Nagy Dániel: Cirkusz VIII. rész

Egy elfelejtett remekmű – folytatásokban

Nagy Dániel 1926-ban Kolozsváron megjelent „első világháborús" regénye „pokoli szatíra, Swift és Orwell irodalmi bordájából metszett remekmű".

VIII. rész

A lámpákat hirtelen eloltották, sötétség lett a cirkuszban. Kétségbeejtő, kemény sötétség, mintha darabokban gurult volna a földön. Ha egy-egy csillag parányi fénye felcsillant a vészes sötétségben, titkos kezek elfüggönyözték, elfojtották, hogy egy szellemes hasonlattal éljek, úgy, mint mikor egy legyet beletesznek egy dunsztosüvegbe és kénrudat gyújtanak rá. Ilyenformán. És pedig nem minden ok nélkül. Mert megtörtént, hogy egy-egy kis fény felvillanásánál a tömeg közt összesúgott néhány rosszmájú ember, azt súgta, hogy ami itt készül, abból úgy látszik, valami hallatlan nagy disznóság sül ki — és a világosság teljesen felesleges volt. Nem azért, mintha csakugyan valami hallatlan nagy disznóság sült volna ki a dologból, mert egész bájos dolgok következtek ezután, hanem a világosság mégis világosság, s olyan esetben, amikor úgy kívánja a tisztesség, hogy behunyt szemmel járjon az ember — felesleges a fény.
A nagy disznóság különben így kezdődött:
William, Joszi bácsi, Carri, Trugel és Boluger a cirkusz egyik végébe tömörítették az emberek egy részét, s halkan furulyázni kezdtek nekik. Szépen, szívhez szólóan, ahogy csak tudtak. Az emberek könnyeztek a meghatottságtól, s a rosszmájúakat, akik nem találták szépnek a furulyázást, oldalba bökdösték, szembeköpték.
Ugyanez történt a cirkusz másik végében is. Csakhogy ott több ember volt, mert a komédiások is többen voltak. Pinkár, Nikolaus, Emanelus, Páni, Petres, Diné, Balaga, Negró, George, Vilekon s még néhányan, szoros barátságba tömörülve, többen voltak ugyan, mint amazok, de annál zagyvábban furulyáztak, s minél szebben húzták, annál csúnyábban hangzott, pedig nagyon erőlködtek, hogy szépen hangozzék. A publikum, mindennek dacára, itt is meg volt hatva, s itt is arcul köpte a rosszmájúakat.
A zene tehát szólt, s egy félóráig az embereket figyelték a komédiások, hogy néhányat megjegyezzenek maguknak. Azokat, akiknek az arcáról a legnagyobb meghatottság sugárzott le, kiszólítgatták a tömeg közül.
— A harc megkezdődik — mondta mindegyik párt a maga szamarainak. — A harc, az emberi jog és egyéb ákum-bákum szent jegyében. Ti lesztek a szent ügy vezérei. Kés, méreg van elég, rajta! A jog a legszebb fogalom, s ez a legszebb fogalom abban csúcsosodik ki, hogy a cirkuszban csak egy banda furulyázzon. Az a szent furulya bandája, amely mi vagyunk. Aki mellettünk van, üdvözül, aki nincs mellettünk, azt egyszerűen idvezítni kell. Nesztek a kés. Van itt pokolgép, bomba, sőt kolerabacilus is, ha kell. A fő, hogy minél gyorsabban és erélyesebben idvezítsétek a bűnösöket.
— Az Isten velünk van — kiáltották mindkét oldalon a vezérek s nekifogtak a készülődéshez.
— Az Isten velünk van — kezdték a vezérek, mikor a publikum elé álltak, és a késeket kiosztották.
— Az Isten velünk van — ordította a tömeg, és megvillogtatták a kést a levegőben.
A furulya ekkor felsírt, s a tömeg fogcsikorgatva ordította:
— Egy Istenünk, egy furulyánk. Aki más nótára merészel táncolni, eloltjuk a mécsesét.
A furulya ekkor még keservesebben sírt fel, a tömeg tombolt a hangja hallatára, a vezérek magasra tartották a Remike inge darabját, s a két párt bőszülten egymásra rontott.
A kések egy-kettőre véresek lettek, véres jajok vonyítottak át a cirkuszon, s a piros vér habosan patakzott.
— Az Isten velünk van.
Pedig nem volt velük az Isten, hanem Belzebubbal együtt kuporgott a cirkusz sötét szögletében.
— Hopp, itt nem lehet átmenni, árok van — mondta az Isten.
— Ugorja át felséged — felelte Belzebub. — Nézze, én már ideát vagyok.
— De amint látom, ott a hátad mögött is árok van. Csupa árok. Hát én most egyebet se tegyek, csak ugráljak? Nézd, és még mindig ássák. Csákányolják. Robbantják. Hiszen ez pokol, Belzebub.
— Dehogy, felség. Ez cirkusz. Rendes, takaros kis cirkusz. Hát nem volt még felséged cirkuszban?
— Hogyne! De ilyenben?
— Hát milyenben? Nem így van ez minden rendes cirkuszban? Ha volt felséged, nem látta, hogy mindenütt leraknak az okos cirkuszi lovacskák lába elé lécdarabokat, fenyődorongokat? Na hát az azért van, hogy lássa a közönség a lovacska eszét, aki okos pontossággal átugrálja a dorongokat, nem bukik fel bennük. Hiszen éppen ez a művészet, enélkül mi értelme volna egy cirkusznak? Csak úgy fusson az okos lovacska sima homokon? Hát kit érdekel az? Vagy itt, például árkok nélkül! Na hiszen jól nézne ki ez a cirkusz. Engem ugyan nem érdekelne, ha csak úgy parketten sétálnának át egymáshoz ezek a lelkes emberek, és elegánsan megmártanák késeiket az egymás szívében, és meghajolnának és... fuccs, már vége is volna az egésznek. Ez ellenben, így, árkot robbantva, s belebújva a robbantott árokba, és a másik robbantott árokból piszkálni ki a késekkel a kollégák szívét: ez művészet, s aki ezt ügyesen és kellő eréllyel végzi, úgynevezett aranylapokra kerül a neve. Hja, mit ért ehhez felséged! A mennyország tömjénes zsolozsmái nem tanítják az efféle nemes művészetet. Na de ugorjon már felséged, nézze, a játék javában folyik.
Az Isten nem ugrott keresztül az árkon, hanem lement a fenekére, úgy mászott át.
— Tudod — mondta —, én nem érzem magam biztonságban itt a földön, ha nincs föld a lábam alatt. Inkább átmásztam.
A túlsó parton meglátta, hogy a lába véres, s erre nagyon megijedt.
— Te, Belzebub — mondta —, mi történt az én lábammal? Nézd, véres.
Az ördög nagyképűen lehajolt a lábához, az ujjával megpiszkálta a vért, és megcsóválta a fejét.
— Az ám, csakugyan véres. Szép piros véres. Szereti felséged a piros színt?
— A piros színt? Attól függ, rózsa-e az illető? De ne komédiázz, kérlek, ez nem bolondság. Ez vér, ha jól látom.
— Tényleg vér, és felséged, amint látom, meg van rémülve egy kicsit.
— Persze. Ha ez vér a lábamon, azt hiszem, jogosan vagyok megrémülve. A vér rémítő.
— De hiszen ez nem a felséged vére.
— Tudom. De hogy kerül vér a földre? És ennyi. Szörnyűség. Hiszen majdnem a térdemig ért, amint látod. Hiszen itt... na de engedelmet kérek, hiszen itt úgy folyik a vér, mintha esővíz lenne. Miféle képtelenség ez?
— Felség, amint látom, Ön egészen fel van háborodva. Kérdezze meg talán ezt a fajankót itt mellettünk, valószínűleg ő feleletet tud adni a kérdésre. — Hallja, barátom — szólt egy földön fekvő sovány emberhez, akinek az orra tövig le volt harapva —, feleljen a barátom kérdésére, aki arra kíváncsi, hogy miért folyik itt a vér?
A fekvő ember felnyitotta a szemét, és halk, lágy hangon így szólt:
— Kau — an — kau.
Az Isten Belzebubra nézett.
— Milyen nyelven beszél? Ön érti?
— Én? Hogyne. Ez a nyelv a párját csalogató kínai kakukk nyelve, s az, aki elsajátítja, sohasem beszél másképp, mert ez a nyelvtudás kéjes bizsergéssel hat a szívre, és az illető nagyon boldog ebben az állapotban.
— Hát mit mondott, mért folyik itt a vér?
— Azt mondta, hogy az emberek áldozatot hoznak a földön uralkodó jóságért, szépségért és boldogságért — a saját vérük megcsapolásával.
— Érdekes. És ez az ember ilyen röviden ennyi sokat mondott?
— Hogyne. Nem látja felséged, milyen gyorsan mozog a nyelve? Hiszen látja, hogy kilityeg az orra helyén... nézze, hogy csinál. Mintha falevelet forgatna a szél a szájában.
— És hol van az orra?
— Az orra? Hallja, hol van az orra magának? Kérdezi a barátom.
Az orrtalan ember kelepelő nyelve habos vért frecskendezett széjjel, és úgy vonyított, mint egy kutya.
A könnye — mert sírt — összefolyt a habos vérrel, az egész arca nagyon gyalázatosan nézett ki. Az Isten úgy látta, hogy kínlódik ez az ember, és kételkedett az ördög szavaiban.
— Te, Belzebub, ne csapj be, kérlek. Én úgy látom, fáj ennek az embernek az orra, s te azt mondtad, boldog.
Az ördög megölelte az Istent, felkacagott.
— Felség! Ne legyen olyan naiv, kérem. Ennek az embernek a kéj gyönyörétől az üdv rángatja az arcát, és legfőképp a csók mámora. Képzeljen el felséged egy csókot, melynek hevében leharapják az ember orrát. El tudja képzelni?
Az Isten a fejét rázta, a fetrengő ember kínja a lelkéhez ért, s egy könnyet törült ki a szeméből.
— Na jó — mondta —, én elhiszem, amit mondsz, én elhiszem, hogy az emberek lerágják bolond életükben egymás orrát; én elhiszem, hogy a boldogság, a jóság uralkodik köztük, és a nagy ürességbe belekiabálják hálájukat; én elhiszem, mert én hívő és jó vagyok. De esküszöm, ha valami turpisságra jövök rá: összezúzom ezt az egész vágóhídszagú specerájt, a komédiásaival együtt.
— Helyes — mondta Belzebub. — Akkor hát ugorjon felséged, mert itt megint árok van.
— Tudom — mondta az Isten. — Látom, mert nem vagyok vak. De hogy nem ugrok, az egyszer szent.
— Miért tetszik haragudni?
— Nem haragszom, csak rosszkedvű vagyok.
— Mért tetszik rosszkedvűnek lenni?
— Mert borzasztó dolgokat látok.
— A vért?
— Azt is. Feltúrják a földet, belevájnak, és vért engednek bele. Micsoda őrültség az ilyesmi?
— Őrültség? Azt hiszem, tévedni méltóztatik. Ami praktikus, az sohasem őrültség. Ha árok nem volna, vajon hol folyna le az a sok szép vér? Látja felséged ott azt a selyem sátort?
— Látom.
— S tudja, ki van ott?
— Nem én.
— Hát Remike.
— Remike? Ki az? És mi köze annak az árokhoz? Az egy nő lehet, ugye?
— Az? Ahogy vesszük. Ha úgy tetszik, nő; ha úgy tetszik, angyal; ha úgy tetszik, állat; ha úgy tetszik, álom, vízió, rémkép, rút hallucináció, vagy negédes zene, virág, vagy köpet, illat és mosoly, ahogy parancsolni méltóztatik. Egy tény: szép és szoknyát visel. És tudja, mi van még ott a sátorban? Egy márvány medence. És abban vér. És a vérben Remike. És tudja-e most már, minek az árok? Persze, hogy tudja felséged. Legalábbis sejti. Vagy sejtheti. Igen?
— Nem én.
— Az árkok a medencében futnak össze, és oda vezetik le a vért. Tehát praktikusak, amint mondtam. Akarja látni Remikét? Ha hajlandó itt tíz árkot átugrani, bemutatom felségednek. S lám, ön most azt gondolja, hogy nem érdekli ez a hölgy. Pedig érdekli. Képzeljen el egy fehér testet, amelyik a vérben lubickol. Jó, langyos vérben. És nevet. Ó, felség: egy ilyen kígyó érdekelni fogja. Az orrnélküli ember csak eszköze a márvány medencének, egy porszeme a nagyszerű gépnek, amely a gyönyör felé lendíti a finom lelkeket. S a gyönyör, a Remike szerelme, s a cél a fürdő. Talán csak nem gondolja felséged, hogy a cirkusz kiváló művészei ezeknek a parasztoknak a boldogítására rendezték ezt a pompás előadást? Dehogy. Fenét, felség. Remikének, a bájos cirkuszkisasszonynak, az a mániája, hogy vérben fürödjön. Nos, ez a cirkuszelőadás nem egyéb egy nemes versengésnél a hölgy kegyéért. Amint látni méltóztatik, a művészek két csoportra oszlottak, s amelyik csoport a legtöbb vért szállítja, azé lesz a legizgalmasabb csók. Felség, Ön úgy néz rám, mintha torz volna az arcom. Lehet, én nem látom. De ez érthető. Ha én azt mondom Önnek, hogy a legizgalmasabb csók, sejtheti, miről van szó. Jöjjön, kérem, és ne szóljon egy szót sem, csak engem nézzen. Én meg fogom csókolni, és csak engem nézzen. Mikor a fehér keblébe belevájom a fogam, és ráforr a szájam. Kérem, jön, vagy nem? Én izgatott vagyok.
Megragadta a kezét, és maga után vonszolta az árkokon keresztül.
Az Isten zsebkendőt szorított az orrára, s mormogott valamit. Az ördög húzta, nem hallgatott rá. Mikor a selyemsátorhoz értek, megállt.
— Elfáradt? — kérdezte.
Az Isten fáradtan lihegett, és sápadt volt.
— Te — nyögte —, én rosszul vagyok, itt hullaszag van. Egészen ráfeküdt a mellemre.
— Igen — mondta az ördög —, előfordul, hogy megfekszi a tüdőt egy-egy szokatlan légáramlat, de ennek felséged az oka. Mondtam már, hogy tüntesse el a napot az égről, mert ez mindig holmi kalamajkát csinál a földön. Ha a nap nem sütne, fogadok Önnel, nem volna hullaszag. Ez a melegtől van, és a cifra legyektől.
— De én az árkokban rengeteg holttestet láttam.
— Na igen. Ezek a vértermő nebulók aszalványai — a pihenő testek, amelyek az első alkalmas pillanatban elindulnak, le a föld alá, az örök üdvösség boldog honába, ami — hithű emberekhez illőn — életük egyetlen vágya és álma volt. A lelkük, ugyebár, azóta a mennyeknek országában dalolgat.
Kecsesen karon fogta az Istent, és a sátor felé vezette.
A művészek a Haláldi indulót furulyázták... a nap élesen sütött... a publikum extázisban marta egymást, a vér aranya megcsillant a piszkos földön, lehetetlen illat fertőzte az oxigént... az Isten bús volt, s az ördög berántotta a sátorba.
Az ajtóban megálltak, Belzebub a fülébe súgta:
— Nem izgatott? Nézze, az ott Remike. Látja? Az ajka olyan, mint a pióca bele: ég a pirosságtól. És a keble? Rózsaszín virágukkal az aranyalmák, felség. A nyaka... ó, hol csókoljam meg? Hogy lehet itt ilyen nyugodtan állni? És... talán nem is oda néz? Felség! Ne rontsa az illúziómat. Ne legyen örömrontó.
Az ördög remegett az izgalomtól, a szemei zöldes fényt szikráztak, az ajkait rágta, és előrehajolt, mint egy ugrásra kész vadmacska. A testén vörös pikkelyek nyíltak, a két keze vészesen tremulázott.
Az Isten szelíd kétségbeeséssel tekintgetett körül, az arcán fájdalmak rándultak meg, s az ő kezei is reszkettek.
— Irtóztató ez, Belzebub — súgta az ördögnek —, hová vezettél engem? Ez vérfertőzés itt, ez... ez a férgek bordélyháza, mi ez itt? Kik ezek a rothadtak itt? Kik ezek a döglődő fenevadak? Hiszen ezeknek a nyála csorog ebben az undorító vérgőzben. Hiszen itt piszokká olvad minden, mi ez itt?
Az ördög szembefordult az Istennel, és az arcába kiáltotta:
— Ez te vagy. Az Isten. Az én Istenem.
Nagy lendülettel a medencébe vetette magát, a habzó vér alá süllyedt, aztán felemelkedett, mint egy nagy, rémes piros virág. Mámoros, csúnya, nagy kacajra röhhent; Remikét a karjaiba kapta, és nyitott száját az ajkára forrasztotta.
Remike elsápadt, egy pillanatra lehunyta a szemeit, aztán mintha lángra lobbant volna a teste... a karjait szélesen kitárta, az ördögöt magához szorította, s feje a hódító csók alatt a medence szélére hanyatlott. A komédiások kéjsóvár szeme nem látta csak a lány kígyózón hullámzó piros testét, s az igézettől szinte eszüket veszítették.
Egyszer, a csók orkános pillanatában, Remike vérért sikoltott.
— Vért! Vért!
A medence közelében tilinkózó bohócok felneszeltek, bágyadt, beteges tekintetük egy pillanatra megélénkült, a fejüket összedugták, valamit összesúgtak... újabb nótába kezdtek, a szolgák, hírnökök raja az egymást marcangoló publikum közé vitte a lelkesítő, zagyva szólamokat, magasztalta, esküdött rá, izgatta a vérben táncoló vadembereket, s a vér folyt.
— Vért! — sikoltott fel újra Remike, s a bohócok lerántották még maguk közé az eddig nézőként kéjelgőket.
És az Isten nézte a vad komédiát, arcán isteni, nagy fájdalommal.
— Vért! — ordította Remike a csapongó kéj mámorában, s a bohócok újabb nótába kezdtek.
A vér teljes pompájában zuhogott a medencébe, és sós zamata a szép leány ölét gyönyörre csiklandozta.
A cirkusz ekkor érte el művészi produkciója zenitjét, a tökély impozáns nívóját, s ekkor a helyzet így állott: a hatalmas porondon egymással szemben állottak különféle termetű és korú emberek. Egyiknek szőke volt a bajusza, másiknak fekete, barna, vörös; ritka szőrű, sűrűszőrű bajuszok és bajusztalan bajuszok; növésben és tokosan. A két tábor többé-kevésbé színre is megegyezett: a vér, a halál hangja egyszínűvé festették az arcokat: rémültté és torzsápadttá, habár eredetileg egyikük-másikuknak szerecsen arca volt, mongol és pisze tatár arca volt, sőt liliom sárga arca kellett lett légyen, végeredményben — mondom — nemigen különböztek egymástól: átformálódtak, „egyénné" varázslódtak. Tömegegyénné, mint a tűzben összeégett élő portéka szokott. Ez volt a publikum, árkok voltak: ezek voltak az árkok. Az árkokban vér és hulla, ezek voltak a színek. A vér piros és fekete; a hullák zöld, sárga és színtelen színűek, időmérték szerint. A sorfalak előtt, középen, nagy sárga lovon a Halál, marsalli rangban, házmesteri teendőket végezve takarított. Aztán: a hírnökök, gyóntatók, varjak, tetvek, kommandánsok, bacilusok, udvaroncok, nyomorgó kutyák és más bárkabeli utódok. A sátorban a kéjmedence, benne Remike, benne Belzebub, körülöttük a művészek, ápolók, nyalakodók, hóhérok. És a jó Isten öreggé zsugorodva. A mennykő nem volt a sátor felett, se a föld nem rengett, se ketté nem nyílt. A cirkuszon kívül szimatoló kopók, hóhérlegények és toborzók. Asszonynép nem volt a cirkuszban, ezeket kizavarták, ez volt az erkölcs. Az ajtók, kapuk eltorlaszolva, marcona őrök ügyeltek rá, hogy épkézláb ember ki ne szabaduljon a cirkuszból; ez volt a célirányos munka megtestesítése.

***

Ajándékba elküldjük Önnek a teljes regényt, ha támogatja a Líra és Logika – Kulturális Alapítványt:

1. Utaljon át tetszőleges, de legalább négy számjegyű összeget a Líra és Logika – Kulturális Alapítvány bankszámlájára! Számlaszám: 11707000-20003672
2. A közlemény rovatba írja be, hogy „támogatás", illetve az e-book címét: „Cirkusz"
3. Küldje el a tranzakció adatait erre az e-mail-címre: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
4. Elküldjük Önnek az ajándék-e-bookot három formátumban (PDF, EPUB, MOBI). Amennyiben három munkanapon belül nem kapja meg, érdeklődjön ezen a telefonszámon: +36205680921

Köszönjük, hogy támogatja alapítványunkat.
Alapítványunk a befolyt összeget – alaptevékenységének megfelelően – a KútszéliStílus.hu és a Tánckritika.hu internetes folyóiratok megjelentetésére, művészeti és tudományos programokra, valamint nehéz helyzetbe került művészek megsegítésére fordítja.

 

 

 

© 2016 KútszéliStílus.hu