Nagy Dániel: Cirkusz IV. rész

Egy elfelejtett remekmű – folytatásokban

Nagy Dániel 1926-ban Kolozsváron megjelent „első világháborús" regénye „pokoli szatíra, Swift és Orwell irodalmi bordájából metszett remekmű".

IV. rész

A komédiások persze türelmesen vártak. Mindegyik remegett az izgalomtól, de azért mindegyik azt mutatta, hogy végtelen türelemmel tud várni, hogy őt nem izgatja a küszöbön álló esemény, mert ő biztos a maga dolgában.
Remike azonban késett, s emiatt egyre nagyobb aggodalom fogta el őket, s mindegyiknek átfutott agyán a borzalmas gondolat: hátha nem is tér vissza? Kétségbeesett pillantásokat váltottak, s William odasúgta Joszi bácsinak.
— Látszik, hogy vénülsz, pajtás, rettenetesen megvastagodott a bőr az arcodon.
— Miért? — kérdezte ijedten Joszi bácsi —, mi a kifogásod ellenem?
William mosolygott a bajusza mögül, s a szája szögletéből suttogott:
— Gyáva vagy, öreg — mondta. — Dacára, hogy melletted vagyok: gyáva vagy.
— Miért vajon? — nyöszörgött Joszi bácsi.
— Azért, mert némán tűröd, hogy az a rongy a homlokodhoz ütötte a mozsarat. Ez több mint amit elviselhet ilyen magadfajta, jó nevű művész.
— Hát mit kellene csinálnom? — rémüldözött Joszi bácsi.
— Kiáltsd oda neki, hogy kérjen itt mindannyiunk előtt bocsánatot, különben felspékeled. Kiáltsd oda neki, hogy kössön kötelet a nyakára, s így rimánkodjon bocsánatért, különben te magad fogod a kötelet a nyakára kötni. Kiáltsd oda neki, hogy feküdjön le a földre, a lábad elé, hogy a hasán táncolhass, különben a haját fogod leperkálni a fejéről. Kiáltsd oda neki, hogy harapja le a nyelvét, különben te fogod leharapni. Követeld, hogy sírjon vérkönnyeket, verje a fejét az asztalba, köttesse ki magát egy szégyenoszlophoz meztelenül, oda, ahol a legtöbb légy élősködik, különben te fogod megcsipkedni. Parancsolj rá, hogy ne vegyen lélegzetet, hogy harapdálja össze magát kínos bűnbánatában, hogy fürödjön meg vezeklése jeléül forró szurokban. Kiáltsd oda, parancsolj rá, követeld tőle, egy-kettőre, különben véged van: ez a sok csepűrágó kiröhög a gyöngeséged miatt, kiállítja rólad az aggkori látleletet, rád dob egy marék földet, s fekete keresztet rajzol a fejed fölé.
Joszi bácsi kétségbeesetten tekintett rá, a feje kábult volt, a kezei reszkettek, a hangja könyörgős lett.
— Talán sok lesz — nyögte esdekelve —, talán kevesebbel is beérhetném. Tudniillik úgy érzem.
William megcsikorgatta a fogát, s szinte tüzet hánytak dühében a szemei.
— Amit mondtam, megmondtam — súgta —, egy szót sem akarok többet hallani. S amíg engem látsz, ne félj. Ezt kikérem magamnak.
— De... de — hebegett sírva Joszi bácsi —, talán mégis megkérdezném előbb az inasomat, meg a lovászomat, meg a többi hűséges szolgálómat és szolgálólányomat, hátha ők okosabbak, mint én vagyok?
A szolgák mögötte álltak és nem várták meg, hogy kérdezze őket Joszi bácsi, kérdés nélkül is feleltek. Egyik a szemével kacsintott, a másik rekedtes, rossz hangzású köhécseléssel adta tudtul Joszi bácsinak, hogy Williamnak van igaza, s egy félig vak szobainas a pápaszemével cirógatta meg Joszi bácsi fülét, s belesúgta:
— Soha jobb alkalom, csak rajta. Vagy tekintélyes gazdát szolgál az ember, vagy senkit. Williamnak igaza van, fő az erély, nem szabad gyöngének látszani, nem illő az ilyen tisztes korhoz. Ha Joszi bácsi nem mer visszalépni a tyúkszemére ennek a tatárnak, Remike azt fogja hinni, hogy gyáva Joszi bácsi, s a szerelmét nem fogja a Joszi bácsi címeres társaságára pazarolni.
— Úgy van — súgták a többiek, s William titokban megcsókolta a Joszi bácsi tarkóját.
Joszi bácsi ekkor felállt, s ezt mondta:
— Na jó, rendben van.
A szolgák megértették, mi van rendben, mi az óhaja Joszi bácsinak, s a William követeléseit Joszi bácsi mögül átkiabálták Petresnek.
A késnyelő elsápadt, a száját eltátotta, hogy sírva bár, de kimondja, hogy hajlandó mindenben eleget tenni a Joszi bácsi óhajának, csakhogy mielőtt kimondhatta volna a boldogító igent, a medvetáncoltató és a díjbirkózó gyorsan befogták a száját. — Vér a véredből — mondta Nikolaus, a medvetáncoltató —, hús a húsodból, nem hagylak én megalázni, ne félj. Próbáljon csak bántani az öreg.
Pinkár, a díjbirkózó, hamarjában nem tudta, mit mondjon a késnyelőnek, nem jött szó az ajkára, csak a medvetáncoltató oldalát bökdöste az ujjával, hogy ne engedje a késnyelőt szóhoz jutni.
William, mintha semmiről sem tudott volna, felkiáltott:
— Mi készül itt? Mi ez a zűrzavar? S mi az, hogy mindezekről semmit sem tudok?
A tekintetét Pinkárra szegezte, s egyenesen hozzá intézte a kérdést.
— Mit jelentsen ez, tisztelt úr?
— Tőlem kérdezi az úr? — mondta Pinkár —, hagyjon engem békében, én a más dolgába nem szoktam beleavatkozni.
Az asztal alá bújt, kést húzott elő a kabátja alól, s egy darab kövön gyorsan élesíteni kezdte. Nicolaus is lebújt hozzá az asztal alá, ő is kést húzott elő, és élesíteni kezdte, közben összevigyorgott Pinkárral. A késnyelő meghallotta a kés csattogását, örömujjongva ugrott fel, s odakiáltotta Joszi bácsinak:
— Nem tűröm, hogy ilyen hangon beszéljen velem, ezt vegye tudomásul egyszer és mindenkorra.
Ő is lebújt az asztal alá, ő is fenni kezdte a kését, s hárman összecsókolóztak az asztal alatt.
Joszi bácsi a William karjába ragadt, rémülten tekintett a bohócra.
— Mi lesz most?
— Coki — mondta William —, húzd elő a késed, és hallgass. Leszúrjuk a nyomorultat, csak mókázok előbb egy kicsit.
Joszi bácsi is előhúzta a kését, de ő nem bújt le az asztal alá, mindenki láthatta, hogy feni a kését. George ekkor felállt, William felé intett, s ezt mondta:
— Szabad tudni az uraságod véleményét erről a készülő párviadalról?
— Az én véleményem — mondta William — hasonló egy szelíd bárány véleményéhez: békeszerető, nyájas a véleményem. S az Öné?
— Az enyém pláne nyájas — mondta George, azután lekiáltott az asztal alá:
— Mi történik ott suttyomban?
Az asztal alól előugrottak a titkolózók, Pinkár szomorú arcot vágott, s így szólt:
— Az történik, hogy imádkoztunk hárman, a jó Istent kértük, űzzön el körünkből minden bajt, minden bánatot.
— Ámen — mondta Nikolaus, szemét törülgette —, úgy van: imádkoztunk.
— Gyanús — mondta William —, majd kitapasztalom én.
Most meg ő bújt gyorsan az asztal alá, villámgyorsan egy éles tőrt húzott elő az inge alól, s megmérgezte a hegyét. Aztán visszabújt, ártatlanul a fejét csóválta.
— Nem tiszta a dolog — mondta —, ez az ügy aligha intéződik el simán. Úgy látom, Pinkár és Nikolaus arra oktatta Petrest az asztal alatt, hogy ne csókolja meg Joszi bácsinak a kezét, ez pedig rossz jel. Felkérem George
urat, nyilatkozzon, mi a véleménye?
— Rögtön — mondta a kecses nőimitátor, s most meg ő bújt az asztal alá, és gyorsan szintén élesített egy kicsit a késén. Nem sokáig maradt a sötét rejtekhelyen, visszabújt, s nagyon meghatottan szólt.
— Uraim, önök képesnek tartják egymást arra, hogy itt egymással összeverekedjenek, szürke, vagyis nem úriemberek módjára. Bevallom... különben számolok egy pillanatig, mielőtt bevallanám.
Ceruzával számokat írt az asztalra, osztott, szorzott, aztán tovább beszélt.
— Bevallom tehát, hogy én ezt helyeslem ugyan, de csak belvilágilag, kimondva viszont elítélem, és tiltakozom ellene.
— Úgy van — vágott közbe igen gyorsan Vilekon, a kígyóbűvölő —, ezt magam is osztom. S azt hiszem, a többi urak is így gondolkodnak.
— Na nem egészen — mondta Nikolaus, s gyorsan előrántotta a kését. — Ha Joszi bácsi itt szemünk előtt szemtelenkedik, én nem tűröm.
— Én sem tűröm — mondta Pinkár —, de tűröm azért, hogy tessék-lássék, s én bevallom: nem folyamodtam eddig, gondolatokban sem a késemhez. Én békés művészlény vagyok, s hogy íme mindennek dacára is előhúzom a kést, ezt csak azért teszem, hogy lássák, hogy van késem.
— Ez igaz — kiáltották erre a többiek, s mindegyik előrántotta a kabátja alól a kést. Hadonásztak, fogaikat csattogtatták, és ordítottak közben.
— Mi békés együttélésben akarunk élni a publikum boldogítására, mert fő a békesség, a megértés, a szeretet.
— Úgy van! — ordított egy nagyot Joszi bácsi, s a békés kollégák végtelen örömére Petres felé dobta a kését.
William örömében megcsókolta a fülét, az asztalra ugrott, s úgy ordított, mint egy oroszlán.
— Isten és ember a tanúm — kiáltotta —, én mindent elkövettem a békés elintézés érdekében; a fáradozásom, amint látják, nem járt sikerrel. Bejelentem tehát, hogy Joszi bácsit én nem engedem, és titokban áldom az eget, amiért megengedte érnem e boldog pillanatot. Legyenek tehát elkészülve az urak, aki a szerelemben ellenségem, azzal most végezni fogok.
— Hóhó! — ugrott fel Pinkár és Nikolaus és George és a kis Páni egyszerre —, ez a mi hőn óhajtott célunk, barátom, lássuk hát.
— Isten és ember a tanúnk — ordították mindannyian —, békésen akartunk együtt élni, mindent megkíséreltünk, de nem lehetett.
Az arcuk lángban égett, az izmaik rángatóztak a gyönyörtől, a kezeiket egymásra emelték már néhányan, s ebben a pillanatban megjelent Remike, mint egy álom, s egy pillanatig még nem sújtottak le a felemelt karok; a kések csak a levegőben villogtak.

***

Ajándékba elküldjük Önnek a teljes regényt, ha támogatja a Líra és Logika – Kulturális Alapítványt:

1. Utaljon át tetszőleges, de legalább négy számjegyű összeget a Líra és Logika – Kulturális Alapítvány bankszámlájára! Számlaszám: 11707000-20003672
2. A közlemény rovatba írja be, hogy „támogatás", illetve az e-book címét: „Cirkusz"
3. Küldje el a tranzakció adatait erre az e-mail-címre: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
4. Elküldjük Önnek az ajándék-e-bookot három formátumban (PDF, EPUB, MOBI). Amennyiben három munkanapon belül nem kapja meg, érdeklődjön ezen a telefonszámon: +36205680921

Köszönjük, hogy támogatja alapítványunkat.
Alapítványunk a befolyt összeget – alaptevékenységének megfelelően – a KútszéliStílus.hu és a Tánckritika.hu internetes folyóiratok megjelentetésére, művészeti és tudományos programokra, valamint nehéz helyzetbe került művészek megsegítésére fordítja.

 

 

 

© 2016 KútszéliStílus.hu