Kovács Natália: Terápiás írás

Kristóf Ágota: A nagy füzet – a Forte Társulat előadása a Szkénében

Ez az ábrázolásmód olyankor működik igazán jól, amikor nem túlságosan direkt.

Terjedelmes irodalma van már a pszichoanalitikus diskurzusban annak, miszerint a trauma feldolgozásának egy gyakori módja az írás. Tulajdonképpen ezt a menekülési útvonalat választom én is, amikor megírom a Forte Társulat A nagy füzet című előadásával kapcsolatos élményeimet, amely alkotás a két évvel ezelőtt elhunyt Agota Kristof – Kristóf Ágota, magyar származású svájci írónő első nagyobb prózai alkotásának színpadi adaptációja.
Az előadás nem kíméli a nézőt, folyamatosan igénybe veszi két órán keresztül, s az undor és iszonyodás esztétikai tapasztalatára alapozva, manipulálja minden lehetséges eszközzel. Ebben az értelemben mindenképpen az alkotók javára írhatjuk, hogy szöveg, zene és vizuális megjelenítés erősítették és kiegészítették egymást. Kétségbe vonhatatlan, hogy az alkotóknak-előadóknak mind látványban és mozgásban, mind zeneileg sikerült a szövegre hangolódniuk, s annak elborzasztó voltát tovább fokozniuk. Az viszont már kérdéses, hogy ez mennyiben értékelhető pozitívumként, hogy az undor végletekig való fokozásának mi a tétje, s talán az is, hogy egyáltalán van-e.

Nagy Norbert és Krisztik Csaba / Kővágó Nagy Imre felvétele

A háborús témából adódóan érthető, miért volt cél a néző elborzasztása, s hogy ehhez alapvetően olyan atmoszférát teremtett az előadás, amelyben eleve kellemetlenül érezheti magát a befogadó – ez tehát a színház eszközeinek szakértő használatára utal. Horváth Csaba rendezésében a káposzták, krumplik és paprikák által behatárolt, szabdalt, irányított tér nemcsak a vidéki környezet megteremtésére alkalmas, de más helyszínek megjelenítésének s az emberi brutalitás kifejezésének is eszközévé válik.

Andrássy Máté / Dusa Gábor felvétele

Ahogy Arcimboldo (Giuseppe Arcimboldo,1527 – 1593, olasz festő – a szerk. megj.) zöldségeiben is könnyedén azonosítani tudjuk az emberarcokat, úgy itt is sikeresen jelenik meg az ábrázolandó. Felismerhető a zsidó árus, a deportáltakat szállító marhavagon, a börtön vagy a füzet, amelybe a gyerekek írnak élményeikről. Minden alkalommal sikerül megjeleníteni az egyes tereket, vagy tárgyakat. Ez az ábrázolásmód olyankor működik igazán jól, amikor nem túlságosan direkt. Például amikor a nehéz, többkilós tök az élet terhe a gyerekek hátán, vagy amikor vallatásuk közben fenyegetően csattan el fejük mellett a falon egy-egy krumpli... Sajnos azonban sokszor olyannyira egyértelmű az eszközhasználat, hogy már csak szükségtelen túlzásnak hat, míg egy szimbolikusabb – vagy legalábbis árnyaltabb szimbolikájú megoldás, mely a nézői képzelőerőre is többet hagy – is megfelelő lehetett volna. Erőltetett, amikor a lelkésznél szolgáló fiatal nő mosdatja a fiúkat, s a felvert tészta mint a férfias öröm terméke szanaszét fröccsen. Hasonlóképp a szomszédlány, Nyúlszáj ábrázolása, amely szintén eltúlzott, öncélú, szájbarágós és túl sok felesleget halmoz.
Azt hiszem, engem már kísértenek a Szkéné nyulai. Kövesdi László tavaly tavasszal látott nyulas túlkapásainak emléke derengett fel bennem (Kövesdi László: ...hogy mi az a MAJOMTŐR...) a szomszéd lány káposztaszoknyája és káposztából megformázott fülei láttán. Blaskó Borbála ebben az alig ruhában mozogja be folyamatosan a teret, s amikor beszél, fel is szívja felső ajkát, hogy a néző véletlenül se feledkezhessen meg karaktere vele született testi hibájáról. Értem én hajlandóságát a mértéktelen szexuális perverzitásra, az elemi ösztönök szintjén való állatias létezését, az erkölcsi vagy morális világon kívüliségét, s azt is, hogy erről nem tehet; illetve, hogy nem rosszabb, mint mások, sőt a többi ember áldozataként valószínűleg inkább ők rosszabbak nála. Értem azt is, hogy ezeket kell megértenem a szerencsétlen sorsú fiatal lánnyal kapcsolatban, ugyanakkor valószínűnek tartom, hogy mindezt abban az esetben is sikerült volna értelmeznem, ha nem rágják meg, mielőtt a számba adják.

Andrássy Máté, Nagy Norbert és Krisztik Csaba / Dusa Gábor felvétele

Az ikerpár megjelenítésével alapvetően az a problémám, hogy Nagy Norbert és Krisztik Csaba indokolatlanul játszik gyereket. A szövegből kiderül, hogy gyerekek, az további reflektálás erre, az infantilizáló beszédstílus csak felesleges sallang. Ráadásul annak ellenére, hogy olykor már úgy tűnik, a megrázkódtatások révén eljutottak valamiféle felnőttséghez – amennyiben a fiúk felnőttként beszélnek egymással, másokkal, s a felnőttek romlott erkölcsű világának keretein belül kezdenek gondolkodni ők is –, mégis újra és újra visszatér a gyermeki hang. Következetlenül tér vissza. Emiatt nem is jöhet létre az a fejlődéstörténeti ív, amelyre az előadás ismertetője utalt.
Az, hogy Simkó Katalin és Kádas József több különböző szerepben is megjelennek, egyszerre gazdaságos és jól működő megoldás. Mindketten olyan karaktereket formálnak, amelyek közt fellelhető valamiféle kapcsolat (Simkó Katalin például minden szerepében kapcsolódik az anyasághoz), s ez további konnotatív jelentéseket hozhat felszínre.
Szintén érdekes és jó döntés volt Andrássy Mátét tenni meg nagymamának, főleg, mert nem egy nőnek álcázott férfit láthattunk. Maga a férfitest megjelenése is hangsúlyos ebben az alakításban, Andrássy mégis maradéktalanul képes (női) szerepében működni, s mintha a nyurga, csupasz férfitest a gonosz boszorka szívtelensége mögött rejlő okokra kérdezne rá.
Test mint olyan – a Forte Társulattól nem meglepő módon – amúgy is központi jelentőségű az előadásban, amely – ebből már sejthetjük – a néző mellett nem kíméli az előadót sem. A test teljes s gyakran láthatóan fájdalmat okozó igénybe vételével jeleníti meg egy háború gyötrelmeit. Olyan háborúét, amelyet egy másik fronton vívnak. Behatárolt történelmi korban ugyan, mégsem lőfegyverekkel és katonai vezényszavakkal, hanem a közösségben életben maradáshoz szükséges stratégiák által.

Agota Kristóf: A nagy füzet (Forte Társulat)

Fordította: Ignjatovic Mária. Jelmez: Benedek Mari. Fény: Payer Ferenc. Zene: Ökrös Csaba. Produkciós vezető: Számel Judit. Rendező-koreográfus: Horváth Csaba.
Játsszák: Andrássy Máté, Blaskó Borbála, Krisztik Csaba, Kádas József, Nagy Norbert, Simkó Katalin.

Szkéné Színház, 2013. március 25.