Nagy Dániel: Cirkusz XXII. rész

Egy elfelejtett remekmű – folytatásokban

Nagy Dániel 1926-ban Kolozsváron megjelent „első világháborús" regénye „pokoli szatíra, Swift és Orwell irodalmi bordájából metszett remekmű".

Elküldjük Önnek ajándékba a teljes, huszonhat fejezetes regényt!

1. Írja meg a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail-címre, hogy kéri a regényt.
2. Elküldjük Önnek három formátumban (PDF, EPUB, MOBI).
3. Ha megkapta, támogassa tetszőleges összeggel a Líra és Logika – Kulturális Alapítványt! Számlaszámunk: 11707000-20003672
A közlemény rovatba írja be, hogy „támogatás", illetve az e-book címét: „Cirkusz".

Alapítványunk a befolyt összeget – alaptevékenységének megfelelően – a KútszéliStílus.hu és a Tánckritika.hu internetes folyóiratok megjelentetésére, művészeti és tudományos programokra, valamint nehéz helyzetbe került művészek megsegítésére fordítja.

Nagy Dániel: Cirkusz
XXII. rész

A sorozóteremben voltak vagy tízen; a bizottság. A bizottság, amely a cirkusz részére liferált. A bizottság, amely a cirkusz szervéhez tartozott: törvényes szerv, a bűnös törvények fullajtárjai, a bohócok fullajtárjai a bűnös törvény nevében. A tapogatók. És toll, tinta előttük, és magassági mérce és ridegség a szemükben. Közérzés nélküli szivarok... szivarok, amilyenek a szájukban voltak, szivarok, akik szivart szívtak, s akiket a szivar is szívhatott volna lényegtelen lényegük miatt... üres hamuanyagok, mint a szivar.
— Kezdhetjük — mondta valamelyik, s két csendőr öt mezítelen fiatalembert vezetett be és jelentette:
— Elfogott bujkálók.
S ekkor egy kis zavar keletkezett a teremben: az Isten megijedt valamitől, kiejtette a köpenyege alól Gruncsert, s mikor a véres fej a földre koppant, a bizottság urai felugráltak a székekről. Az Isten a fej után kapott, s zavarában hirtelen semmivé változott, Gruncsert is eltüntette a meredező szemek elől. A bizottság urai ekkor csöndben voltak egy kicsit, s minthogy mindegyik szégyenlette bevallani, hogy látott valamit — mindegyik úgy tett, mintha semmit sem látott volna, s mindegyik azt hitte, hallucinál, s magában mindegyik az idegorvosra gondolt egy pillanatra, aztán valamelyik újból kiadta a parancsot:
— Kezdhetjük.
Az elővezetett bujkálók szégyenlősen a sarokba húzódtak, s mikor az egyik a mérce elé állt, a bizottság urai összenéztek. Csodálatos, szép fiú volt a bujkáló, hófehértestű, hófehér teste lányosan karcsú, s a mellén lányosan üde keblek, kissé aprók, de szokatlan szépek és fejlettek. És az összenézett bizottsági urak felálltak, a mércéhez mentek, s a bujkálónak a hasa alatt kezdtek vizsgálódni. Sima hasa volt, s a formás combok közül minden ismertetőjel hiányzott. A formás combok közt egészen üres volt a tér. Az orvos azt mondta a fiúnak, lépjen le és hajoljon előre, ekkor azonban valaki nagyot kiáltott a teremben.
— Nem tűröm, hogy az angyalaimat profanizálják, vagy hogy besorozzák őket. Én vagyok itt az Isten, s ha azonnal el nem bocsátjátok őket, mindegyiketeket pokolra vetlek. Ti meg kukoricán fogtok térdelni, ha hazamegyek — hol a ruhátok? Nem szégyenlitek magatokat? Mit kerestek a földön?
— Téged, atyánk — mondták remegve az angyalok, és térdre vetették magukat. — Százan jöttünk le a földre, hogy elmondjuk neked a nagy újságot: az ördög egy új Istent hozott az égbe, aki az egész birodalom eszét megzavarta.
— Lárifári! — kiáltotta az Isten. — A menny maradjon utoljára. Hanem ha már idejöttetek, nem sül ki a szemetek ruha nélkül járni? Hol a ruhátok?
— Lehúzták rólunk. Megláncolták a kezeinket, és puskatusázták a hátunkat, pedig senkit nem bántottunk, az utcán békésen és illedelmesen mentünk — téged keresni.
— Na hát, mars ki azonnal az ablakon, és várjatok rám a templom előtt. Indulj.
A bizottság urai nem hallották az Isten szavát, a mérce előtt kuporgó ifjút szemlélgették, amikor egyszerre felpattant az ablak, s a bujkálók egy szempillantás alatt kiugrottak az utcára.
A csendőrök ekkor a fegyverükhöz kaptak, a bizottság urai ordítani kezdték, hogy utánuk, megszöktek a gazok, s a csendőrök utánuk ugrottak az ablakon. Az angyaloknak persze gyorsabb volt a lábuk, a csendőrök elől hamar eltűntek, s a templomhoz futottak. Itt nagy néptömeg gyűlt köréjük, a meztelenségük érdekes és vonzó volt, s ha az Isten nem megy gyorsan utánuk, itt megint elfogták volna őket a csendőrök. Az Isten persze a nyomukban volt, s mikor a röhögő publikumot és a csendőröket látta a szepegő angyalok körül, gyorsan fiatal lányokká változtatta őket, s a tömeg közt elvegyítette. Mikor aztán szabadabb lett a levegő, így szólt:
— Gyertek ide. Itt sok asszonyt és sok lányt láttam, s az a meggyőződésem, hogy ezeket nem üldözik, legyetek tehát lánykák, és figyeljetek ide, mit parancsolok. Itt a földön harakiri van. Becstelen gonoszsággal halomra öletik az embert. Ennek véget kell vetni gyorsan. A halál már szervezi a holtak seregét, s nekünk az élők közül kell ugyanilyen sereget szervezni. Elmentek most széjjel a városba, és megkezditek a szervezést. Bujtogatni fogtok. Megmagyarázzátok az embereknek, hogy a vadállatok és ők nem egyformák, s ezért ne tegyenek úgy, mint a vadállatok. Bujtogatni fogtok. A szavatokba ezennel gyújtó tüzet varázslok, menjetek. Hirdessétek a béke és szeretet igéjét. Lázítsatok. Szerezzetek társakat, hogy azok is lázítsanak. A tömeget meg kell mozdítani, hogy tiltakozzon. S ezt parancsolom a többi angyaloknak is. Ha találkoztok velük, mondjátok, ezt parancsolom. Menjetek szét a városba és a többi városokba. Terjedjetek, mint a tűz, gyújtsatok. Teremtsétek meg a parazsat, amely lángra lobban az adott pillanatban. Legyen béke a földön és szeretet. Induljatok.
A leányok szétrebbentek, másmás irányba mentek.
— Nos, mi is munkálkodjunk — mondta az Isten, s újra emberi alakot, vett fel, s Gruncser is visszakapta a fejét.
— Nos, merre menjünk? — kérdezte az Isten.
Gruncser álmosan pislogott, s ezt mondta:
— Merre? Hát hol vagyunk most tulajdonképpen? Vagy hol voltunk? Vagy mit csinálunk most? Én úgy érzem magam, mintha valami kocsi elgázolt volna, s most volnék magamhoz térő félben. Hát eljöttünk már a sorozástól? Toborzott valamit a tábornok úr?
— Dehogy toboroztam.
— Hát miért nem? Ott annyi heptikás meg rákos nyakú volt, lehetett volna köztük. Az ilyenek elkeseredett emberek. Mért nem tetszett toborozni?
— Mert ott találtam az angyalaimat, éppen be akarták őket sorozni. Hát hallott már ilyet a világ?
Az Isten összeszorította az öklét.
— Most azért minden rendben van, az angyalaimat kislányokká változtatom, s a toborzást most már ők végzik.
— Kislányok? Na, erre kíváncsi vagyok. És mit fogunk csinálni mink?
— Mi is toborzunk. Csak azt nem tudom, hol kezdjük.
— Hát itt a templom előtt — mondta Gruncser. — Mindig ott, ahol sok ember van.
Az Isten a templom elé ült, lassan énekelni kezdett; a békéről, a szeretetről s a napról, amely nemsokára felragyog, ha az emberek akarják.
A templomba menők ráfigyeltek, s egy-egy bús özvegy könnyet ejtett a szép ének hallatára. A szívekben vágyak ébredtek, s egyik-másik szív lázasan dobbant, ez már toborzott szívnek számítódott.
S egyszer egy kissé elhallgatott az Isten, s szorított egyet a Gruncser fején.
— Nézd — mondta —, ide is eljön. Ott jön egy angyalom, látod, milyen buzgón siet? A tömeget keresi fel ő is. A dolog szépen indul.
Gruncser kilesett a köpenyeg alól, s megkérdezte:
— Melyik az angyal, ha kérdeznem szabad?
— Ez a kis fehér ruhás. Nem látod, milyen ártatlan?
— Ez itt, ez a szőke?
— Ez. Gabidiusz, gyere ide.
Kis, fehér ruhás lányka jött fel a lépcsőn, szőke haja volt és kék szeme, és gyönge, törékeny teste volt, és fehér, mint a májusi liliom. Az Istenhez ment, meghajtotta magát.
— Parancsolj, atyám.
— Te ide jöttél?
— Igen, mert itt sok ember lesz együtt, úgy gondoltam. Ez a te házad, s téged szeretnek, atyám.
— Kérdés — mondta az Isten. — A jelek mást mutatnak. És mit fogsz itt csinálni? Vagyis, hogy fogod csinálni?
— Felmegyek a szószékre, és prédikálni fogok. Lázítok.
— Az nagyon jó lesz. Nagyon okos vagy. És hol vannak a többiek?
— A többiek szerte a városban. A vendéglőkben, gyárakban, tömeglakásokban... mindig ott, ahol a legtöbb ember van.
— Nagyon kedves, Gabidiusz. Hát csak menj és prédikálj. Ajkadon a tűz és az én akaratom.
Az angyal a templomba sietett, s az Isten tovább énekelt, és a toborzás nagyszerűen haladt.
Az angyal azonnal a szószékre lépett, s lágy, égi hangja a szívekbe markolt.
— Nem vagytok vadállatok, hanem emberek vagytok, az én Atyám fiai. A béke a szívetek aranya, nyissátok meg a szíveteket ez arany számára, mert az én atyám ezt kívánja tőletek.
A hívők áhítatos csöndben hallgatták a fiatal leánykát, s a szívekben fogadalom fakadt, a béke fogadalma, egy mély, átható vágy, csak hangot nem adtak még neki az emberek.
S a templomból kijövők arcán észrevette az Isten a hatást, s a Gruncser fejét boldogan szorongatta a hóna alatt.
— Győzni fogunk — suttogta. Tovább énekelt, csak akkor hallgatott el, mikor már senki sem jött ki a templomból.
— A misének vége, amint látom — mondta Gruncser —, azt hiszem, mi is indulhatunk.
— Még nem — mondta az Isten. — Még megvárjuk Gabidiuszt.
És várták. Várták isteni türelemmel, nagyon sokáig. Gabidiusz nem jött. Mi történt vele?
Már esteledett, már senki nem járt a templom körül, s már az Isten is nyugtalankodni kezdett.
— Mit gondolsz, fiam, miért nem jő szegényke?
— Talán meghalt — mondta Gruncser. — Mert olyasmit mondhatott talán, ami nagy tilalom a mostani időkben, s talán elfogták, és talán már ki is végezték valahol a templom mögött. Nem tetszik látni, mi van ide kiszögelve a templomajtóra? Statárium. Na, hát akkor pedig minden meglehet. A statárium az olyan, mint az istennyila, akkor csap bele az emberbe, mikor nem is gondolja.
— Megölték volna? — kérdezte az Isten.
— Alighanem.
Sírni kezdett, Gruncser vigasztalta:
— Ne tessék sírni, itt jő a sekrestyés a templomot bezárni, az tán tud valamit mondani felőle.
— A sekrestyés?
— Mi tetszik? — szólalt meg a hangra a sekrestyés.
— Nem látta maga véletlenül Gabidiuszt?
— Ki az?
— A kislány, aki prédikált.
— Az a... hogy is hívják?
— Gabidiusz.
— Azt hiszem, az nem annak mondta a nevét, mert hallottam, mikor a plébános úrtól engedelmet kért a prédikálásra. Éppen a sekrestyében voltam, de az mást mondott. Azt mondta, hogy a pápa levele van nála, mutatott is valami írást, s hogy ő leány ugyan, de prédikátor... csodagyerek, s valami egész más nevet mondott.
— Na jól van — legyintett az Isten, de hát hol van most? Meghalt?
— Dehogy halt. A plébános úr meghívta ebédre, és még most is ott van.
— Ó — mondta az Isten boldogan, s felemelkedett a kőről. — Merre lehet bemenni a plébános úrhoz? Én az atyja vagyok a csodagyereknek.
— A sekrestyés megmutatta a bejáratot, s visszament a templomot zárni.
— Lásd, ezt nem szeretem — mondta az Isten. — Minek megy ő ebédre? Minek neki az?
— Azt hiszem, mert ember — mondta Gruncser. — Mert embernek változtatta, tábornok úr. Lányembernek. Hogyha pedig ember valaki, nagyon fontos, hogy ebédje legyen, mert harap másképp.
— De miért marad ilyen soká?
— Biztosan vacsorára is meghívta a plébános úr, mert az is fontos az embernek.
— De vajon melyik szobában lehet? Majd adok én neki vacsorát.
Körülnéztek a papi udvarban, s Gruncser fölfelé pislogott a szemeivel.
— Úgy látom, ott az emeleten van a világosság.
Felmentek, s az Isten belesett az ajtó világító kulcslyukán.
— Tényleg itt van — mondta —, de nem vacsorálnak, hanem imádkoznak.
— Úgy? — mondta Gruncser. — Hát ez szép. És útra készen van már legalább?
— Még nem, azt hiszem. A pap úgy látszik, felösmerte benne az angyalt, előtte térdel, és úgy imádja.
Valahogy Gruncser is belátott a kulcslyukon, s ezt mondta:
— Megette a fene.
Gruncser szegény ekkor kiesett az Isten hóna alól, lezuhant az emeletről, s a ráncos vén fej szétloccsant a kövezeten.
...Akkor éjjel záporeső lett, a véres fejdarabokat a csatornába sodorta a víz, s Gruncser szép karrierjét a békák gyomrában végezte.

 

 

 

© 2016 KútszéliStílus.hu