Kirilla Teréz: A fiú

„Az erős napfény és a csend megtörte az időt."
„Egy olyan végtelen utáni vágyakozás ez, amit nem tudsz megtalálni."
„Mint aki nem tudja, mire is gondoljon, mégis egyetlen pillanatként képes átfogni egész életét."

 

 

Fly beyond

Egyedül állt a hídon, a kovácsoltvas korlátnak dőlve, a fiú. Hegyes végű cirádák, indák és bimbók közé fúrta arcát. Egy rombuszba foglalt karikán, akár egy nagyítón át nézte a túlparton a házak közé feszített kötelen száradó ruhákat. A kontúrok egyre élesebbek lettek, s mintha hullám emelné, a szemhéja alá befűződött egy felhő csíkja. Tekintetével parancsolón kiáltotta, s képzeletben bottal veregetve a kék vattaeget maga köré gyűjtötte a fehér felhőket: egy bárány, két bárány... sok bárány.
Az udvaron álló kutat rég befedték, senki sem merített vizet onnan. Ormótlan vascsavarok rögzítették a betonhoz, a sztiropor fedőlemezeken papírrepülők hevertek szanaszét. A hajtások mentén apró barázdákat vájtak a harmat- és esőcseppek.
A mohával fodrozott kútperemről felröppenő galambok a lélegzete ritmusára emelkedtek és süllyedtek, ahogy a városon túli liget felé szálltak.
A fákon rügyek duzzadtak, és senki sem akadt, aki segített volna megmetszeni az ágakat. Egyedül voltam, ahogy egy kutya érezheti magát valamely alternatív színház udvarán. Minden kusza és komor volt, mintha meg kellene halnom. A fiú nem vett észre. Vagy talán csak úgy tett. Az idő, akár egy animált lény, előre pörgött, a karom egyre hosszabb lett, az ujjaim fantomágakként nyúltak ki az ablakon. Mereven, fakéreggel borítva a kinti fák duzzadt rügyei közé gabalyodtak. Hiába szorongattam a metszőollót, a fák ágai is feltartózhatatlanul növekedtek. A nyitott ablakon át a tetőtérbe hatoltak, s idebent csendben virágba borultak.
"Fly beyond" – kiáltottam a fiúnak. Az olajbogyókat ő fogja leszedni, s vödrökbe gyűjteni.

sinek

Válj eggyé az úttal

A férfi, aki a híd alatt állt, háttal dőlt a tartóoszlopnak. Az égbolttól a feje fölött ívelő betonréteg választotta el. Távolabb tekintve, végig, ahogy az út kanyargott a part mentén, egy vasúti sínpár metszette a látóteret. A tovaszáguldó vonat csak egyetlen leheletnyi mozgó pontnak látszott.
Hirtelen szelídség ébredt a lelkében. Szomorúan gondolt az életére, mint egy elfojtott vízsugárra, mely már soha többé nem tör föl a földből.
Végül elindult, s a lépcsőkön fölfelé haladó lépteinek ritmikus lendülete képzeletben egy hajdani gyerekkórház lépcsőházába vezette, ahol színesre festett papírrepülők lebegtek. Tudta, hogy a nap vége vörös lesz és hideg, és a betonfalak tövében nem fog sírni egyetlen lélek sem. A sötétben oldódik majd semmivé, ahogy a fekete vízű tócsa tetején remeg egy szivárványszínű olajfolt.
A töltésen nedvesen nyújtózkodó veteményeskertek közül, mintha az őszi falevelek fojtogatóan poros ködéből bújtak volna elő, gyerekek bukkantak föl, kiabáltak, és a karjukat lengették. A vonatnak integettek, s közben már futottak is a folyó felé, mint egy elfeledett, de újra megtalált birodalomhoz. Itt lenne jó meghalni köztük, gondolta, vagy inkább feltámadni. Hogy kik halnának meg a halálával, az többé-kevésbé világos volt számára, ám hogy ki támadhatna fel közülük, arról fogalma sem volt. Aki meghal, az lehet egyszerre több, de aki feltámad, az csak egy. Egy és oszthatatlan. Ám benne, olykor helyette, mintha ikrekként egyforma, mégis különböző egyedek éltek volna. Mint valami kiborgok rohangáltak a város utcáin, bizarr természetességgel hordták a ruháit, és viselkedtek helyette a legbanálisabb szituációkban.

hazteto

Elveszített egyensúly

Az első szállodában töltött éjszakánkon különös álmom volt. Nem tudom, hogyan folytatódott volna, ha egy hajókürt élesen sípoló hangja föl nem ébreszt virradat előtt. Egy kertben bolyongtam, melynek északi oldalát szabálytalan kúpoknak látszó, lila, bordó, kék hegyek határolták. Hátukon az egyre sötétebben sűrűsödő erdők megannyi pávaszemnek tűntek. A kopáran kimeredő sziklákat dús, óriásira nőtt piros mályvavirág takaró futotta be. A hegyek lábánál búzamező terült el, kalászait szél sem rezzentette. A kerti ösvény karcsú pálmafák közt kanyargott, feketén erezett, narancsszínű levelektől roskadozó ágaik lágyan hajoltak a törzsre. A kert déli végén egy lány ült, meztelen háttal. Gerincoszlopának vonala éppolyan elnyújtott S alakban görbült, ahogy a pálmák törzse. Egész testével a tengert nézte. Kísértést éreztem arra, hogy a tengerbe vessem magam. Ha egyszer szemtől-szemben találod magad a végtelennel, menthetetlenül a fogságába kerülsz. Nincs több esélyed. Az elviselhetetlenségig fokozódott bennem az érzés, hogy közel kerültem a világ végső értelméhez, jóllehet konkrétan továbbra sem tudtam semmit.

butik

Egy irányítótorony bizonytalan jelzései

Kora reggel kisétáltam a partra. A homokfövenyen túl csak a nagy kékséget láttam, ami rózsaszín foltokkal keveredett. Meglepett, hogy nem egyedül voltam a parton. Ilyen korai órában azt mondták, ezen a partszakaszon csak kóbor ebekkel találkozni, ez egyszer viszont a tengerbe nyúló óriási köveken egy kerek arcú néger srác ült. Tenyerével az álla alatt, miközben könyökével a térdére támaszkodott, arcával a hullámok felé fordult. Tekintetével mégsem a hullámok mozgását követte, melyeknek világos visszfénye ragyogva tükröződött a sötét szempárban, hanem valahová föléjük, egy láthatatlan pont felé nézett. Mint aki nem tudja, mire is gondoljon, mégis egyetlen pillanatként képes átfogni egész életét.
Kedvelem a bizonytalan embereket. Ismertem egy lányt például. Gyerekkorában az apja rendszeresen verte, néha csupán lelkileg bántalmazta. Egyre kevesebb barátja lett, amikor pedig felnőtt, naphosszat laptopja monitorja előtt üldögélt, és a társkereső oldalakon talált férfiakkal emailezett vagy csevegett. Az egészből azonban szerencsére csak néhány egyéjszakás kaland lett, és egyik sem végződött semmilyen erőszakos dologgal. Mondhatni megúszta, noha elővigyázatlan volt. A bizonytalansága mentette meg. A megbeszélt randikra menet, kétkedve abban, hogy valóban akarja-e, amit akar, gyakran lekanyarodott az útról, és naphosszat üldögélt csendben az autójában, vagy egy tó partján, erdei tisztáson és más, hasonló helyeken. Így nem ért oda, ahol az ismeretlenek várták. Néhány év is eltelt, mígnem ráébredt, hogy az utcákon kóborolva, kávéházak teraszán üldögélve, vagy kavicsokat rugdosva a folyóparton képes egyedül lenni önmagával.
Hasonlatos ehhez Ivan Scsukin, orosz műgyűjtő esete, melyet egy kiállításon hallottam. A fia és a bátyja közel egyidőben lettek öngyilkosok. Ivan nem tudta, mitévő legyen. Sokáig habozott, képtelen volt választani élet és halál közt. Végül hogy a tragédiát elviselje, Picasso-képeket vásárolt, melyekben felismerni vélte az élet drámai arcát. A halottai emlékére berendezett egy szűk szobát, a falakat oly sűrűn teleaggatta a képekkel, amilyen sűrűre szövi hálóját a pók. Idővel megvigasztalódott. A képek által hinni tudott az örökkévalóságban.

vizpart

Elképzelt fuvolakoncert

Kora délután a kikötőváros központjában bolyongtam. Egy szűk, macskaköves utcán, mely az óvárosnak nevezett részben volt, egy érdekes kertre és házra lettem figyelmes. A kapun egy kerámiakészítő műhely reklámtáblája lógott. A ház utca felőli oldalára egy angyal volt festve, az ikonokról jól ismert ábrázolásban, de a búzavirágkék köntöséről és aranyszínű szárnyairól már tenyérnyi foltokban lepattogzott a festék.
Egy kerub lehetett. Orgona, cselló vagy fuvola illene hozzá. Súlya van. Ha tavasszal egy cseresznyefára szállna, a fehér és rózsaszín szirmok marékszámra hullanának a földre, az ágak pedig összerezzenve húzódnának még mélyebbre az est homályába. Ha álmodsz vele, szomorúvá fog tenni. És ahogy a fuvola hangja a dallamot, úgy ez a kerub is nosztalgiával telíti a szomorúságot. Egy olyan végtelen utáni vágyakozás ez, amit nem tudsz megtalálni. Mintha olyan helyeken bolyonganál, ahol az emberek kihaltak vagy eltűntek. Amikor az emberek ott vannak körülötted a világban, legtöbbször alig jelentenek lényegileg mást a növények, állatok, vagy tárgyak tömegéhez képest. Ám ha egy napon arra ébrednél, hogy eltűntek a világból, miközben minden változatlanul fennmaradt, olyan fájdalmas hiányérzet töltene el, amit nem egyensúlyozhatna semmi.

lepcso

Dél van

Az utca végén egy tér volt, melynek közepén öreg platánfák sorától körbevéve egy románkori templom állt. Dél volt, zúgtak a harangok. A kapu fölött ívelő timpanonról morajló szárnysuhogással szállt fel egy galambcsapat, egy részük hallható szárnykoppannással a tér macskaköveire ereszkedett le, de páran a hangok halkulásával visszaszálltak a kőszobrokra, ám az újabb harangkonduláskor ijedten menkültek mégis, köröztek párat a magasban, majd megfordultak, s ismét egyenesen a templom felé tartottak, míg a harang újra meg nem szólalt. Kitartóan küzdöttek, derekasan viaskodtak a vad hangokat ontó templomtesttel, míg társaik szorongva és magányosan, földre eresztett szárnyakkal lépkedtek előre az utcaporban, mint tékozló fiúk az atyai ház felé. Aztán minden elcsendesedett. Az erős napfény és a csend megtörte az időt. A tér kizökkent hétköznapi unalmából, a padok és kovácsoltvas lámpák szimmetriáját összezavarodott, minden lélegzetvétel a halálra emlékeztetett, vagy arra, ami azon túl lehet. A kontúrok könnyedén eltolódtak.
Elindultam vissza a szállodához, de az újabb dolgok felfedezésében reménykedve inkább a hosszabb kerülőutat választottam. Egy vasúti átjáró alagútjának falán találtam is egy hatalmas rajzot, a street art műfajából. Mennyire örül majd neki a fiam! Reggel a szállodaszobában hagytam aludni, hogy kipihenje a tengerig tartó hosszú autóutat. Az utóbbi hónapokban, amíg külföldön dolgoztam, folyton rajzfilmeket nézett, és félek tőle, sok minden mást is, ami egyáltalán nem neki való, a bátyám ugyanis, akinek a gondjaira bíztam, amióta hazatért a szerződéses katonai szolgálatból a Közel-Keletről, szinte egyfolytában ivott. Azt állítja, nem bírja elviselni az életet, mert túl sok embert látott meghalni, de ez szerintem még nem ok arra, hogy állandóan részegeskedjen és trágárul beszéljen egy gyerek előtt. Ezért úgy döntöttem, hazajövök, és a fiam, történjen bármi, velem marad. De hogy visszatérjek az alagútra: gitározó, hosszú hajú és/vagy félkopasz rockerek képeivel volt tele, körülöttük szörnyek, különféle lények vagy tárgyak repkedtek, mintha a manapság vetített rajzfilmekből merítettek volna ihletet az alkotók. Tátott oroszlánszájjal üvöltő lény, mellette rövidre nyírt frizurával egy csinos nő állt, kezében fényképezőgéppel, a feje körül darazsak és szárnyas hangyák repkedtek, egy lógó fülű kutya fölött pedig kinyúlt egy izmos férfikar, amelyhez egy tömött, barokkosan kövérkés angyalszárny is tartozott, és egy hosszú spárgán sárkány híján repülő galambpárt eregetett.

matias

Legalább egy extázist

A szállodában hatalmas tömeg fogadott. Az ebédlőben ünnepélyesen megterített asztalok. A hallban egy konferencia vendégeinek zajos csoportjai között kellett átvergődnöm a liftig. A recepció előtt lopva a pult felé néztem. Hajnalban, a sétára indulva egy hosszú fekete hajú, szabályos és szigorú arcú lányt találtam ott, karcsú derekát vastag öv szorította, mely a fehér blúz és a térdig érő, egyenes szabású, sötétkék szoknya mellett a szállodaszemélyzeti egyenruha részét képezhette. Szóltam neki, hogy a fiam a szobában maradt, valószínűleg az egész délelőttöt átalussza majd, de szeretném, ha ébredéskor megkaphatná a reggelijét. A lány föl sem nézett az előtte heverő listából, de minden mondatom végén a golyóstolla hegyével finoman a levegőbe bökött, az asztallap irányába, anélkül, hogy hozzáért volna. Amikor az utolsó mondatomat is befejeztem, várt néhány pillanatig, majd halk, monoton záróakkordként, megnyugtató hangon közölte, hogy intézkedni fog, a gyerek a szállodában teljes biztonságban lesz a visszaérkezésemig. Most, ahogy futtában odapillantottam, már nem láttam a fiatal nőt a pultnál.
A fiamat ébren találtam, vidáman, hangosan köszönt, amint beléptem az ajtón, pedig még nem is láthatott. Mindig ilyen volt, kiskorától fogva, pontosan tudta ki lép be a lakás ajtaján, mielőtt az illető megszólalt vagy a szobájába bekukkantott volna. Meglepetésemre a tévé nem volt bekapcsolva, de a tabletjén katonás-háborús játékot játszott. A paplanján egy papírlap hevert, a sarkában néhány kenyérmorzsával. A rajzon egy hegycsúcs formára hajtogatott szalvéta mellett két üres pohár lebegett a térben. Hegyhátat eleget láttunk idefelé jövet az autóból, de a poharakat nem értettem. Mint kiderült a fogai közt szűrt, szűkszavú mondataiból, a képen nem is két, hanem három pohár volt, csak a harmadik láthatatlan fajta. A két látható a két képzeletbeli barátjáé, a harmadik az övé, aki valóságosan él. Meg kellett ünnepelniük a búcsúzást, mert a képzeletbeli barátok ma reggel a hegyeken át eltávoztak a senki földjére. Soha többé nem térnek vissza. Hiába kérdezgettem, kik voltak ők, hogyan néztek ki, választ nem kaptam. Lemondó kézmozdulattal és egy jeges, gyömbéres tonikkal kiültem a teraszra. Elálmosodtam, közben összevissza kavarogtak fejemben a gondolatok, rövid álomképekkel keveredtek, egymásba kuszálódtak, és egyre kevésbé volt erőm valamiféle világos jelentést kifacsarni belőlük. A tenger csillogón tárult elém, de képtelen voltam ezt a fájó gyönyörűséget magamba fogadni. Vajon létezik szépség a világon a kín kísértése nélkül? Ennyire romlottá tenné a magány az embert? Ha extázisba tudtam volna esni, az talán segített volna.
Amikor felébredtem, láttam, hogy valaki napernyőt feszített fölém, így nem égett le a bőröm, a napozóágyam mellett pedig egy rajzot találtam. Két marslakóra emlékeztető alak, fekete vonalakkal megrajzolva, hosszú hajuk a fejük fölé tekeredve, mintha egy láthatatlan tölcsér vagy örvény szippantaná magába őket. A szobában a fiam aludt, sáros, homokkal belepett kezével tehetetlenül markolva a lepedőt az odébb gurult három kavics és egy fehér héjú kagyló után.

kezfej

2015. június 21.

A fotókat a szerző készítette.

 

 

 

© 2016 KútszéliStílus.hu