Nagy Dániel: Cirkusz III. rész

Egy elfelejtett remekmű – folytatásokban

Nagy Dániel 1926-ban Kolozsváron megjelent „első világháborús" regénye „pokoli szatíra, Swift és Orwell irodalmi bordájából metszett remekmű".

III. rész

— Ne karattyolj annyit, tisztelt úr, én nem szeretem a szerénytelenséget — ordított rá Pinkár, s karjait ölelésre tárta a társai felé. — Ez itt velem van — mondta örömmel a medvetáncoltatóra mutatva —, s nekem egyelőre elég ez. Szép fiú, drága kölyök, én biztos vagyok, ha vele vagyok. Most tehát csendet kérek.
— Pardon — kiáltott egy éleset a bohóc —, pardon: én kérek csendet. Nem az a fontos, hogy itt csend legyen, hanem az, hogy kinek van joga csendet kérni itt a cirkuszban, kinek van kizárólagos patentje bárminemű intézkedésre, s kinek volna, ha nem nekem? Tehát csendet kérek. És most már beszélhet, kedves Pinkár barátom. Tőlem beszélhet most már. Nem muszáj beszélnie, de beszélhet. Végre is, Ön nagyon jól tudja, hogy alapjában véve, hogy első és legelső sorban, a kettőnk szerelmi ügye legélesebben ez az eset, ha bármit hazudik is Ön vagy én, kedvesem. Ön tudja, hogy én Önt egyszer már csudamódon elpáholtam egy hasonló szerelmi incidensből kifolyólag, tudja, hogy most is el fogom páholni végeredményben, sőt, tekintettel a bohóclabdáim kopottságára: Ön tudja, hogy Önnel akarok labdázni, a rettenetes, rút fejével Önnek, vagyis: beszélhet most már, ha tetszik, de csendet, azt én parancsolok.
— Köszönöm — mondta Pinkár —, igazán hálás vagyok Önnek. Legalább, tisztelt barátaim, láthatják ezek után, sőt maga Remike is tisztában lehet most már Önnel, Önnel, hogy egy hazug, egy közönséges, hazug veréb Ön, mert azt meri állítani, hogy Ön az, aki labdázni kíván az én állítólagos rém rút fejemmel, holott köztudomású, hogy én akarom Önt felspékelni, mert igenis, egy bizonyos kalandból kifolyólag utálom Önt, s mivel utálom, nem elég az, hogy felspékelni akarom, tehát én akarom Önt felspékelni, hanem egyszerűen a tenyeremre akarom Önt felkenni, mint a vajat, és így felkenve akarom Önt lenyelni, ez az igazság, s az, hogy Ön ezek után, valóban egy nagyon közönséges, hazug, szürke veréb, barátom, s egyelőre tehát csend legyen, az ügyre akarok térni.
— Térhet — mondta a bohóc rezignáltan —, már rátérhet, mert én már rajta vagyok; Önnek engedem át a szót. Beszéljen hát.
A díjbirkózó ökölbe szorított kezeivel dörzsölte az orrát, s mikor lecsillapodtak kissé az idegei, így kezdte:
— Jól van. A végén majd meglátjuk. Most elöljáróban egyébről van szó. Felkérem Remikét, szíveskedjék felállni egy percre az asztal tetejére, hogy tetőtől talpig jól láthassuk, s hogy ő is láthasson bennünket.
Remikének rendkívül tetszettek a komédiások szertelen mókái, s egy pillanat alatt az asztalon termett. A haja kibomolva hullott le a vállára, az arcán finom, ideges remegés vibrált, a szemeiben falánk vágy égett, nagyon jól festett az asztal tetején.
— Itt vagyok — mondta —, parancsoljatok, fiúk. Csak sietve, mert lángot vet a vérem, oly boldog vagyok a rajongástok láttán. Mit kívántok tőlem?
A komédiások boldog áhítattal nézték, s néhány percnyi csend után Pinkár így folytatta:
— Mi nem parancsolhatunk neked, mi nem kívánhatunk tőled, mi csak esdekelhetünk hozzád, mint istenünkhöz, aki éltet minket, aki a lelkünk tartalma, üdvünk, vágyunk s az imánk aranyos oltára vagy. Te tudod ezt, látod rajtunk, ismersz minket, tisztában vagy velünk, érzed, hogy mindannyian lángolón szeretünk, egyforma lánggal, egyforma tökéletes szerelemmel, de lásd be, kérlek, lásd be, könyörgöm, hogy amit bár mindannyian tudunk, érzünk és kívánunk, de aminek a mai ebédnél véletlenül William, a bohóc adott elsőnek hangot — ez így nem mehet tovább. Az tehát esdeklő kérésünk: válassz egyet közülünk, drága Remike, s szerelmeddel csak ezt a választottat boldogítsd. Meg vagyok győződve, hogy én leszek a választott, azonban egy drága szép leány szeszélyei kiszámíthatatlanok, gondoskodtam róla, hogy akkor is megmaradjak a kegyeidben, ha kegyes választásod esetleg, véletlenül, nem esne valahogy jellemes személyiségemre. Erről mindannyian gondoskodtunk, úgyhogy a választás nem eshet túlságosan nehezedre: tulajdonképp két csoport közt kell választanod. Személyileg ugyan, s ez a személy remélhetőleg én leszek, de alapjában, mégis csoport közt fogsz választani, mert a választott személynek puszipajtásai vannak, akik megosztják testvériesen a szerelmedet, úgy azonban, hogy az éjszakák első fele, vagyis az első gyönyör a választott személyé, s a csoportbelieknek rangsorban és a következő időszakban lesz joguk szerelmedhez. Kellemes forma, alig kell eltaszítanod magadtól valakit, a kevésbé szeretettek is megmaradnak, legfeljebb olyanok esnek ki a kegyeidből, akiket amúgy sem szívesen látsz.
Remike felkacagott, kedves, messze hangzó csengésű kacajjal, s közben megvakargatta a díjbirkózó remegő szakállát.
— Nagyon kedves vagy — mondta —, de hátha nem lesz a kiválasztott csoportjában az, akit szeretnék, hogy ott lenne? Hátha az a másik csoportban lesz szegény. Hiszen tudjátok, hogy mindnyájatokat többé-kevésbé szeretlek, és hátha akiket különösképpen szeretek, azok nem lesznek együtt? Erre felelj, öreg, mi lesz akkor?
— Az nem lehet — mondta Pinkár. — A természet rendje, a rajtunk kívül álló törvények, az akaratokat, gondolatokat és tetteket irányító erők igazsága szerint ez lehetetlen. Elsősorban itt vagyok én, Remike: én elsősorban. Én, egy úgynevezett angyali bőrbe bújt kincs vagyok, a legkiválóbb állatja az emberi állatoknak, aki az ízem parányaival szeretlek, mondom, először is én vagyok itt, akinek a legtöbb esélyei lehetnek kiválóságai és a fentebb idézett törvényszerűségek szerint, s azon felül, azaz rajtam felül, illetve rajtam kívül, vagyis mellettem, az én csoportomban van, vagy lesz, ha még nincs, amint az már előbbi titkos álomszövögetésünk, régebbi, bizalmas fonalából sejthető: az erős Nicolaus, a medvetáncoltató, aki már nyíltan mellettem van; George, a hideg és finom és szellemesen ravasz nőimitátor, aki csak lesz ugyan, de lesz; továbbá a hajlékony, nem túl szellemes, de elég karakterisztikus arcú fiú: Emanuelus, aki ugyan szintén csak lesz, de lesz; továbbá, a krokodilfejével mindig szenzációs és feltétlen szép és hathatós kígyóbűvölő Vilekon, aki szintén csak lesz, de lesz. Előreláthatólag azután Petres, a tökéletlenségében is kiváló és bátor késnyelő, aki van, és Diné, Páni, drága Remike, a majomképű híres Páni, aki már a bűze által is szenzációsan kiváló egyéniség; s hogy többet ne mondjak: a Balaga fiú, a bájos kis síróművész és a nem sokat számító vén Negró, a furulyás, aki ugyan még szereti az édes sót, s mit mondjak még többet?
Én, én vagyok, a felsoroltak az én csoportom, mit mondhatnék még többet? S ezzel szemben ki van a másik csoportban? William, a hörcsögbajuszú William, aki a föld legfertőzőbb mételye, legundokabb férge, legbárgyúbb komédiása, s ki van vele? Joszi bácsi a széthulló csontjaival, az oroszlánszakállával, már nem számít. Carri, a gumiember, a nyúlós eszével, az incifinci egérképével, Boluger, a csöppnyi, gyönge csontvázával és Trugel, a félkegyelmű álomolvasó, mit számítanak? Hogy vehetnék fel a versenyt velünk? Szeress tehát, Remike, és válassz. Oly könnyű a választás, olyan egyszerű, olyan természetes.
— Valóban — kacagott Remike —, de amint látom, ti tulajdonképp Williamot szeretnétek kiközösíteni, vajon miért?
A komédiások a szájukat már eltátották, azt akarták mondani, hogy igenis, William ellen készül a játék, mert a híres bohócnak egy szörnyű bűne van, az, hogy él, hogy létezik, és hogy Remikét szereti, de főképp, hogy él és létezik, csakhogy William gyorsabb volt náluk, megelőzte őket, s így szólt Remikéhez:
— Tévedsz, bájos angyal, rosszul tudod a dolgokat. Nem engem akar kiközösíteni a szerelmed boldog birtokosai sorából ez a szedett-vedett társaság, hanem éppen fordítva áll a dolog: én nem akarom, hogy kívülem más is élvezze a földi boldogságot. Én nem akarom, hogy bírjanak téged, mert ez több mint amit az én lángoló szívem elbír. Itt kenyértörésre kell vinni a dolgot, drága hölgyem: vagy mi, vagy ők. S amennyire én ismerem magam, teljesen meg vagyok győződve: én leszek a győztes. Én magam, akár százennyi vetélytárssal szemben is. Mert ennek a hörgöcsbajusznak a jelentőségével, bárhogy ócsárolja is tisztelt halhólyag barátom, én teljesen tisztában vagyok. Tisztában vagyok ezen kívül a Joszi bácsi ősmúltú, impozáns csontjaival is, valamint kedves ifjonc barátom kiválóságaival is. Az én mindenekfelett álló híres karakterem nem engedi meg, hogy hasonló ocsmányságokat, rágalmakat kiáltsak vetélytársaim zagyva és rothadt, és minden szennynél szennyesebb, alávaló és kimondottan rút táborára, én nem ez az ember vagyok. Az én hivatásom, az én világművészetem Istentől nyert kiváló kegy, nem vagyok kapható személyeskedő aljasságokra. Tőlem lehet az a kiválóan ostoba, szamárfejű Pinkár az emberdudvák legförtelmesebbike; lehet ezerszer olyan kapcabetyár, mint amilyen, én nem illetem személyeskedő, hazug jelzővel, az én eszközeim fennköltebbek. De különben is, ki ne látná arról a truppról, hogy miféle mosdatlan állatfalka? Talán Pinkár barátom elhiszi, hogy az ő erősnek vélt hitvány lelkű Nicolausa szeretetreméltóbb lény a véres karmú medvénél? Szeretetreméltóbb egy mérgező varangynál? Róla? Ugyebár drága Remikém, erre kár volna szót vesztegetni? S különösen, ha George úr, az a pribékszemű, komisz cápa lép elé. Vagy akármelyik közülük. De mondom, én nem az a művész vagyok, aki stréberkedő manőverekkel, illetlen jelzőkkel tudnám elárasztani vetélytársaim egyénietlen egyéniségét, bár minden okom megvolna rá. Én itt állok, a magam kemény öntudatával, tudatos művészetemmel, tudatos szépségemmel, s teljes hittel hiszem, hogy csakis engem választhat magának, angyalom, mert a tulajdonképpeni törvényszerűség, a tulajdonképpeni hatalom ezt parancsolja, nem pedig azt, amit szemtelenül alávaló, rongy barátom, Pinkár úr nyafogott itt az imént. Kérlek tehát, egyetlen szépem, kincsem: válasszál, angyalom.
A kezeit mindegyik Remike felé kulcsolta, a szemével mind csak rá nézett, s Remike kiegyenesedett az asztal tetején.
— Örülök — mondta. — A gyönyör, amelyet ragaszkodástok fakaszt fel bennem, édes illatban fürdet, mámoros zeneként simogat. Hanem a dolog mégsem olyan egyszerű, mint amilyennek ti látjátok. És pedig azért nem, mert én mindnyájatokat egyformán imádlak, s a választást nagyon meg kell gondolnom. Egy kissé mindenesetre gondolkodnom kell, kérlek tehát benneteket: adjatok egy kis halasztást. Csak egy kicsit. S ha elhatároztam magam, visszajövök, s ünneppé avatom a napot, válasszatok. Addig szórakozzatok valamivel.
Megfordult, otthagyta a társaságot. Nem azért, mintha gondolkodnia kellett volna a választáson, ő már tudta, kit fog választani, csak kacagnia kellett, s olyan mértékben, ahogy szeretett volna, nem tehette az udvarlói előtt, hátha átlátnak a kacagásán. Merész dologra szánta magát, pokoli ötlet fogamzott meg az agyában, s a gyönyör, amit már előre érzett, bolond kacagásban akart kitörni a lelkéből, azért kellett visszavonulnia. Hogy kacaghasson. A szobájába ment, az ajtót magára zárta, az ágyára vetette magát, és kacagott. Szabadon, ördögi hahotával, sokáig. Egyszer felugrott az ágyról, belemardosott a testébe, őrjöngve ujjongott.
— A haláltáncot fogom eljáratni velük — mondta —, s azé leszek, aki a legszebben eltáncolja.
Egy pillanatra elkomorodott, kimeresztette a szemeit.
— De ez a tánc borzalmas lesz — suttogta —, mert tánc közben vérben akarok fürödni.
A tükörbe villant a tekintete, a tükör felé lépett.
— Igen — mondta —, én ezt fogom csinálni. Én, Remike, a cirkusz lánya, legcsúfabb és legrosszabb lánya a földnek, én, Remike. De a szerelmem! A szerelmem, az megéri nekik. A tűz, a láng, a mételyező csók, ez nincs másnak, ez megéri nekik.
Kacagott, s így, kidagadt erekkel, dúlt, vörös arccal nagyon rút volt.

***

Ajándékba elküldjük Önnek a teljes regényt, ha támogatja a Líra és Logika – Kulturális Alapítványt:

1. Utaljon át tetszőleges, de legalább négy számjegyű összeget a Líra és Logika – Kulturális Alapítvány bankszámlájára! Számlaszám: 11707000-20003672
2. A közlemény rovatba írja be, hogy „támogatás", illetve az e-book címét: „Cirkusz"
3. Küldje el a tranzakció adatait erre az e-mail-címre: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
4. Elküldjük Önnek az ajándék-e-bookot három formátumban (PDF, EPUB, MOBI). Amennyiben három munkanapon belül nem kapja meg, érdeklődjön ezen a telefonszámon: +36205680921

Köszönjük, hogy támogatja alapítványunkat.
Alapítványunk a befolyt összeget – alaptevékenységének megfelelően – a KútszéliStílus.hu és a Tánckritika.hu internetes folyóiratok megjelentetésére, művészeti és tudományos programokra, valamint nehéz helyzetbe került művészek megsegítésére fordítja.

 

 

 

© 2016 KútszéliStílus.hu