője megcsalja, az megrendíti – ettől lesz emberibb.
Az a bizonyos tempó pedig, amit oly sokszor emleget, az előadás egészére nézve is rendben van. A népes szereplőgárda tagjai jönnek-mennek, kifutnak-berohannak, apró szerepébe mindenki bevisz egy-egy ötletet, jellemző vonást: piros orrot nagy pokróccal, fura parókát, túlmozgást. Ez az előadás azonban Alföldin áll vagy bukik. Jelen esetben áll, biztos lábakon.

Molnár Ferenc: Egy, kettő, három

Díszlet: Znamenák István. Jelmez: Cselényi Nóra. Smink: Vég Attila. Fény: Kehi Richárd. Zene: Zságer-Varga Ákos. Öltöztető: Lakatos Erika. Világítás: Nagy József, Niedetzky Dávid. Hang: Molnár Zoltán, Szabó Szilveszter. Grafika: Lakatos Péter. Munkatársak: Ari György, Ari Zsófia, Langó Ádám, Ruska Robin, Szélinger Anna. Súgó: Zsolnay Andrea. Segédrendező: Nyulassy Attila. Produkciós menedzser: Zsedényi Balázs. Produkciós vezető: Ugrai István. Rendező: Znamenák István.
Játsszák: Alföldi Róbert, Szatory Dávid, Lénárdt Laura, Lugosi György, Parti Nóra, Debreczeny Csaba, Mihályfi Balázs, Némedi Árpád, Janicsek Péter, Dékány Barnabás, Fehér Balázs Benő, Barna Zsombor e.h., Sipos Viktória, Bánky Sára, Hajdú Csilla.

Átrium Film-Színház, 2016. november 4.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu