Kutszegi Csaba: Danikáné lánya 14.

Esti mese felnőtteknek
14. rész: A halál egy kis fütyi

Milyen a halál? Rémes? Á, frászt! Friderika szemével láttam a halált.
Videoregény! Mesélő: Hajduk Károly.



„Nem éreztem semmit, se jót, se rosszat, rémképek nem gyötörtek, mennyei boldogság nem szállt meg, kínok kínjával sem bűnhődtem a vétkeim miatt. Nagy sötét semmiben voltam, mintha nem is lennék. Megtapasztaltam: a halál nulla."

14. rész
A halál egy kis fütyi

 

Friderika haláláról éjjel szereztem tudomást. Nem tudtam elaludni, és azzal szórakoztattam magamat, hogy engedtem előjönni a rémképeimet. Hagytam, hogy uralkodjanak rajtam, nem fejtettem ki ellenállást akkor sem, amikor már szabályosan belenyomtak az ágymatracba. Keresgéltem azt a pillanatot, amikor már nem bírom tovább, és igen kíváncsi voltam, vajon mi jön a pillanat után. Az fel sem merült bennem, hogy ebbe bele is lehet halni, el nem tudtam képzelni, hogy valamit ne bírjak ki, ezért volt nehéz megtalálnom azt a pontot, amelyen túl már mégsem bírom tovább. De mi az, hogy nem bírom ki? Meghalok, vagy csak kiugrom az ágyból, és elkezdek ordítani? És akkor ugyan mi van? Beszarik a halál, és elhúz kárba? Milyen halál az, amelyet némi ordítással meghátrálásra lehet kényszeríteni? Elképzeltem, hogy rémült kiáltásomra összecsődül a ház a negyedik emeleti gangon, a nyomorult kis halál meg vállán a kaszájával, zörögve vonszolva a csontvázát, kétségbeesetten iszkol lefelé a lépcsőházban. A pontot, amelyen túl már nem bírom ki az életet, azért is volt igen nehéz megtalálnom, mert mint tudjuk, a pontnak nincs kiterjedése. Egy megfoghatatlan, nem létező, mérhetetlen valamit keresni az örökkévalóságban – hát, ehhez képest a tű a szénakazalban gerenda a szemben. A pont megtalálása végül is sohasem sikerült, keresgélése meg – rémkép ide, rémkép oda – egyszerűen unalomba fulladt. Amikor már semmi élvezetet nem találtam a maszek horroromban, elhessegettem a képeket. Szegénykéim csalódottan szétfoszlottak, darabokra hulltak és felszívódtak a semmiben.

Pedig rémkép-előállításban cseppet sem voltam kispályás. Az olyan „jön a farkas, megy a farkas, mindjárt megesz" típusú degenerált baromságokon már gyerekkoromban is csak röhögtem. Egyáltalán: az, ami elől el lehet bújni a paplan alá, ebben a műfajban semmit nem ér. Tehát késes gyilkos, perverz fojtogató, láncfűrészes hulladaraboló – az ilyesmi retardált óvodásoknak való, de ezeken jórészt már ők is halálra röhögik magukat. Az igazi rémképen nem látszik semmi különös, az ember mégis garantáltan összeszarja magát.
Kollekcióm egyik legemlékezetesebb darabján a következő látható: egy nyitva felejtett ajtó keskeny résén át halvány fény szűrődik be. Annyit tudtam, hogy az ajtón túl valakik vagy valamik vannak, és engem akarnak. Nem volt zaj, mennydörgés-villámlás, senki nem verte, nem nyikorgatta az ajtót. Nem történt semmi, teljes csönd volt. Egyetlen egy dolog létezett: a kérlelhetetlen bizonyosság, hogy valakik vagy valamik értem jöttek. Iszonyatosan féltem, teli tüdőből ordítani akartam, de nem jött ki hang a torkomon.
A különböző szakértők, akikhez környezetem néhány tagjának unszolására elmentem, örömmel fogadtak. Egy pszichiáter hipnózis közben a tudatalattimban turkált, úgy vélte, talál majd egy gyermekkori traumát vagy egy elfojtott vágyat legalább. A terápia végén csalódottan fogadta el a privát rendelésén régóta szokásos kezelési- és vizitdíjat, mert nem talált semmi különöset. Legalább bevallotta. Én viszont nem árultam el neki, hogy a hipnotikus álmot végig csak tettettem. Egyszer igazából mélyen el is aludtam, akkor meg – saját későbbi bevallása szerint – ő pánikolt be egy pillanatra, mert hiába pattintgatott az orrom előtt, húztam tovább a lóbőrt.
Lélekbúvárkodással is foglalkozó, botcsinálta társadalomtudós barátom szerint idegsejtjeinkben ott szörcsög a felmenőink nemzedékének kollektív tudatából átörökölt ragacsos anyag, amit in vitro és in concreto is ki lehetne mutatni, de a biokémia még nem olyan fejlett. Megkérdezte:
– Hány órakor szoktak rád jönni az ajtóréses rémképek?
– Hát, olyan hajnali három és öt között – válaszoltam.
– Na ugye – vágta ki – az ávó is mindig akkortájt csengetett.
Lenyűgözően frappáns volt a felvázolt, háttérben meghúzódó történelmi pszicho-thriller, a hipotézis, a bizonyítás, a konklúzió mind egy irányba mutatott, ennek ellenére bennem kérdések merültek fel.
– Hogy lehet az idegsejtjeimben ragacsos anyag? Ondófejűekre hasonlítok?
– Nem rossz a példa – válaszolta. – Pláne, ha belegondolunk, hogy apáinknak mennyi geciséget kellett eltűrniük az ötvenes években (úgy látszik, ez volt mániája).
A példa igazából azért nem volt rossz, mert valóban ondófejű voltam, a szónak abban az értelmében, amire azt kitalálták. Ha korabeli filmhíradó képein azt láttam, hogy sztahanovista kőművesek erőművet építenek, arra gondoltam, vajon aznap este melyik brigádtag keféli meg az erős testalkatú, de mégis formás malterkeverő lányt. De még Malter Marcsánál is izgalmasabb volt, amikor munkásfiatalok, szoros szövetségben a parasztsággal, a Hanságot csapolták. Néztem a filmkockákon az életvidám, egészségtől duzzadó parasztcsajokat, és elképzeltem, mi minden folyhatott el ott egy-egy csapolás után. Vagy éppen közben. Vagy helyette. Ha a Hanság beszélni tudna...
Széles baráti körömnek köszönhetően ufószakértő is foglalkozott a gondommal. Szerinte fényes, idegen égitestnél is világosabb, hogy engem ufonauták akarnak elrabolni. Az ne tévesszen meg, mondta, hogy látszólag az ágyamban feküdtem, mert igazából nem voltam otthon, ugyanis már el is hurcoltak, csak közben azt a képzetet keltették bennem, mintha rémképeket nézegetnék békésen az ágyamban. A résnyire nyitva felejtett ajtó a csészealj előszobájában található, és persze direkt hagyták nyitva, mert úgy félelmetesebb a hatás. Odabent, az űrjármű gyomrában ugyanis éppen a sorsomról döntöttek.
– És nem kellettem nekik? – csattantam fel sértődötten.
– Azt még nem tudhatjuk – válaszolta a barátom, és mandula alakú ferde szemét olyan tágra nyitotta, hogy egy pillanatig azt hittem, ő is a Marsról érkezett.
– És mikor fogom megtudni?
– Eljön az ideje. Lehet, most is el vagy hurcolva, és csak képzeled, hogy velem beszélsz. Érted? Azt sem tudhatjuk, hogy éppen pillangóknak álmodjuk-e magunkat, vagy pillangók álmodják azt, hogy mi egyáltalán vogymuk.
Kurvára nem értettem, de nem akartam vitatkozni. Lepkeféléről persze álmodtam már én is, de az éjszakai pillangó volt, aki reggelre – a gerinccsatornámon át – kiszívta az agyamból a ragacsos anyagot.
Éppen kezdtem megunni a rémképnézegetést, amikor szokatlan dolog történt. Vízióim hessegetés nélkül is pillanatok alatt eltűntek, és egy sötét alagútban találtam magamat. A cső végén parányi fény pislákolt, lassan haladtam felé. Aztán az út emelkedni kezdett. A járás nehezebb lett, de érdekes módon gyorsabban haladtam, és kicsit sem voltam fáradt. A fény meg teljesen kifehéredett, és egyre erősödött. A kezdeti bandukolásból eszeveszett száguldás lett, aztán hirtelen snitt, és teljes sötét. Nem éreztem semmit, se jót, se rosszat, rémképek nem gyötörtek, mennyei boldogság nem szállt meg, kínok kínjával sem bűnhődtem a vétkeim miatt. Nagy sötét semmiben voltam, mintha nem is lennék. Megtapasztaltam: a halál nulla. Egy kis fütyi, vagy inkább egy nagy fekete lófasz. De nem értettem, miért élek mégis. És akkor, mint egy sikítás, belém hasított: Friderika!
Hát persze. Hogy-hogy nem jöttem rá rögtön? Csakis ő halhatott meg, én meg végignéztem, mit látott közben. A következő hónapokban bizonyítottnak tetszett a feltevésem: nem kaptam hírt Friderikáról, nem láttam semmit a szemével. Nem hittem istenben, de gyalázatosan haragudtam rá. Gyászoltam, és megszeppentem.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu