Nagy Dániel: Cirkusz XVI. rész

Egy elfelejtett remekmű – folytatásokban

Nagy Dániel 1926-ban Kolozsváron megjelent „első világháborús" regénye „pokoli szatíra, Swift és Orwell irodalmi bordájából metszett remekmű".

Elküldjük Önnek ajándékba a teljes, huszonhat fejezetes regényt!

1. Írja meg a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail-címre, hogy kéri a regényt.
2. Elküldjük Önnek három formátumban (PDF, EPUB, MOBI).
3. Ha megkapta, támogassa tetszőleges összeggel a Líra és Logika – Kulturális Alapítványt! Számlaszámunk: 11707000-20003672
A közlemény rovatba írja be, hogy „támogatás", illetve az e-book címét: „Cirkusz".

Alapítványunk a befolyt összeget – alaptevékenységének megfelelően – a KútszéliStílus.hu és a Tánckritika.hu internetes folyóiratok megjelentetésére, művészeti és tudományos programokra, valamint nehéz helyzetbe került művészek megsegítésére fordítja.

Nagy Dániel: Cirkusz
XVI. rész

Egész nap nem találkoztak senkivel. Itt-ott egy-egy döglött ló, kóbor kutya, étel- és embermaradékok, szíjak, vasak, egy-egy roncsa valami használatban volt tárgynak, egyébként csöndes, szétvert világ, szürkeség, rom, semmik, senkik.
Messziről valami magasan lobogó tűz látszott, arra mentek.
— Ott kell lenni valakinek — mondta Gruncser —, mert tűz van, s amint a jelekből látom, mi már úgysem akadunk a halálra magunktól, legjobb, ha kérdezősködünk valakitől.
— De kitől, ha senki sincs erre?
— Mondom, hogy ott lesz valaki, mert az ott tűz, a tüzet pedig csinálni kell valakinek. Én ráismerek ezekről a helyekről a halál útjára, szent igaz, hogy járt erre, de mit ér ez? Kérdezni kell. Kérdezősködéssel többre megyünk.
Mikor a tűz körletébe értek, már éjszaka volt, de a tűz az egész környékre szép, halvány, diszkrét fényt vetett, pompásan lehetett látni a világánál.
Először Gruncser vett észre valami mozgó alakot, s ezt mondta:
— Ni, ott mozog valami, arra tartsunk.
Mikor közel értek a mozgó alakokhoz, az Isten felemelte a kezét.
— Állj! — parancsolta komolyan, de a mozgó alakok tovább mentek. — Állj! — ismételte az Isten —, csak egy kérdést, és tovább mehettek.
A mozgó alakok nem álltak meg, Gruncser ott hagyta a kocsit, utánuk szaladt.
— Nem hallottátok, hogy álljatok meg?
A mozgó alakok bivalyok voltak, Gruncser megfogta egynek a farkát, s ismételte.
— Álljatok meg.
A bivaly nem állt meg, Gruncsert magával húzta.
— Tábornok úr, tessék idehúzni a kocsit, ezek bivalyok itt, és úgy látszik, nem hallgatnak a tábornok úrra. Hanem tessék idehúzni a kocsit, és akasszuk a rúdját egynek a farkához, legalább könnyebben haladunk. Az asszonyok ne énekeljenek, mert itt, úgy látom, komiszvilág van.
— Pszt! — intett az Isten az asszonyokra —, elég egy időre.
Megragadta a rudat, s a kocsit Gruncserhez húzta.
— Na, megkérdezted őket?
— Miről?
— A halálról. Nem látták?
— Ezek? Hogyne látták volna, csakhogy ezek bivalyok, ezeknek hiába beszélek, csak azt értik: csehó. Hanem erősek, tessék csak nézni, mennyi embert elbírnak. Kössük a farkához egynek a rudat. Így ni... Na ugye, hogy jobb így? Most úgy jön ez ki, mintha mi volnánk az öreg béresek.
— Öreg béresek? Mi az?
— Az? Hát olyan teddide-teddoda ember. Olyan minta bivaly, csak gyöngébb, meg kisebb valamivel. Úgy élnek gizgazon, ringy-rongyon, mint a szamár, s a bivaly faránál alszanak.
— Miért?
— Mert ott jó. Semmiért. Talán hogy a bivaly legyezze őket a farkával, mert ott sok légy van, meg a levegő is nagyon sűrű. Meg hogy mikor kis bivaly születik, ott legyen kéznél az ember, nehogy baja történjék a kis bivalynak. Mert ez a fontos, mert mikor kis béres születik, a bivaly nem megy oda vigyázni, mert az nem olyan fontos.
A bivalyok járomba voltak fogva, a hat bivaly közt egy rúd volt, a rúd végén hosszú kenderkötél, a kötélre kampózva halott fiatalemberek.
— És hol állnak meg most a bivalyok?
— Ott a hegy tövében. Tetszik látni a hegyet? Ott a tűz mellett. Ott két hegy van. Az egyik hegy, amelyik ég, a másik, amelyik még nem ég. Amelyik ég, az már elkészült, ezért ég, amelyik nem ég, az még csak most készül, és csak azután fog égni.
— Az hegy, amelyik ég?
— Persze. Emberhegy. Amelyik nem ég, az is emberhegy. A táncból való emberek hegye, ahogy a bivalyok összehordják a kötélen. Igazságos végtisztesség szerint sírba kellene tenni őket, de így szebb, azt mondják. Így, ha hegynek hordják össze őket, magasabban vannak, azaz megfelelőbb felmagasztalásban. De ki is bírna ennyi sírt itt ásni? Így hegyre, halomra hányják őket, s mikor jó hegyesen vannak, rájuk öntenek két hordó finomítatlan petróleumot, meggyújtják, s két hét múlva szépen, magasztosan elhamvadnak, a csontjaik is. Aztán széthordja őket a szellő, s vadvirágok nőnek a helyükön. Ez a végső felmagasztosulás. Volt, nincs.
A bivalyok megálltak, a kötélről leszedték a káplárokat, a hullahegyre húzgálták, s a kötél és a bivalyok visszaindultak.
Az Isten, Gruncser és a szekér ott maradtak. Az Isten körülnézett, s ezt mondta:
— Itt meghálunk. Töprengeni akarok a dolgok felett. A gyerekeket reggelig be kell vinni ide, a felhő mögé, s reggel indulsz velük a mennybe, én meg továbbmegyek.
— Igenis — mondta Gruncser —, csak felhőt nem látok. Sehol egy fiát se. Tessék jobban megmutatni, hová vigyem a gyerekeket.
— Oda a felhő mögé.
— Oda tetszik mutatni?
— Oda.
— Hát az felhő a tábornok úrnak?
— Az hát, mert szürke.
— Szürke, de azért nem felhő az, hanem sátor, amelyik szürke ponyvából van. Ponyvasátor.
— Hát akkor oda vidd.
— De szabad-e?
— Mondd, hogy én parancsoltam.
— Jó. Mindent úgy teszek, ahogy tábornok úr mondja, mert én hű hazafi vagyok.
A sátor felé ment.
Ez a sátor nem messze volt a tűztől, s nem volt valami nagy. Tetője nem volt, csak oldala: úgy, hogy a tűz bevilágított, lámpára sem volt szükség. Rendes kis vásári sátorféle sátor volt, ponyvaajtóval, s az ajtóban, mint a vásári sátor előtt a kikiáltó, két szuronyos ember állt. Gruncser hozzájuk ment, köszönt szépen és ezt mondta:
— Jelentem alássan, be szabad-e menni?
— Van-e passzus? — kérdezte az egyik ember.
— Nekem nem kell passzus, én a tábornok úr puccerje vagyok.
— Akkor eredj oda hátra, állj sorba. Csak sorba lehet bemenni. Ez a két tucat mindjárt kijő, és akkor mehet a másik két tucat. Menj oda hátra.
Gruncser hátrább ment, egy csoport közé állt, érdeklődni akart, hogy mi van a sátorban, s szétnézett, hogy kit szólítson meg? A csoportban volt tatár, cigány, szerecsen, csak földire nem akadt, s így nem tudott szóba elegyedni eggyel sem. Várt egy keveset, egyszer csak a sátor ponyvaajtója szétlibbent, s egy vagy két tucat színes bőrű ember vastag röhejjel kitódult a sátorból.
Az ajtóban álló ember ekkor elkiáltotta magát:
— Indulj!
Az új két tucat megindult, Gruncser is. A cimborái ugrálva közeledtek az ajtó felé, kezüket dörzsölve, a húsukon babrálva, s mikor az ajtón beléptek, nyihogtak szegények, mint a ló, mikor a párját érzi.
Gruncser csak az ajtóig ment. Ott hirtelen megállt, a száját eltátotta, keresztet vetett, s visszaszaladt az Istenhez.
— Tábornok úr, tessék megfogni a rudat, és menjünk.
— Miért?
— Ne tessék kérdezni, hanem tessék rám hallgatni, és induljunk. Én oda nem megyek, abba a sátorba, én halálom előtt se csaltam meg a feleségem, most se akarom. Tessék megfogni a rudat, ágyúzást hallok, a halál biztosan közel jár, induljunk, ha mondom. Ilyent én életemben igazán nem láttam.
A rúd mellé állt, húzni kezdte a kocsit, s az Isten utána ballagott.
Mikor a sátort elhagyták, hátrafordult.
— Ha idejő a tábornok úr, elmondom, mi van ott.
Az Isten odament, segített neki, s Gruncser megkérdezte tőle:
— Tudja-e, kik voltak ott a sátorban?
— Nem én.
— A honleányok. Valóságos, eleven, kifestett honleányok, és az inge mindegyiknek fel volt húzva nyakig. Úgy feküdtek sorban a strózsákokon, körül a sátorban, háttal lefelé, és a lába mindegyiknek az ég felé állt.
Egyik tucat kiment, a másik bement, aztán reggel veszik a lányok a strózsákot meg a sátrat, és mennek tovább egy házzal. Parancsnokuk is van, ahogy láttam, de ekkora disznóságot mégse láttam életemben.
— Aztán mi ennek a disznóságnak az értelme?
— Ennek? Az, hogy ne panaszkodhassanak valami hiány miatt a cirkuszban. Olyanformán jön ez ki, mint mikor a siralomházban szivart raknak az ember elé; de én utálom az ilyesmit, különösen nyilvános formában. Igaz, hogy a hegyi tűz világításánál nem nagyon lehetett pont mindent látni, de az értelmét csak láttam a dolognak. Jaj, de gonosz a világ, tábornok úr, most már magam is azt mondom. Jó is lesz már ennek egykettőre véget vetni, mert ha soká így megy, úgyis magától elsüllyed a föld.

 

 

 

© 2016 KútszéliStílus.hu