„Hájjal kenegetik a nézőt…”

SORSKÚT – BORBÉLY SZILÁRD III.

2015. március 20-án a debreceni DESZKA Fesztiválon beszélgetést tartottak a szerző színpadra szánt és nem színpadra szánt, de oda is eljutott műveiről. Az alábbiakban a beszélgetés harmadik része olvasható.

borbely-szilard-vagott1

Fazekas Gergely Tamás:
Melyik működik jobban (a színpadon – a szerk.)? Az elidegenítés, vagy amikor nagyon át lehet élni? A Halotti pompában nem nagyon voltak elidegenítő effektusok. Melyik az, amelyik színészként vagy éppen közönségként könnyebben átélhető? Mi az, ami most erősebb lehet Szilárd darabjaiból?

Ráckevei Anna:
Ezt nem tudom, de azt még fontosnak tartom megjegyezni, hogy – Sándornak is biztos, ez a tapasztalata – Szilárd alkalmazott drámaíróként is fantasztikusan jól működött. Ha tovább folytatódhatott volna ez a kapcsolat, amit mondtál, Zsuzsa, hogy együtt kellett volna dolgozni az ő drámaírói fejlődésén, akkor mi nagyon jó úton jártunk, mert az Istenasszony Debrecen is erre példa. És a Jászai is, amit ő valóban felkérésre írt, bár foglalkoztatta Jászai mint téma, amikor először megkerestük, kiderült, a Jászi Oszkárral való kapcsolata foglalkoztatta. Megörült ennek a témának, és úgy írta meg, hogy írt egy első változatot, azt átbeszéltük közösen, és nagyon jól fogta a kéréseinket vagy a hozzászólásainkat a leírtakhoz, és változtatott is. Hihetetlenül jó dialógokat írt. És nagyon jó humora is volt. Én nagyon-nagyon szerettem azt a darabot és az előadást is.

Csikos Sándor:
Zsuzsa említette, meg is jelent előttem ez a derűs, mosolygós, finom, halk szavú úriember. Az Istenasszony Debrecen kapcsán, amikor ideadta nekem ezt az anyagot, ami az egyetem megrendelésére készült, egy emlékestszerű dolog volt. Aztán Debreczeni Attila professzor úrék pályáztak, és így jutott el a színházba. Ez Kazinczy-kutatásairól, Csokonaival való kapcsolatáról szólt. Elkezdtünk levelezni Szilárddal Kazinczy stílusában, és írtam neki, hogy „Mondhatom-é én kigyelmednek, hogy mit nem tartok színpadra valónak." És akkor írta, hogy „mondja, csak mondja nagy jó uram, mert én magára hallgatok". Tudta, hogy a dramaturgiai ismeretei hiányosak, és akkor kezdtünk rajta dolgozni, és nagyon előttem van, hogy lerakta a gyerekeket a zenedében, és akkor az Ady gimnázium konyhájában leültünk, és ott teáztunk és dolgoztunk, majd megint leveleztünk. Ez a derű, a finom humora... Aki nem ismerné, a darab gerince az a jelenet, hogy Csokonai és Kazinczy Nagyváradon egy szépasszonynak teszik a szépet, akinek a férje a másik szobában szenved. Szilárd ezt nagyon finom erotikával, humorral, fantasztikusan oldotta meg. Nagyon derűs volt az egész felkészülés, nagyon jól tudtunk együtt dolgozni, és ezeket a leveleket én elmentettem. Sajnos az én részem nem olyan, hogy irodalmilag érdekes lenne, de Szilárdét ki fogom nyomtatni.
De amiért ezt felhoztam, ezt a derűt azért hangsúlyoztam, mert arra példa, hogy közben milyen terhet hordozott magában. A Berlin – Hamlet 2003-ban jelent meg, és itt van előttem a Szép versek 2000, amiből felolvasnék egyet. Tehát ez még 2000.

Berlin, Hermann Strasse

Amikor Berlinbe érkeztem, már nem akartam
élni. Miért nincs arra mód, gondoltam, hogy ha
valaki úgy dönt, nem akar tovább élni, eltűnhessen.
Csak azáltal, hogy úgy dönt, és nagyon akarja.
És ettől sikerülhetne neki. Nem lenne méreg,
vér, hányás, a vegetatív rendszer kifáradása.
Mindaz, ami ezzel együtt jár: hogy elernyednek
a záróizmok, és szétfolyik minden, amit addig
az öntudat görcse összetartott. Csak egyszerűen
a megszűnés. Vajon mennyire kellene ezt
akarni? Vagy hinni kellene benne? Neukölnben
angolul beszélő hajléktalanokkal találkoztam.
Csapkodott már a hó, inkább havas eső volt az.
A legrosszabb, amikor átázik a ruha és ráfagy
az emberre. Forralt borra gyűjtöttek. Lehetetlen
volt nem adni nekik egy adag forralt borra
valót ebben az időben. A hosszú Hermann
Strasse fölött időnként a Tempelhof Repülőtérre
érkező vagy onnan induló gépek fényei villogtak
az éjszakai égen. Egy üveg bort szerettem
volna venni és egy gyrost a töröktől.

Radnóti Zsuzsa:
Egy mondat. Engem is mindig felkavar ez a vers. Ide tartozik és mégis egy előzmény, hogy ő egy erősen depresszív alkat volt már előtte is. És ebben a rettenetes szövegben, amit már többször idéztem, és ami 2007 karácsonyán megjelent, amikor kiönti magából ezt a szörnyűséget, a haláltól, a szembesítéstől, a telefontól kezdve, ott írja, hogy őneki jóval előtte pár évvel súlyos depressziója volt, fantasztikus mondatokat idéz már ott is.

Csikos Sándor:
Ez a vers a gyilkosság előttről van.

Radnóti Zsuzsa:
Igen, igen. Sajnos ezzel is rettenetesen szenvedett. Olyanokat írt le, hogy saját magát látta kívülről, ő egy teljesen másik emberként néz saját magára, olyan, mintha egy üvegburában élne, és kint volna a világ, ahol a másik lénye mozog. Ő már predesztinálva volt arra egy rettenetes problematikus létezéssel, amitől felrobbantotta ezt a valóságot.

Ráckevei Anna:
Megtévesztett, legalábbis engem. Amikor először találkoztam vele a Halotti pompa kapcsán, az első nagyobb találkozásunk ez a bizonyos beszélgetés volt, és aztán utána még többször is. Teljesen elfedte ezt, egy mosolygó, nagyon kedves ember volt. Azt csodáltam, hogy ezt a szörnyűséget hogy tudta feldolgozni, és azt gondoltam, hogy ő ezt valóban... De nem.

Fazekas Gergely Tamás:
Nehéz a nyelvnek elbeszélni ezt az élményt, de mégis, a színházi nyelv pontosan arra próbál vállalkozni, hogy megtalálja ezeket a lehetőségeket. Amire Árpád is utalt, hogy ez egy olyan irányú táplálék már másfél éve, hogy noha valóban dramaturgiai ismeretei, tapasztalatai kevésbé voltak, ahogy Zsuzsa is írja az egyik tanulmányában, ott van az a sokféle dramaturgiai irány, lehetőség a szövegeiben. Ez érdekelne még az utolsó tíz percben, hogy mik azok az irányok, amelyek valóban továbblépést jelenthetnek? Az a sokféleség, amire utalt itt, hogy más rendezők számára kinyíljon a lehetőség.

Árkosi Árpád:
A budapesti rendezésemben (az Akár Akárkiről van szó – a szerk.) sokkal metaforikusabb térben próbáltam meg, hogy maga a költészet ereje és a kifejezésnek ez a folyamatos, már-már stilizációja jöjjön létre. Itt (értsd: Debrecenben – a szerk.) pedig a konkrét, realisztikus jelenetekből indultam ki, merthogy sok ember azt mondta, hogy ez már halmozottan hátrányos a nézőre, hogy nem elég, hogy a szöveg maga nagyon sűrű, még akkor egy metaforikus térben van, hogy ez túl tömény. A darabot egyharmad részben – az ő hozzájárulásával – meghúztam, mert így is szinte kibírhatatlan töménységű.
Itt, ennél a debreceni kísérletnél azt gondoltam, hogy ez oldottabb, hiszen ezek a realisztikusabb helyszínek és szituációk a hétköznapiság álarcában, amit a néző jobban ismer, ha úgy tetszik, jobban becsalizható, a szövegeket is komfortosabb állapotba lehet hozni. Nagyon sokszor azt éreztük, hogy ez a realista szituációt (azáltal, hogy olyan ritmikát követel a szöveg előadásmódja) nagyon sokszor nem találtuk meg, de volt, hogy megtaláltuk, és nagyon sokszor jól jött ki. Például mondtam a színésznek, hogy lélektanilag nem kellene törődni a realista helyzettel – mert megosztja a ritmust, és azt, hogy a másikban zajló történésre hogy kapcsolódsz rá –, hanem mondd a szöveget.
Szerintem a magyar színháznak, jómagunknak is, a tőle kapott ajánlat vagy kísérlet a legfontosabb. Én a szöveget tartom a legfontosabbnak. Hogy tudnánk a Borbély-szövegeket „eladni" úgy, hogy a lélektani realizmust felszabadítsa, és valami nagy, érzéki tartományba vigyen el... Engem a szöveggel visz el. Természetesen ott van a színész teste, de nem próbál Sztanyiszlavszkij-megoldásokat kínálni. Szerintem ezzel a brechtes és songos formával erre tett kísérletet. Ez egy szembesítő gesztus, nagyon sok benne a kiszólás, sok az interaktív pillanat, kifordul a játék, hogy „maguk mit gondolnak erről a kérdésről?". Ez hihetetlen bátorság. Annyi lelemény és annyi ajánlat van benne, de nem úgy, hogy le van írva. Nagyon fontosnak tartom, hogy Szilárd nem instruált. Az elejére írt valamit, hogy képzeli el a szerepeket... Ez nagyfokú szabadságot enged, ami szerintem működhet azoknál, akik nekivágnak. Azt gondolom, óriási alkímiája van.
Ugyanezt tapasztaltam személyesen. Ott van egy szerény ember, és olyan harmónia sugárzik belőle, hogy én mindig azt éreztem, sokkal zűrösebb ember... És akkor ott van egy ilyen orákulum, egy ilyen szelíd mosolyú ember, akiről azt gondolom, hogy jaj, de szeretnék ilyen bölcs, nyugodt és megfontolt lenni. Azt gondolom, hogy az a lényeg, hogy ezzel a közvélemény megtévesztésével, ezzel a harmóniával egy olyan zaklatott, és minden idegszálával, minden mondatával olyan érzékeny életművet hagyott hátra, amelyben már nem az a fontos, hogy ő milyen nem harmóniában létezett vagy milyen depresszióval. Ez a kontraszt valóban elképesztő.

Fazekas Gergely Tamás:
Kata, te irodalomtörténészként, vagy inkább nézőként (hogy tét nélküli is legyen), szubjektíve melyik az az elvi hagyomány, amely számodra fontos?

Bódi Katalin:
Szilárd szövegeiből? Melyik az a hagyomány?

Fazekas Gergely Tamás:
Akár dramaturgiailag, melyik az a vonal?

Bódi Katalin:
Amit az Árpád mondott, arra közben rácsatlakoztam... Az egyik, ami nekem nagyon meghatározó volt, a Míg alszik szívünk Jézuskája. A folyamatos kizökkentés, hogy van egy mindenki által ismert születéstörténet, előre látjuk, és ismerjük a tragédiát, azon mégiscsak tudunk bizonyos helyzetekben nevetni és máshogy látni, és behelyezni egy archaikus közegből a saját valóságunkba. Ami tanítható darab volt számomra, és sokszor használtam órán is példaként, a Halotti pompának ez a Vidnyánszky Attila-féle látásmódja. Ez a szinkronrendezés, ami a néző számára nagyon megterhelő, hogy elől zajlik a házaspár tragédiája, a karácsonyi készülődés, a háttérben meg, különböző helyszíneken zajlik ugyanennek a konkrét eseménysorozatnak már az interpretációja, az áthelyezése akár a liturgikus közegbe, akár a táncnak a testtel való elbeszélésmódjába, akár a vetített szekvenciákba.
Nekem az volt az izgalmas ezekben a színpadi szövegekben, hogy nem csak színpadi alkotásként működnek, hanem már valamiféleképpen fel tudják mutatni a saját olvasatukat. Hájjal kenegetik a nézőt olyan szempontból, hogy színre viszik az irodalmi szövegnek egy nagyon gazdag, lehetőségekkel teli olvasatát.
És ahhoz, hogy ebben mennyi hagyomány van, ahhoz valóban a szöveget kell konkrétan elolvasni, és azt is ismerni kell, hogy Szilárd miket kutatott, és azokat hogy írta vissza. Egy Csokonait, egy Kazinczyt hogy írt vissza a saját szövegeibe. Ehhez már inkább egy irodalmilag körmönfontabb olvasónak kell lenni, különben nem biztos, hogy működik.

Fazekas Gergely Tamás:
Úgy írta vissza, hogy előbb a tanulmányaiban megírta.

Bódi Katalin:
Igen, ez egy külön zsenialitás.

Radnóti Zsuzsa:
A lengyel színház, meg az orosz színház tudja, mi az a látomásos színház. Ők sokkal tágabb hagyományokkal rendelkeznek, mint a magyar. Nálunk mindig újra és újra utat kell törni, hogyha nem a realista drámahagyományról van szó. Ha eltér a mű ettől, akkor azt nagyon sokszor, újra és újra meg kell próbálni. Még egyszer mondom, csak egy mondatban, hogy Weöres Sándor A kétfejű fenevadat 1969-ben írta, és mostanában kezdődik a dolog megfejtése, hogy hogyan kell megcsinálni. Ezt nagyon nehezen tudja a magyar színház, de nagyon tiszteletre méltó mindenki (és minden színház), aki megpróbálja ezeket a kudarcokat, fél sikereket vagy netán – isten adja! – sikereket, és ezáltal megpróbálja odaadni az írót a közönségnek – és azt a fajta megszólalást, ami nálunk nem olyan elfogadott, mint az orosz vagy a lengyel színházban.

Fazekas Gergely Tamás:
Az idő szorításában élünk most is, noha úgy tűnik, hogy még legalább másfél órán keresztül tudnánk folytatni, ám Máté Gáborék már pakolnak (a Nincstelenek előadására készültek – a szerk. megj.). Nagyon szeretném folytatni, de mégiscsak le kell zárni.

Ráckevei Anna:
Bocsánat, mielőtt lezárnánk a beszélgetést, nekem egy szolgálati közleményt kell elmondanom. Április 13-án Borbély-est lesz a stúdióban, megemlékezünk róla, ugyanúgy, mint egy évvel ezelőtt, mindenki felolvashat számára kedves Borbély-szövegeket. A barátai szervezik ezt az estet április 13-án, és a színház adja a helyet. Reméljük, hogy ahogy tavaly, idén is sokan eljönnek. Szeretettel várunk mindenkit.

Fazekas Gergely Tamás:
Akkor azzal zárjuk, hogy kíváncsiak vagyunk, milyen az a színpadi, rendezői olvasat, ami egy regényből készül. Erre dramaturgiai szempontból is kíváncsiak vagyunk, nézőként és barátként is kíváncsiak vagyunk. Hiszen a Nincsteleneknek óriási hatása volt, helyenként talán túl nagy hatása volt, túlságosan pozitív reakciók voltak. Hogy mi történik a színpadon, azt ma este meglátjuk. Ehhez nem jó szórakozást lehet kívánni, hanem inkább mit? Túlélést?

Radnóti Zsuzsa:
Befogadást.

Fazekas Gergely Tamás:
Derűs szomorúságot.

Schöneweide (I.)

Tudom, ez a legnehezebb. Hogy úgy érjen véget,
mintha nem történt volna semmi. Egyszerre
megváltozzanak a dolgok: ajtók nyíljanak meg, amelyek
addig csukva voltak. Nem akartam erről beszélni
senkivel. Úgy mentem el, hogy nem búcsúztam,
nem búcsúzkodtam. Csak meglátogattam néhány
ismerősömet, mint máskor is. Beugrottam beszélgetni,
meginni egy sört, ülni és hallgatni. Néha szóba-
hozni ezt-azt. A telefont egyirányúsítottam.
A csekkeket befizettem, több hónapot visszamenőleg.
Nem várt kiadás lett. A számlám feltöltöttem, legyen
rajta pénz. Nem tudni, mi történhet. Legyen.

(Berlin, Hamlet, Jelenkor Kiadó, Pécs, 2003)

A szöveget lejegyezte, szerkesztette: Turbuly Lilla.

2015. október 20.

 

 

 

© 2016 KútszéliStílus.hu