Kutszegi Csaba: Jobbikosból zsidó lett a Csanád

Digitális reálirodalom

"Ha jó kedvemben belenézek a tükörbe, és meglátom a képemet, torkomat szakító kiáltásként tör fel bennem az érzés: szeretem a zsidókat! Erről az igen újszerű fílingről egyébként beszéltem a pártom egyik meghatározó alakjával, aki amúgy közismert antiszemita, hát, mit mondjak..."



Elegáns lakóparkba vitt a taxi, a megadott cím alatt magas kőkerítés mögött pazar villa bújt meg. Olyan laposan elterülő, amelyhez nagy telek kell, értsd: az épület nem szűk helyen tört magasba, hogy benne kényelmetlen csigalépcsőkön kelljen nyomorult kis manzárdokba feljutni, hanem több száz négyzetméter alapterületet kihasítva a természetből, tágas egy tereket rejtegetett. A kaputelefonon bemondtam a megadott jelszót, válasz nem érkezett rá, de a kertkapu lassan kitárult.
   Amikor megláttam, milyen hosszú gyalogút vezet az épület bejáratáig, arra gondoltam, ennyi pénzért kiküldhettek volna elém egy elektromos meghajtású bénaszéket, vagy valamilyen korszerű városi targoncát. Egy művészien vágott egzotikus díszbokor előtt jókora tábla hivalkodott, rajta az alábbi szöveggel: „Anonim Megtérők Miskolci Csanád Terápiás Köre"
   Az egyik egy terű helyiségben hatalmas körben foglaltunk helyet anonimekként, bár egymás arcát jól láthattuk, névtelenségünket azért megőriztük, ugyanis valamennyien nevenincs senkik voltunk, másodvonalbeli politikusok, kérészéletű celebek, egykori helyzetelemzők, meg egyéb ilyesfélék. Szóval, csupa hivatásos, rendszeresen ide-oda megtérő alak.
   – Sráckorom óta falom a jó sztorikat, gesztákat. Csíptem, ha az egyik dédim vagy az apámék régi családi eseményeket elevenítettek fel – kezdett bele egy harmincas kövérkés anonim. – A faterom muterja évezredes magyar-székely nemesi család tikkadt sarja, a rokonaim dicső történelmi háborúkban harcoltak. Migár nagymamám már totyogós koromban ősi címerekről készült elsárgult fényképeket lobogtatott a szemem előtt, vén cselédekről és öreg kúriákról mesélt nekem, meg léha, naplopó életről. Mikor azt firtattam, hol vannak a birtokaink, elkeskenyedő szájjal azt sziszegte: elvették a kommunisták. A família ezen ága őrizte a székely származástudatát, így minden kurvára érdekelte, ami Erdélyben történik. Azt is megkérdeztem faterom muterjától, hogy miért románok irányítják Erdélyt, innen már könnyen eljutottunk Trianonhoz is. Már kölyökként agyamba véstem, hogy a kommunisták és a románok mesügék, és Trianon a legnagyobb szopás a világon.
   Itt a csoportterápia-vezető érdeklődve közbekérdezett (talán a mesüge szón akadt fenn):
   – E történetekben esett szó zsidókról?
   – A faterom papírmerítő népi művész, így én is sokat dekkoltam rusztikus bőrcserzők, kő- és fafaragó népművészek között, ahol pusztán baráti fülesként is mindig el-elcsattant egy-két zsidózás, de ezek amolyan hercigeskedő, szeretetteljes beszólások voltak. Mindebből gyerekkoromban én csak arra következtettem, hogy a zsidó valami fertelmes siksze dolog lehet. Másodikos voltam, amikor az ablakunk alatt pajeszos-kalapos fiatalok hangoskodva húztak a jesivába, a muter mondta, nézzem meg, mi ez a gajdolás. Visszatérve az ablakból odavetettem: nyugi, muti, csak néhány hibbant zsidó ájvézik hangosan. Erre anyám lehúzott egy büdös nagy frászt, és közölte velem: ha még egyszer ilyen okádék szöveg jön ki a mocskos pofámon, vehetem a cókmókomat, és mehetek népi faszt hímezni apám újnáci barátaihoz. Aztán hozzátette: ezt a lakást itt, a Vasvári Pál és Király sarkán Mirjam nagyanyádtól örököltük, és becsüljem meg, hogy a belőle áradó meleg, maceszgombóc szagú jiddischemáme-szeretet ilyen stílszerű helyen vesz körül. Én ebből fingot sem értettem, de aztán kapcsoltam: persze, anyám, mint Babits a prófétaságot, rühellé, ha mutinak szólítom. Le is szoktam róla, bár eleinte nehéz volt, de a későbbiekben már könnyen ment, pláne amikor lett egy új mutim Ornella Muti személyében, akinek egyes filmrészleteit igen kedveltem. Egy kis ízelítő itt látható: Ornella Muti meztelen. Szóval, ezt a kis gyermekkori atrocitást leszámítva, soha semmi jelét nem tapasztaltam annak, hogy családom anyai ágán valami gáz lett volna. Anyám mutizásáról mindenesetre idővel lemondtam.
   – Ez a kognitív disszonancia és az általános double bind tipikus együtthatása – vette át a szót a csoportterápia-vezető – majd így folytatta: a gyermeki tudat nem képes feldolgozni eme ellentmondó, feszítő kettősséget, ezért inkább elhessegeti magától az egész problémát, úgy tesz, mintha nem is létezne.
   Legszívesebben közbekiáltottam volna: nem csak a gyermeki tudat, bazmeg, hanem a felnőtteké is, legyen szó akár zsidókról, akár nem-zsidókról, ki-ki más miatt kussol.
   – A politika, mint ellenséges kém a rosszul organizált hálózatba, hamar beszivárgott családi életünkbe – folytatta a harmincas anonim. – Alig voltam nyolc, amikor ámulva bámultam Nagy Imre újratemetését, félévre rá már Ceaușescu kivégzését drukkoltam végig a tévében. Azt meg gyermekfejjel kikövetkeztettem, hogy apám melyik pártra fog szavazni, ugyanis mély nyomot hagyott bennem, amikor a tévé előtt vigyázban állva, sírva énekelte a székely himnuszt. Csak sok évvel később láttam újra ilyen mélyről feltörő, őszinte férfikönnyeket: a szomszéd Klein bácsi sírt fel hangosan, amikor Semjén Zsolt a tévében belegabalyodott egy összetett mondatba. Hiába, no, a történelmi hírek fajtára, nemre tekintet nélkül megríkatják a magyar embert. Amúgy a suliban még csak viccből zsidóztunk, de tény: már gimnazistaként minden csütörtökön megvásároltam a Magyar Fórumot, amelyben rendszeresen írtak valami érdekeset a Tel-Aviv – New York tengelyről, és tagadhatatlan, hogy nagy hatással volt rám úgy általában is Csurka Pista bácsi antiszemitizmusa.
   – Hogyan jutottál el a Jobbikba? – tette fel a kérdést egy bekiáltó sorstárs.
   – 2001-ben a fővárosba kerültem felsőoktatási intézménybe, akkor már kő jobbos voltam. A 2002-es választás eredménye nekem bazi nagy csalódás volt, azt az iszonyatos traumát méltán nevezhetem generációm Trianonjának, Mohácsának és 1954-es focivébé döntőjének egyaránt. Nemcsak a Fidesz veresége, hanem a MIÉP és az FKGP kiesése is a parlamentből olyan volt, mintha a szívemet tépték volna ki. Asszem, teljesen természetes, hogy még jobban radikalizálódtam. Az antiszemitizmussal úgy voltam, mint a legtöbb ember a dohányzással: tudtam, hogy nem egészséges, de ahol mindenki fújja a füstöt, ott az ember előbb-utóbb rágyújt, mert nem akar kimaradni. Aztán ízlelgeti, és egyre jobban meg is szereti. (Ismerik ezt az érzést? Egy kis cigaretta valódi finom...)
   Ennél a résznél, nem tudom, miért, de hirtelen rám tört az érzés: úgy rágyújtanék. A fene megeszi ezt a nagy dohányzásellenességet. Az embernek – megvető pillantások kereszttüzében – kilométereket kell gyalogolnia, hogy leszívhasson mélyre egy slukkot. Mért korlátoznak abban, hogy kulturált körülmények között, mint régen egy tisztes polgári szalonban, kiélvezzem a szeretett pöfékelést? De nem dohogtam tovább, mert a megtérő igen érdekes részhez érkezett:
   – Amikor kíméletlen bizonyossággal szembesültem vele, hogy magam is zsidó vagyok, azt hittem, rám szakad az ég. Kurvára ráéreztem, milyen szar napja lehetett Steve Wondernak, amikor az anyja elárulta neki, hogy néger. Én is azok közül vagyok egy, akiket olyan jó érzés kollektíve utálni? Ez több mint Mohács. És egyáltalán! Most mi lesz velem? Éppen szépen épülgetett már a pártkarrierem, és most ki fognak baszni a Jobbikból, hisz még a szagomat sem viselik el eztán. És én hogy viszonyuljak immár a saját szagomhoz? Ha legalább az az elbaszott SZDSZ nem szívódott volna fel a történelem süllyesztőjében (sic!), akkor most oda átmehetnék! Foglalkozhatnék például párton belül a vidék felzárkóztatásával.

Mondjuk együtt: Csanád, Csanád, Csanád...


   A csoportterápia-vezető elővett egy szál elektronikus leszoktató cigarettát, és mélyen megszívta, valahogy úgy, mint a kövérkés harmincas anonim utólag a származását. Áthatón a megtérő szemébe nézett, és megkérdezte:
   – Ezek után hogy lesz? Változatlanul utálni fogja a zsidókat és egyben önmagát is, vagy most már egyből szeretetre méltónak látja őket, mint saját magát?
   – Szóval – köhintett egyet a megtérő – az teljesen abszurd, hogy származásuk alapján ítéljenek meg embereket. A zsidók tulajdonképpen kedves, szimpatikus emberek, nem is lehetnek másmilyenek, ha magam is az vagyok. Ha jó kedvemben belenézek a tükörbe, és meglátom a képemet, torkomat szakító kiáltásként tör fel bennem az érzés: szeretem a zsidókat! Erről az igen újszerű fílingről egyébként beszéltem a pártom egyik meghatározó alakjával, aki amúgy közismert antiszemita, hát, mit mondjak... Emlékszem, egy Kossuth tér környéki kávézóban ültünk (bizony mondom néktek: benne élünk a történelemben), antiszemita barátom a hír hallatán óvatosan körülnézett, majd kicsit közelebb hajolva azt mondta, hogy ezt azért a Jobbikban ne nagyon hangoztassam. Sőt! Soha többet ne beszéljek erről senkinek. A botrány ennek ellenére hamar kipattant. Egy még szélsőbbjobboldalibb internetes portálon kitették nagyszüleim anyakönyvi kivonatait. Hallgatni tovább nem lehetett, tagadni nem tudtam. A pártom egyik alelnöke azt javasolta, hogy álljak ki a nyilvánosság elé, és pityeregve kérjek bocsánatot. De miért is? Én nem csináltam semmit. Én csak zsidónak születtem.
   A csoportterápia-vezető újabb bódítót slukkolt, és megjegyezte:
   – Ráadásul nem is olyan rosszkor... A nyolcvanas években már igazán kevés volt benne a rizikó.
Egyébként a csoportterápia-vezetőt, mint később megtudtam, Herzl Slomónak hívják, és állítása szerint mélymagyar, árja származású, legalábbis felmenői között zsidóról nem tud, családfáját az Árpád-házi királyokig vezeti vissza, minderről papírja is van, közölte velünk, és für alle fälle (lásd: kislexikon) meglobogtatott egy kódexlapot, melyen latinul az állt, hogy ezen lap lobogtatója (Árpád-házi!) Salamon király egyenes ági leszármazottja.
   Közben odakint alkonyodott, nekem meg hirtelen ólmos lett a szempillám, ki is zuhantam a közösségi élményből, és eléggé megbocsáthatatlanul, de önálló gondolataim támadtak. Mit gondolataim! Vízióim!
   Láttam a Nagy Megtérőt elmagányosodva, hónapos szobájában töprengeni: megpróbálta kedvelni az emberiséget. De hiába sulykolta magába, hogy ő is ember, és ezért szeretnie kell az embereket, nem ért el eredményt. Túl általános volt neki a fogalom, ekkora entitáshoz nem tudott érzelmi alapon viszonyulni. Ha viszont konkrét egyedekre gondolt, majdnem mindig viszolygott. Jó, jó, ha a fiatal Halle Berry (lásd itt: Halle Berry) képe derengett fel benne, nem idegenkedett a négerektől, de szép számmal akadtak olyan feketék is (lásd: például őt), akiknek testi közelsége bizony taszítóan hatott rá. Nem tagadhatta, főleg önmaga előtt, hogy sohasem szerette a pökhendi hollandokat, a nagyképű franciákat, a részeg kelet-németeket, a mogorva gazdag norvégokat, a sikeres magyarországi svábokat, az erőszakosan kéregető büdös, szegény románokat és még sorolhatnánk. De nem maradt más választása: ha meg akart térni, és szeretni akarta az embereket, mindegyik fajtából találnia kellett egyet a felmenői között, mert csak akkor volt képes elviselni egy másik egyedet, ha magát is olyannak vallhatta.
   A norvégokkal kutya szerencséje volt. Családfakutatása során kiderült, hogy egyik őse a 19. század derekán Norvégiából vándorolt Magyarországra. E nem várt gyors siker felvillanyozta. Ahogy egyre régebbi korokban merült el, egyre több nációt fedezett fel a felmenői között. Lassan kipipálhatta mindegyiket, mert ahogy a jövőt fürkészve lehet előre extrapolálni, az ismeretlen múltra is lehet jelen tudásunk alapján visszakövetkeztetni. Ádám és Éva felé haladva a megtérő egyre magabiztosabban érezte, hogy ereiben a földön élt és élő valamennyi nemzet vére csörgedezik, és így már nem okoz neki gondot szeretni majd valamennyi embertársát. Zökkenőmentes azért nem volt az útja, mert cigány őseit kurva nehezen fogadta be a családfába, de ha már úgyis zsidó, basszus, ezen a kis oldalági beütésen nem fog fennakadni. Már éppen hátra akart dőlni, hogy kényelmesen rágyújtson egy szál valódi finom cigarettára, amikor eszébe jutott, hogy még nagyon sok dolga van. Oké (mióta megtudta, hogy zsidó, még magában is szívesebben használt angolszász eredetű szavakat a régi, ízes magyarosak helyett, elvégre így érezhette át európaiságát), elrendezte a faji előítéleteit, a rasszizmust és a nacionalizmus, de annyi féle- fajta embert megvetett és lenézett még, hogy hirtelen besokallva rádöbbent: annyi félévé-fajtává nem válhat maga is, csak azért, hogy megszeresse azokat, akiket szívből utál. Legyen egy darabig BKV-ellenőr, majd szürkegeci közterületis, végül két percre leparkoló autósokra leső centrumtársasági rohadék? És mi lesz az ezeket az alja söpredékeket légkondicionált irodákból irányító fő-szarevőkkel? Ezen az alapon a bűn századában élt szülei „bűneit" is magára vehetné, ha végre szembenézne velük. Az apja például többször említette, hogy sráckorában a mozijegyszedőket gyűlölte a legjobban. Úristen! Ki mindenkivé kell még válnia! Matek- és fizikatanár, pincér, aki tizenhét évesnek nem hozza ki a sört, telekszomszéd, vámos a Gergely utcában, kedvenc sportolót legyőző ellenfél, szadista csendőr, pedofil pap, anyós, hazug politikus... Na, ennyit tényleg nem győzhet. 

Mondjuk még egyszer: Csanád, Csanád, Csanád...


   Arra ébredtem, hogy a harmincas kövérkés megtérő helyett már egy másik férfi ül a kör közepén, és arról beszél, hogy egészen addig gyűlölte a melegeket, amíg ki nem mondta magában: halálosan szerelmes a titkárnője férjébe. Kerestem az általam valamiért Csanádnak elkeresztelt előbbi anonim megtérőt, de sehol sem találtam. Pedig kíváncsi lettem volna rá, hogyan vált be melegnek, mert – gondolom – a buzdancsokat is valahogy meg kellett szeretnie. És ami a zsidók esetében bevált, csak működik a buziknál is...
   Az új megtérő arról mesélt, hogy korábban agresszív, buziverő homofób volt, de – és itt egy kicsit elpirult – most már egészen más alapokon szemléli a jelenséget. Továbbá elege van abból, hogy olyan országban kell élnie, ahol ismeretlen a másság tisztelete, a tolerancia...
   Nekem meg hirtelen a megtérőkből lett elegem. Akkor már legyenek inkább nem megtért, visszatérő eltérők. Egy alkalmas pillanatban ki is osontam a tágas, egy terű helyiségből, és veszni hagyva a már befizetett borsos megtérési díjat, megtérés nélkül hazatértem. Hogy hová, arról legközelebb...
   A fenti történet fikció, szereplői nem igazi személyek, hanem kitalált alakok, minden hasonlóság a valósággal csak a véletlen műve. Erre is csak véletlenül hasonlít: A volt jobbikos Szegedi Csanád pálfordulata

2013. december 2. 

 

 

© 2016 KútszéliStílus.hu