Nagy Dániel: Cirkusz XIX. rész

Egy elfelejtett remekmű – folytatásokban

Nagy Dániel 1926-ban Kolozsváron megjelent „első világháborús" regénye „pokoli szatíra, Swift és Orwell irodalmi bordájából metszett remekmű".

Elküldjük Önnek ajándékba a teljes, huszonhat fejezetes regényt!

1. Írja meg a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail-címre, hogy kéri a regényt.
2. Elküldjük Önnek három formátumban (PDF, EPUB, MOBI).
3. Ha megkapta, támogassa tetszőleges összeggel a Líra és Logika – Kulturális Alapítványt! Számlaszámunk: 11707000-20003672
A közlemény rovatba írja be, hogy „támogatás", illetve az e-book címét: „Cirkusz".

Alapítványunk a befolyt összeget – alaptevékenységének megfelelően – a KútszéliStílus.hu és a Tánckritika.hu internetes folyóiratok megjelentetésére, művészeti és tudományos programokra, valamint nehéz helyzetbe került művészek megsegítésére fordítja.

Nagy Dániel: Cirkusz
XIX. rész

Odabent ekkor már bűzös volt a levegő: a márványmedence aljára lerakódott szem-agyvelő-bél-csont- s csontvelőtörmelékek bűzlöttek, s a komédiások ekkor már nem ültek a medence szélén, hanem ebben a bűzös, véres maradványban táncoltak, amely derékig ért. A szemük le volt csukódva, mint a halottaké, s a kezüket, szájukat és végtagjaikat valami túltengő delírium rángatta. A Remike telefondrótja a medencébe vezetett, ez volt a fő béldrót, s a komédiások al béldrótjai ebből ágaztak ki: egy al béldrót-vezeték a száján, egy al béldrót-vezeték a fülén minden művésznek: mint beszéd és halló al béldrót-vezetékek. A halló al béldrót-vezetéken a Remike parancsait hallgatták, a beszéd al béldrót-vezetéken szerelmi vallomásaikat továbbították a szép cirkuszlányhoz.
— Szeretünk, szeretünk — telefonálták lentről, s fentről mindig csak ezt: Vért, mert végem van.
Remike ideges volt. Már nem kacagott, már nem ringott kéjes-mámorosan a végtelenségben... félt, valamit érzett, valami logikus kezdett uralkodni felette, hogy a van volttá lesz egyszer, s már nem a gyönyörtől tébolyult.
Az egyszerű törvény jutott eszébe, amely az erők kopását, fogyását és elfogyását írja elő, s a rémület, hogy mi lesz, ha az erő végsőt nyikkan a földön, hogy mi lesz, ha az erők végső nyikkanása miatt elkopik, elfogy a felszökő vér... a rémület egyre inkább hatalmába kerítette, s hörgő tüdeje folyton vérért ugatott. Már leszállt volna a földre, de a mennyen keresztül kellett volna jönnie, s itt, a jóságos Isten birodalmában mégiscsak megölték volna... S már csúnya is volt. Amerre csak hallottak róla, amerre csak eljutott a híre, iszonyat, borzongás kísérte a hírét. A füvek, fák sápadtan reszkettek a hírétől, s a varjakon, bohócokon s egyéb kártékony állatokon és dúvadakon kívül mindenki undorodott a csúfságától. Hogy hogyan hallottak a csúfságáról? A levegő hordta szét. S hörgő tüdeje, kétségbeesett ugatása is messze hangzott, és az ugatásában a rútsága is benne volt.
— Vért!
A komédiások, a varjak s a másféle kártékony állatok persze még mindig a szépségéről kiabáltak, pedig már csúnya volt. Rút!
S a medencében táncoló művészek lehunyt szemmel táncoltak, s telefondrótjaikba olykor-olykor bele-belesúgta egyik-másik:
— Enyém vagy, Remike. Érzem, látom, hiszem, tudom, hogy a versenyben én győztem... Mondd, hogy áll a mérleg? Ki áll hozzád a legközelebb ebben a pillanatban?
— Ugye én? — mondta William.
— Ugye én?
— Én, én — suttogták a többiek, s örömmámorukban még jobban behunyták a szemüket.
— Vért! — ugatta vissza Remike, és a művészek felvezényelték hozzá a vért.
Pedig itt-ott már nyikkant egyet az erő: az égből lejött angyalok szétszéledtek a cirkuszban, s a táncosok fülébe sugdostak valamit...
S az ördög jelentette, mikor a sátorba lökte az Istent:
— Jelentem alássan: kém!
— Csak rövid úton! — parancsolta az ajtónálló.
Az Isten még egy kukkot sem szólt, ideje sem volt szólni; az ördög elébe állt, fegyverét a homlokának szögezte, és ezt mondta:
— Na felség, hallotta-e? Tudja, mi az, hogy csak rövidúton?
— Nem — mondta az Isten.
— Hát az az, hogy én most minden további nélkül húzzam meg a puskám ravaszát.
— Minek?
— Hogy kiszellőzzék kissé a koponyája, mert túl fülledt. Akarja?
— Mit?
— A szellőztetést. Különben az mellékes, hogy Ön akarja-e... mit szólna hozzá, ha én most főbe lőném felségedet?
— Engem? Hát lehet engem főbe lőni?
— Na várjon hát. Egy, kettő... fogadjunk, mindjárt kiugrik a szeme. Egy, kettő, há...
Valaki megfogta a puskacsövet, és az ördögre, mordult:
— Te szamár, mit akarsz?
Aztán meghajtotta magát az Isten előtt.
— Felség, alázatosan jelentem, semmi újság. A dolgok rendben és szép eredménnyel folynak.
Az Isten végignézte az idegent, megismerte.
— Ön... Ön...
— Igen, a Halál vagyok — mondta az idegen. — Csak bőrt és szakállt ragasztottam az arcomra, mert... különben ez nem fontos... Isten őfelségét bízza rám — fordult az ördög felé —, a halál én vagyok. Felséged halálra van ítélve, ugyebár?
— Az ördög fegyvert fogott rám — mondta az Isten —, többet nem tudok. Veled azonban nagyon sürgős beszélni valóm van, de négyszemközt.
Az ördög közéjük állt.
— Azt már nem — mondta. — A konspirációt nem tűröm. Őfelsége halálra ítéltetett.
A halál félretaszította az ördögöt.
— Várjon. Mi hárman vagyunk az összesség urai, értsük meg egymást. Tessék felségednek utánam jönni.
— Csak énutánam — mondta az ördög. — Én a választóvíz akarok lenni, nehogy ketten az én rovásomra dolgozzatok. Mehetünk.
A halál elöl ment, az Isten utána, az ördög meg őutána. Az ördögnél szuronyos puska volt, a halál vörös köpenybe burkolta a csontját... a sátor mögé mentek.
— Üljünk le — mondta a halál. — Magam is örülök, hogy a földön találkoztam felségeddel, legalább személyesen győződhetik meg róla, milyen nehéz, verejtékes munka az, amit végeznem kell. Üljünk le.
Az Isten leült, a halál az ördögre szólt:
— Üljön le Ön is.
Az ördög a fejét rázta.
— Attól függ, mi célból? Szeretném előbb a feltételeket hallani.
— Üljön csak le előbb.
— Csak nem vagyok bolond!? Halljuk előbb a feltételeket.
— Én majd megmondom — szólt az Isten. — Először is feleljetek a kérdéseimre. Itt a földön szörnyű bűnt követnek el az emberek, igaz-e?
— Ezt bízza rám felséged — mondta az ördög — a bűn az én dolgom.
— Feleletet kérek. Igaz-e vagy nem?
— Én így nem tárgyalok — mondta az ördög. — Kikötöm, hogy ettől a perctől egyenrangú félnek tekintsenek. S minthogy az időm fontos és drága, azt tanácsolnám, hogy ne üljünk le, hanem intézze mindenki a maga dolgát. Felszólítom tehát őfelségét, vesse magát alá a törvénynek, s álljon a puskacső elé. Ehhez ragaszkodom. Megmondom azt is, hogy miért. Őfelsége ünneprontó. Itt a földön megrendezték az emberek a cirkuszt, s az Isten épp most akarja lefújni az előadást, mikor a legnívósabb jelenetek folynak. S minthogy ehhez nincs joga: az ítéletet végrehajtom.
A halál megfenyegette az ördögöt:
— Vigyázzon, felséges kolléga! A végrehajtó hatalom én vagyok. Legfeljebb arról lehet szó, hogy őfelsége visszaszáll magas trónusára a mennybe, s hagyja a dolgokat a maguk rendjén. Hajlandó felséged visszamenni a mennybe?
— Én? Természetesen. De...
— Elkésett — vágott közbe az ördög. — Elkésett, s ez már nem megoldás. A mennyben új Isten van, a művész urak babája. A felséged angyalai már ennek zsolozsmáznak, s kancellárjai pártütők lettek. A mennyben zavarok vannak, a menny új utakra tért, őfelségét ott már úgysem tűrnék meg.
— A mennyet bízd rám, Belzebub — mondta az Isten —, a miatt ne fájjon a te fejed. Csak a földön segítsetek rendet teremteni, a mennyel ne törődjetek. S egyet mondok neked, Belzebub. Én visszamehetnék a mennybe, ha akarnék, de nem akarok. Ha te fogadalmat tettél a bűn mellett, én a jóság mellett tettem fogadalmat — ezért nem megyek vissza a mennybe. De vissza fogok menni, s ott akkor majd számon kérem tőled a golyót, amelyet a fejemnek szántál. Hordd el magad innen. A halál maradjon itt. Vele beszélnivalóm van.
— Akkor leülök — mondta az ördög. — Ha okos szót hallok, ennek engedelmeskedem. Nos, miről van szó?
— Távozz — mondta az Isten. — Veled majd később fogok beszélni. Csak azután és más helyen. Kotródj.
— Nem, Uram — mondta az ördög. — Valljunk színt. Mi két külön erő vagyunk most, s az erőnket összemérjük. Hallgasson ide felséged, ajánlok egy békés utat. Engedje végigjátszani a cirkuszt, s én fogadom, hogy tíz esztendeig ki nem teszem a lábam a pokolból. Ha nem fogadná el ezt a propozíciót, ám lássuk, ki az erősebb? Kérdezzük meg, mit szól hozzá a halál. Mit szól hozzá, kegyelmes úr?
A halál ezt mondta:
— Én hű vagyok az én uramhoz, s az elsőbbség őt illeti. Kezdjünk komoly tárgyalást, ha tárgyalni akarunk. Ehhez pedig azt kell tudnunk, miről akarunk tárgyalni?
— A békéről — mondta az Isten.
— Korai — mondta a halál.
Az ördög felkacagott:
— Na felség, mit mondtam? Remélem, most már engedni fog a szigorából, ugye? Én ugyanazt mondtam önnek, csak más formában. Más formában, de ugyanazt. S most nemcsak tőlem hallja: ott a halál, az Ön tisztelője.
— Korai? — kérdezte az Isten. — Korai a béke, a szeretet, a nyugalom? Hogyhogy?
— Én nem felelek — mondta az ördög. — Ott a halál, kérdezze tőle felséged.
— Miért korai?
— Mert még igen sok ember él a földön — mondta a halál.
— Hát ti azt akarjátok, hogy mind meghaljon? Mi lesz akkor?
— Teremt felséged újakat — mondta a halál. — Egy Ádámot és egy Évát, és kezdjük elölről a munkát.
— Én nem teremtek többé semmit, ezt is bánom, ezt az egy munkámat. De ha már megvan, gazság volna pusztulni hagyni. És felszólítalak: állítsd talpra a hullákat, hogy ez a rémületes sereg nyugalomra és békére döbbentse az élőket. Ezért kerestelek, ezt parancsolom, és felszólítlak: egy percet se késlekedj, kezdj azonnal munkához. Elég volt. Indulj tehát. Az ördög pedig térjen vissza a pokolba.
A halál és az ördög összenéztek, aztán meghajoltak az Isten előtt.
— Parancsodra, Uram — mondták, s a halál egy sípot vett elő, belefújt.
Egy zárt kocsi állt elő, a bakon egy katona ült.
— Na szálljon be, felség — mondta a halál.
— Hová megyünk?
— Az ördög a pokolba, én és Ön a hullákat hadtestbe szólítani.
— Jó — mondta az Isten —, köszönöm.
A kocsiba lépett, s még le sem ült, az ajtót becsapták mögötte, belakatolták, s a kocsisnak a fülébe súgta az ördög:
— Az öreget vigye a bolondok házába, s jelentse, hogy békét akaró, mániákus, közveszélyes.
A kocsis a lovak közé vágott, s az Istennel elrohantak a lovak.
A halál összeütötte a bokáját, az ördög is összeütötte, meghajoltak, kezet szorítottak, s elváltak.
Az Isten az istenek közé került. Az orvos csak a nevét kérdezte meg, s azonnal az istenek közé záratta.
— Úgy — mondta az orvos —, Ön az Isten? Vigyék a mennybe, parancsolta az ápolóknak, s többet nem kérdezett tőle.
A bolondok házi menny egy négyszögletes zárka volt, s ekkor hét isten volt benne. Egy tűzisten, egy napisten, egy alvilági isten, a többiek különféle állatistenek, oroszlán, kutya, majom és krokodilisten. Mikor az Istent közéjük zárták, tiltakoztak az istenség birtoklása ellen, s azon melegében törvényt ültek a jövevényisten felett. A krokodilisten fel akarta falni, a kutyaisten ugatott rá, az oroszlánisten a fülébe ordított, az alvilágisten belekapaszkodott, hogy lehúzza, a napisten lihegett rá, hogy ő a nap, és elégeti a jövevényt, a tűzisten átnyalábolta, hogy a máglyára vigye, s az Isten sírni kezdett közöttük.
— Mi vette el az eszeteket? — kérdezte tőlük. — Hiszen ti barmok vagytok.
A bolondok megöklelték, civódtak vele, ágyúkat vonultattak fel ellene, tüzet vezényeltek rá, látszott róluk, hogy a cirkusz szegény bolondjai s az Isten még akkor éjjel megszökött közülük.
— Sietnem kell — mondta —, mert itt a földön, úgy látom, minden romba dől.

 

 

 

© 2016 KútszéliStílus.hu