Brecht–Moliѐre: Don Juan

...a Pestiben valamiért fontosnak tartották a moliѐre-i előzmények hangsúlyozását is. És nemcsak a színlapon, hanem a játékmódban is.

Nincs könnyű dolguk a mai színházcsinálóknak, de a nézők helyzete sem irigylésre méltó. Korunkban folyton-folyvást újdonsággal kell előrukkolni, miközben a színház egyik legfőbb szabálya mára az lett, hogy nincs szabály. Át lehet lépni a műfaji határokat (sőt: szinte elvárás), a hagyományost be lehet applikálni az újszerűbe (legyen az játékstílus, témaválasztás, színházszemlélet vagy bármi), és Moliѐre-t (a benne rejlő tradíciókkal együtt) a mában kell-lehet brechtesíteni. Ez legalább olyan nehéz feladat, mint egy előadásban játszatni Szitás Balázst Lukács Sándorral, vagy Hegymegi Mátét Tahi Tóth Lászlóval.

Hegedűs D. Géza és Hajduk Károly / fotó: Dömölky Dániel

A Pesti Színház Kovács D. Dániel rendezte Don Juanjának szerzői Brecht és Moliѐre. Ez két igencsak különböző tradíciót jelent. Sokkal egyszerűbb volt a képlet 1954-ben a Berliner Ensemble-ban, amikor Brecht felhasználta, a maga képére formálta Moliѐre téma-átiratát, mert akkor és ott a huszadik századi német színház-megújító csak Moliѐre-t rendezte át a maga korába. Kovács D. – elkerülhetetlenül – Moliѐre-t és Brechtet. Nyilván nem véletlen, hogy a Maladype Bázison 2013-ban bemutatott, Zsótér Sándor rendezte Don Juan színlapján íróként csak Bertolt Brecht szerepelt. Pedig mindkét előadás szövegalapja Ungár Júlia Brecht-fordítása, de a Pestiben valamiért fontosnak tartották a moliѐre-i előzmények hangsúlyozását is. És nemcsak a színlapon, hanem a játékmódban is. Talán így akarják a Pesti Színház hagyományosabb színjátszást kedvelő híveinek érdeklődését is ébren tartani?

Bach Kata, Hajduk Károly, Puzsa Patrícia és Hegedűs D. Géza / MTI Fotó: Soós Lajos

Ettől aztán még bonyolultabb a képlet: mai alakok mai nyelvet beszélve mindent megtesznek azért, hogy menetrendszerűen neo-brechtiánusan elidegenítsenek, miközben végig moliѐre-esen is játszanak, értsd: a commedia dell’arte figuráinak hagyományait is éreztetve, „klasszikusan” karaktert építenek, gegekkel, csattanós végű jelenetekkel cselekményszálat szőnek, és in concreto törekednek rá, hogy röhögtessenek. A két, napjainkban is erősen ható színházi tradíció szimbiózisát létrehozni egy előadásban szinte – az első felvonásban határozottan – lehetetlennek látszik. Mintha az ember egyszerre akarna angolos és mongolos lenni.

Hegedűs D. Géza, Hajduk Károly és Karácsonyi Zoltán / MTI Fotó: Soós Lajos

Az első felvonásban eleinte csak a díszlet és a jelmez szokatlan. Csatorna aljának, vagy parton veszteglő hajóroncs belsejének is tetsző tákolmányban lakik Don Juan, szolgája, Sganarelle eléggé toprongyos, a szereplők kikötői cölöpökre ülnek, ócska kannás bort isznak. Hegedűs D. Géza (Sganarelle) Kerekes Józseffel (Guzman, Elvira szolgálója) kezdetben színpadi „kisrealista” stílusban dialogizál, a játékmódban az első éles váltás akkor következik be, amikor a fa napozóágyon szunnyadó Don Juan felébred. Hajduk Károly már kezdeti gesztusaival, hanghordozásával „irreális” antihőst formál, és ebben következetes marad az előadás végéig. Sőt: nem kis színészi bravúrral az elvont, helyenként nem is emberinek tetsző alak karakterét a szerepfelfogás keretein belül maradva fejleszti, építi, kibontakoztatja, az előadás végére szabályosan csúcsra járatja. Akkorra sok minden értelmet is nyer. Hajduk játéka révén létrejön az a színházi különlegesség, hogy a látottak-hallottak értelemre és érzelemre egyformán erősen hatnak, ha úgy tetszik, Brecht és Moliѐre együtt dolgozik a darabban.

Szitás Balázs és Bach Kata / fotó: Dömölky Dániel

A kérdés csak az, hogy megéri-e a nézői együttműködést, a belefektetett figyelemkoncentrációt ez a pillanat. Mert olcsón nem adatik meg a különleges jutalomfalat, ahhoz, hogy eljussunk a darabvégi egyszerre kognitív és affektív élményhez, az erős figyelem mellett folyamatosan hinnünk kell a produkcióban. És ez, főleg az első felvonásban, egyáltalán nem könnyű. Megéri-e, hogy Hajduk alakításában egy hihetetlenül fertelmes Don Juant ismerhetünk meg, aki annyira cinikus és perverz, hogy saját halálára készülve is egyszerre retteg-borzong és élvez, mint aki egy infernálisan mocskos nagy kéjre készül, méghozzá az utolsóra. Ez a Don Juan korunk hőse volna? Ilyen a mi világunk? Kétségtelen, hogy erre utaló jelekkel bőségesen találkozhatunk a környezetünkben... Persze a művészet mindig direkt túloz. És a legtöbb színházcsináló meg szinte mániákusan fokoz. A már fokozhatatlannak tetsző galádság és meghökkentés is mindig tovább és tovább fokozandó, akárhányszor hangzik is el a közhelyes kérdés, hogy ti. a képi, hangi és tartalmi hatás meddig fokozható még, a gyakorlat azt mutatja, tárulnak még fel bejáratlan intervallumok útközben, a csillagos égig törekvésben.
Kovács D. Don Juanjában hangi erőszakos hatás nincsen, képi is csak annyi, hogy néha alig kellemetlenül szembevilágítanak (a stilizált orgiaképek és egyéb testi kapcsolatok látványa a konszolidált polgári ízlés keretein belül marad), a tartalmi fokozás-sokkolás viszont kifinomultan csúcsra jár. Csak egy példa: Don Juan halála előtti utolsó, felpörgött gerjedelmének tárgya egy gyereklány (nekem itt már Nabokov Lolitája is eszembe jut), aki ráadásul A Komtur, a hajdan meggyilkolt városparancsnok özvegyének gyermeke, tehát az sem kizárt, hogy a világleigázó hódító saját lánya.

Hegedűs D. Géza, Hajduk Károly és Bata Éva / fotó: Dömölky Dániel

Színész bravúr az is, ahogy Hegedűs D. Géza „hagyományosan” végigjátssza Sganarelle-t. Kontrasztot képez az elsősorban Hajduk játékában megnyilvánuló elvont üzenettel, és ezt rendkívül pontosan, színesen, magabiztosan működtetett színészi eszköztárral teszi. Hasonló feladatot teljesít – koncepcióba illeszkedve – kisebb szerepekben Lukács Sándor (Don Luis Tenorio, Don Juan apja), Tahi Tóth László (Dimanche úr, a kereskedő) és Kerekes József. Ugyanez elmondható Bata Éváról (Donna Elvira), Puzsa Patríciáról (Mathurine) és Bach Katáról (Charlotte), közülük utóbbi számára nyújt a szerepe gazdagabb megmutatkozási lehetőséget, amellyel Bach él is. Hajduk Károly mellett Szitás Balázs (Pieter, a halász) és Hegymegi Máté (Don Alonso, Donna Elvira bátyja) képviseli azt az intenzív, sokmozgásos, egyszerre elvont és konkrét „kortársszínházi” játékmódot, melynek köszönhetően Moliѐre és Brecht – együtt – a mába ér. (Az előadás koreográfikus mozgásait szintén Hegymegi jegyzi, erről szólva nem maradhat említés nélkül, hogy az „akciófilmes”, abszurd harcművészeti jelenetben Bach Kata és Puzsa Patrícia remekül mozog.) Szitásnak van a legtöbb mai szövege is, amelyben nem egyszer öncélúan erőltetettnek hat (miközben a nézőtéren kvázi sikert arat) néhány trágárnak minősülő kifejezés ismételgetése.
Külön kiemelem, hogy Varju Kálmán Don Carlos, Don Elvira (másik) bátyja szerepében prímán hozza az elvont mozdulatelemekből építkező, abszurdba átjáró „fizikai színházi” stílust. Mozgással, pózokkal „elidegenített” bizarr beszélgetése Hajduk-Don Juannal a második felvonás elején mintegy megadja a jelet a játékmódváltásra. Onnantól kezdem határozottan elhinni, hogy jó lesz ez az előadás.

Brecht–Moliѐre: Don Juan

Fordította: Ungár Júlia. Látvány: Horváth Jenny. Mozgás: Hegymegi Máté. Látvány: Horváth Jenny. Mozgás: Hegymegi Máté. Hang: Bartha Márk. Dramaturg: Bíró Bence. Ügyelő: Kormányosi Miklós. Súgó: Ádám Dorottya.
A rendező munkatársa: Egyed Mónika. Rendező: Kovács D. Dániel.
Szereplők: Hajduk Károly, Hegedűs D. Géza, Lukács Sándor, Bata Éva,
Varju Kálmán, Hegymegi Máté, Kerekes József, Seress Zoltán, Tahi Tóth László, Karácsonyi Zoltán, Bach Kata, Puzsa Patrícia, Szitás Balázs, Viszt Attila, Hunyadi Borbála.

Pesti Színház, 2016. november 4.