Nagy Dániel: Cirkusz XX. rész

Egy elfelejtett remekmű – folytatásokban

Nagy Dániel 1926-ban Kolozsváron megjelent „első világháborús" regénye „pokoli szatíra, Swift és Orwell irodalmi bordájából metszett remekmű".

Elküldjük Önnek ajándékba a teljes, huszonhat fejezetes regényt!

1. Írja meg a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail-címre, hogy kéri a regényt.
2. Elküldjük Önnek három formátumban (PDF, EPUB, MOBI).
3. Ha megkapta, támogassa tetszőleges összeggel a Líra és Logika – Kulturális Alapítványt! Számlaszámunk: 11707000-20003672
A közlemény rovatba írja be, hogy „támogatás", illetve az e-book címét: „Cirkusz".

Alapítványunk a befolyt összeget – alaptevékenységének megfelelően – a KútszéliStílus.hu és a Tánckritika.hu internetes folyóiratok megjelentetésére, művészeti és tudományos programokra, valamint nehéz helyzetbe került művészek megsegítésére fordítja.

Nagy Dániel: Cirkusz
XX. rész

Az utcán egy fiúcskát látott, öt-hatéves lehetett, megállította.
— Te, fiam, ki vagy te, hogy ilyen magányosan állsz a sötét utcán?
A kisfiú hozzálépett, a lába elé térdelt, s ezt mondta:
— Én a himlős Janika vagyok a faluból. A halál bácsi ott van most a faluban, a himlős kisgyerekeket fojtogatja, s engem azért küldött a bolondokháza elé, hogy ha meglátom a jó Istent, mondjam neki, hogy jöjjön a faluba, mert a halál bácsi beszélni akar vele.
— Hát aztán megmondod majd a jó Istennek? Mikor fogod neki megmondani?
— Én nem tudom, mikor, nekem azt mondta a halál bácsi, hogy csak álljak itt meg, és a jó Isten majd megszólít engem, mert más nem lát meg engem, csak a jó Isten. A halál bácsi azt is mondta, hogy a jó Isten a bolondok házában van, de ő biztosan tudja, hogy a jó Isten megszökik onnan az éjjel, s engem megszólít akkor, mert engem nem lát meg más, csak a jó Isten.
— És te himlős gyerek vagy, kisfiam?
— Igenis, én himlős kisgyerek vagyok, a himlős Janika.
— Mi az a himlő, kisfiam? Miért vagy te a himlős Janika?
— Azért, mert engem Janikának hívnak, és himlős vagyok. Himlős meg azért vagyok, mert ilyen hólyagok nőttek a bőrömre, tessék csak megnézni.
Himlős Janikán egy szál fehér ingecske volt, ezt felemelte, és a hasát mutatta az Istennek.
— Jól van, kisfiam — mondta az Isten. — Add ide a kezedet, és gyere, veszek neked valahol valami ruhát, mert megfázol a kis ingedben.
Az Isten a karjára vette a kis gyereket, az arcához simította az arcát, és megindult vele.
— Meg tudod mutatni, merre van a falu?
— Igen, erre egyenest. Egy temetőn is keresztül kell menni, ott tessék engem letenni, mert én már nem mehetek többé haza, azt mondta a halál bácsi, nekem ott van a kis sírom az árok mellett, és én oda fekszem, mert nekem már ott kell feküdni, nem a mamám mellett, azt mondta a halál bácsi.
— Hát van mamád?
— Van. Úgy sírt a mamám, mikor megfojtott a halál bácsi, de nekem már negyvenkét fokos lázam volt, és muszáj volt engem megfojtani, azt mondja.
— Miért volt muszáj megfojtani?
— Azért biztosan, mert a lázmérőre nem írtak fel több számot.
— Apád is van?
— Apám? Hogyne. Csakhogy apukám a cirkuszban van, és mire hazajő, már hiába keres engem, mert én már nem mehetek haza soha többé.
Az Isten érezte, hogy könnyek peregnek az arcára, megsimogatta a kisgyerek fejét.
— Ne sírj, kisfiam, a jó Isten nem hagyja el a kisgyerekeket.
A temetőhöz értek.
— Itt a temető, ott meg a falu — mondta himlős Janika, és leereszkedett az Isten karjáról.
— Merre van a sírod?
— Ott, az árok mellett.
Az Isten odavezette... himlős Janika bemászott a kissírba, a himlős kis kezeit összekulcsolta a himlős mellén, s mielőtt lehunyta a szemét, még megkérdezte:
— A bácsi a jó Isten?
— Én vagyok.
— Tessék megmondani az anyukámnak, hogy most már nincsen lázam, ne sirasson.
A himlős kis szemeit lehunyta, az Isten zöld lombokat tett rá, s otthagyta.
A halállal a falu végén találkozott, úgy látszik, várta már.
— Felség, rendelkezésére állok — mondta —, az ördögnek port kellett hintenem a szemébe, így nem keresztezi az Ön terveit. Mik a tervei felségednek?
— Békét, nyugalmat és szeretetet hozni a földre.
— S azon kívül?
— A békét, nyugalmat és a szeretetet öröklétűvé tenni.
— S azon kívül?
— Felszárítani a könnyeket s behegeszteni a sebeket.
— S én miben lehetek szolgálatára?
— Te? Jöjj a seregeddel.
— S azon kívül?
— Ez elég.
— Gondolja felséged?
— Igen, én azt hiszem, ez elég lesz. Ha a halottak, legázoltak felkelnek, az élők, legázolók remegni fognak.
— Én nem hiszem. Az élők idegei egy idő óta borzalmasan avasak, állati idegek. Az élők közül is kellene egy sereg... nem gondolja felséged? Én teljes jó akarattal és megértéssel vagyok felséged iránt, s hogy őszinte legyek, szörnyen unom már ezt a rengeteg munkát, amit a cirkusz ad. Mert ugyebár, erről volna szó: a cirkusznak véget vetni.
— Igen, erről volna szó.
— Jó. Én belemegyek. Holnap megkezdem a hullák seregét toborozni, s Ön viszont próbálja meg az élők seregét talpra állítani az ügy érdekében.
— Megpróbálom — mondta az Isten —, ma hozzáfogok. Itt kezdem a faluban.
— Helyes. Sok sikert felségednek. Ha nem találkoznánk, ne türelmetlenkedjék. Én, mihelyt készen áll a sereg, megindulok. S induljon Ön is. Jó éjt, felség.
Az Isten megölelte a halált.
— Köszönöm, barátom. Kegyeim örökké tartanak irántad.
Elváltak. Külön-külön utcába tértek be, nem sokáig látták egymást. A kutyák erre is ugattak, arra is, s ez bosszantotta az Istent. Nyugodtan szeretett volna gondolkodni, a kutyák nem engedték. Mikor az utca végére ért, megállt.
— Hogyan kezdjek hozzá? — kérdezte magától. — Alvó embereket nem kelthetek fel, indulatosak lesznek.
A kutyák köréje gyűltek, s hogy nyugodtan gondolkozhassék a tervek kiviteléről: kiment a szántóföldekre; s mikor a kutyák megunták követni, leült, hogy gondolkozzon. Alig ült azonban egy-két percet, újra megzavarta valami: olyasvalami, mintha nyúztak volna valakit a szántóföldeken. Jajgatott, sírt, vonyikolt valami vagy valaki, s a hangja olyan szívfacsaró volt, nem bírta hallgatni, felkelt, és a hang felé ment.
— Mit csinálnak itt? Ki van itt? — kiáltozta.
S mikor közel ért a jajgatáshoz, az, úgy látszik, megismerte a hangját, s így felelt:
— Tábornok úrnak alássan jelentem, én vagyok Gruncser; a repülőgépet lelőtték még tegnap, mindnyájan szétfreccsentünk, nekem is megint csak a fejem maradt meg, és csak kínlódva, görgetve tudok menni, mintha dinnye volnék. A tábornok urat akkor láttam utoljára, mikor a bolond-kocsiba tették, csakhogy nem bírtam olyan gyorsan görgetőzni, mint a lovak, és még csak idáig értem el a tábornok úr után. Hála istennek, hogy itt van a tábornok úr, legalább visz egy kicsit, még találunk valami nekem való lábat.
Az Isten nagyon megörült Gruncsernek: ő mégis járatosabb a földi dolgokban, s ketten csak jobban ki tudnak találni valami okosat.
— Jó, hogy itt vagy, fiam — mondta —, éppen most nagy szükségem lesz rád.
A Gruncser fejét felvette, a hóna alá fogta, s megindult vissza a falu felé.
— Úgy érzem, vérzel, fiam, mintha nedves volna az arcod.
— Igen, a görgetéstől — mondta Gruncser. — Megszurkálták a képem a tüskék meg a göröngyök.
— Azt hittem, a lövéstől.
— Á, dehogy, abba a testbe, amelyik az enyém volt, már nem volt vér, hiszen az egész háta hiányzott, meg a gyerekekbe, meg az asszonyokba sem volt vér — tetszett látni.
— Szegény gyermekek, szegény kis ártatlanok. Na de nem sokáig tart most már, remélem.
— Mi nem tart most már sokáig? Talán a cirkusz?
— Az. A halál már reggel megkezdi a sereg talpra állítását, s akkor jaj nekik.
— Hát tetszett már találkozni vele?
— Hogyne. Itt a faluban beszéltük meg a teendőket, ezelőtt egy fél órával.
— Híj de kár, hogy nem voltam ott. Valami tanácsot magam is tudtam volna adni, mert életemben én nagyon okos ember voltam.
— A tanácsodra még mindig szükség van, fiam, mert a halállal úgy állapodtam meg, hogy én is gyűjtök egy sereget, mégpedig az élők közül, mert azt mondja a halál, így biztosabb a siker.
— Természetesen — mondta Gruncser. — Ami élő, mégiscsak élő, igaza van a halálnak.
— De hát hogy csináljuk ezt?
— Ó, az ilyesmit én nagyon jól értem, bízza csak ráma tábornok úr. Hanem lábra, arra szükségem van, már a tekintély miatt is. Hol kellene szerezni vagy két lábat?
— Talán lesz itt a faluban, majd meglátjuk.
A kutyák újra ugatni kezdték őket, mikor a faluba értek, s Gruncser ekkor ezt mondta:
— Ha harapni akar valamelyik, csak üljön gyorsan a földre, tábornok úr, ettől megijed a kutya, és elszalad.
— Na és hogyan kezdjük el a sereg toborozását? Erről mondj valamit.
— Igen, de előbb okvetlen lábat kell keresnünk, mert a tábornok úr hóna alatt nem nagyon jól érzem magam. Itt úgy látom, világosság van, menjünk be ide először.
— Először belesünk az ablakon — mondta az Isten —, minek mennénk be addig, ameddig valami kilátást nem látunk?
Azon a soron több ablakból is világított a lámpa, megálltak az egyik ház előtt, belestek. A szobában egy ágy volt és néhány szegényes bútordarab. Az ágyban gyerekek feküdtek, talán hárman, s a szegényes bútordarabokon szegényes limlomok. Az ágy előtt egy szegényes asszony ült egy szegényes széken, s mikor Gruncser meg az Isten belestek az ablakon, az asszony éppen a szegényes fejét verdeste a szegényes ágy szélébe, s éppen sírt.
— Hát mit nézünk itt? — kérdezte az Isten. — Gyerünk be. Úgy látom, a halál éppen akkor lépett ki az ajtón, mikor mi belestünk, s ha neki szabad, miért ne mehetnénk be mi is?
— De mit keresünk itt bent? Tábornok úr talán itt akarja a toborozást kezdeni? Hiszen itt nincs ember a házban, asszonynéppel pedig nem sokra megyünk. Azért bemehetünk, ha tetszik, lábra azonban itt nemigen van kilátás, pedig ez nagyon fontos volna énnekem, mert itt a tábornok úr hóna alatt — mondom —, nem valami jól érzem magam.
Az asszony még akkor is az ágy szélébe verdeste a fejét... az Isten benyitott hozzá.
— Jó estét, lelkem, mi lelte a fejed, hogy az ágyhoz verdesed?
Az asszony felnézett, veres szemeivel lassan, nehezen pislogott, a hangja nyújtott, vékony, elnyűtt volt.
— Mi járatban volna ilyen késő időben? Talán a járásorvos az úr? Márpedig nagyon későn tetszett érkezni, mert a két himlős kisgyerekem már meghalt szegény. Az egyik úgy estendén, a másik meg az imént szunnyadt el a lelkem.
Most a halott gyerekekre borult az asszony, átölelte őket, és sírt.
— Az édesapjuk a cirkuszban van szegényeknek, már nem láthatja meg őket, ha hazajő. Vagy tán haza se jő már az se. Igazán nincs más hátra a szegény embernek, minthogy maga is fölakassza magát.
Az Isten szorított egyet a Gruncser fején, s besúgta hozzá a köpönyege alá:
— Mit csináljunk evvel a szegény asszonnyal?
— Mondja a tábornok úr, hogy a körorvos, mert ha azt tetszik mondani, hogy a jó Isten a tábornok úr, megijed a nyavalyás, és még ő is meg talál halni, pedig ott a padkán még van két élő gyerek, az is az övé lesz.
— De hát mi az a körorvos?
— Az olyan, mint a talpatlan csizma. Van csizma, de éppen úgy megfázik benne az ember, mintha nem volna. A körorvos is csak arra jó, hogy eggyel több urat süvegeljen meg a szegény ember a faluban. De nem baj az, csak mondja, tábornok úr, hogy a körorvos.
— Hát lelkem, én vagyok a körorvos, bizony — mondta az Isten.
Az asszony nem válaszolt, nem vette le a két karját a két halott gyerekről, s helyette a padkán szepegő kisgyerek szólalt meg, ezt mondta:
— A tekintetes urat már várják a múlt hét óta Julis néniéknél is, mert az ő Jóskájuknak is kipattogott a hasa.
A gyerek leszégyenkezett a padkáról, kilopódzott az ajtón, átkiáltott a szomszédba.
— Itt a tekintetes orvos úr, Julis néni.
A szomszédban is lámpa égett, kifüleltek a gyerek kiabálására, ahonnan tovább kiáltották a hírt a másik lámpavilágos házba, s egy félóra alatt talpon volt a fél falu. A sötét ablakok is kigyúltak, s az utcákon surranó alakok libbentek, az orvoshoz siettek. Az Isten egyszer csak azt látta, hogy mögötte, a keskeny konyhában, fekete kendős asszonyok térdelnek, a halott gyerekek rántották térdre őket, s mormolták együgyű halotti imájukat. Aztán megszólaltak:
— Tekintetes úr, kérem, idehozzuk a gyerekeket? Vagy átnézne talán?
— Mi baj van? — kérdezte az Isten.
— Himlő — mondták az asszonyok —, meg vészes torokfájás.
— Dögvész. Gyerekdögvész — súgta Gruncser.
— Az én uram kolerában haldoklik, kint az udvaron, az eperfa alatt — mondta egy asszony.
— Dögvész — súgta Gruncser. — Emberdögvész.
— Az én jányomnak elment már mind a haja, és nem beszél már két hete. Görcs rángatja.
— Tífusz — súgta Gruncser.
— Az lánydögvész? — kérdezte az Isten.
— Vegyes — mondta Gruncser —, vegyes dögvész.
Az Isten az asszonyok felé fordult.
— Hát mit csináljak én veletek, ha ennyi bajotok van?
— Legyen már vége! — mondták az asszonyok. — Eresszék haza a szegény embereinket, akikről elevenen nyúzzák a bőrt. Legyen már vége, mert beleveszünk ebbe az ítéletes életbe mindnyájan. Elveszik az embereinket, elveszik a gyerekeinket, jószágainkat, a kenyerünket. Nincs fa, nincs ruha, nincs... nincs már semmi. Csak vér, csak gyalázat már minden. Mindent elvisznek, mindent elvesznek, mindenünket elszedik. Jön a csendőr, a katona és a halál, és mink csak sírunk, sírunk utánuk. Meddig tart még?
— Dögvész — súgta Gruncser —, a cirkusz a legnagyobb dögvész — mondja nekik, tábornok úr.
— A cirkusz a legnagyobb dögvész — mondta emelkedett hangon az Isten — és én nem vagyok körorvos, én próféta vagyok, íme a tanúbizonyság.
A Gruncser fejét kivette a köpönyege alól, s az asztalra tette.
— Íme a tanúbizonyság!
Az asszonyok elszörnyülködve térdre estek, a halottsirató asszony is.
— Hallgassátok, mit mondok! — szólt az Isten.
— Veletek gonosz játékot űznek, bűnösebbet, mint hiszitek. Álljatok fel, jöjjetek velem. Mind, mind, akiken sebet ütöttek. Jöjjetek velem és kiáltsátok, hogy elég volt. Nyissátok ki a szátokat, és harapjatok a fogatokkal, ha nem hallgatnák meg kiáltástokat. Jöjjetek, szegények. Jöjjetek mind egy szálig, akiknek a velején, a vérén, a dögvészén keresztül űzik a csúnya játékot a földön. Mind jöjjetek, akiknek semmi köze a más passzióihoz. Induljunk!
— Gyerünk — mondták az asszonyok, s az Isten után az utcára tódultak.
A kutyák vonyítottak, a telehold megrengett az égen, a fűszálak összeütődtek a földön, az ágak összereszkettek a fán, a kakasok a tizenkettedik órát kukorékolták, s a dögvészesek feljajdultak a házakban: az első fegyvert elsütötték a cirkusz ellen, a gyomor és a nyomor megkezdte a puskaporgyártást.
Persze jött két csendőr, s a törvényes rendet két fegyverdörrenés helyreállította. Csakhogy most már ezek a fegyverek is a cél felé lőttek: az asszonyok könnyes levelei, könnyes izenetei elvitték a jajt a cirkuszba, s a táncosok kemény izmai lankadni kezdtek, s a szívekben kesernyés sóhajok és elnyelt átkok születtek. Az öntudat rügyezni kezdett.
Az Istent letartóztatták a csendőrök, s vasra verve a városba kísérték.

 

 

 

© 2016 KútszéliStílus.hu