Kutszegi Csaba: Danikáné lánya 17.

Esti mese felnőtteknek
17. rész: Költségvonzat-megtérülés

A csúcsmenedzserek mindig lenyúlják a klozettból a vécépapírt. A tender megnyerése után mekkora összeget kell visszapergetni? Videoregény! Mesélő: Hajduk Károly.



...az előrelátó intézkedésre azért volt szükség, hogy a nem tervezett korrupciós költségek miatt nehogy irreálisan felültervezzük a kiadásainkat.



17. rész
Költségvonzat-megtérülés

Nem véletlenül mondtam ám a szakszis takker csajoknak, hogy az emeletet megeszi a kosz. Értették ők is. A mi emeletünkön, a negyediken tárgyaltunk, és azt tárgyalás nélkül is állandóan ette a kosz. Csakis a mi birodalmunk volt ugyanis, néhány némasági fogadalmat tett borostás raktároson és rajtunk kívül ember oda nem tette fel a lábát. Ezért nem fektettünk külön súlyt arra, hogy nálunk is ugyanúgy ragyogjon minden, mint az alattunk levő szinteken.
Az utcai fronton volt egy ötödik emelet is, de oda, aki feljuthatott, lifttel járt, mert az már tényleg rohadt magasan volt. Régi építésű, bérházból átalakított szék- és szolgáltatóházunk békebeli emeleteiből kettő megmászása is bekeményítette a combot, öt pedig, ugye, még gombócból is sok. De nemcsak ezért jártak lifttel az ötödikre látogatók. Az elnöki lakosztály terült el ott, és azon az emeleten természetesen csak finom, úri népek vizitálhattak. A lift – kisebb átalakítás után – egyenesen a lakosztály előszobájába érkezett meg, és az ajtó felnyílásakor a vendég elé nem mindennapi látvány tárult: a tornateremnyi „belépő" szemközti falán panorámaablakok sorakoztak, melyeken keresztül pazar kilátás nyílt a közeli budai hegyekre. Az oldalsó falakon festmények lógtak (a trecentótól Molnár C.-ig), ha valaki nem találta volna meg közöttük a következő helyiségbe vezető kétszárnyú ajtót, libériás inas igazította útba. A lift egyébként úgy működött, mint az intercity elvileg: az indulási helye és az utazási célja között egyetlen állomáson és megállóhelyen sem állt meg. Persze voltak kivételes alkalmak. Például amikor az elnök úr külföldre készült, sokszor előre megadta az engedélyt, hogy kint tartózkodása ideje alatt az első liftet is használhatjuk közérdekű áruszállításra. Azt mindenki magától is tudta, hogy ha valaki hívatlanul, egyszerű pórnéptag létére véletlenül megnyomja az ötödik gombot, és van olyan bugris, hogy – ha már úgyis ott van alapon – ki is lép, elkezd bámulni, és ne adj isten, még matatni is, akkor a jövő havi fizetési listán már hiába keresi a nevét. Ha meg itthon volt az elnök úr, a cselédlépcső mellé besuvasztott felvonót használhattuk csak, amely ugyan a semminél több, de a használhatónál kevesebb volt. Olyan cseppnyire tervezték és kivitelezték, hogy kékeszöldre zúzta a könyökét az, aki benne utazás közben elmerengve, hirtelen csípőre tette a kezét. Ezt a felvonót – jó helykihasználással – tele rakni szállítandó áruval igazán kreatív feladat volt. A napi klozetpapír-utánpótlás leszállítását is alig bírtuk vele abszolválni, mert persze leszállítanunk úgy kellett, hogy először felszállítottunk, kipakoltunk a negyedik emeleti raktárban, aztán a mellékhelyiségenkénti adagokat onnan visszalogisztikáztuk az alsóbb szintekre. Ennél még a halott Dókánét fényképező helyszínelő zsaru is könnyebben jutott laposelemhez. Ráadásul a klozettpapír igencsak intenzíven fogyott, mert az első és második emeleten dolgozó csúcsmenedzserek egyszerűen lenyúlták a gurigákat. Ha meg nem rakattam ki legalább egy darab tartalék tekercset, és valamelyik öltönyös vagy kiskosztümös nagy arc dologvégzés közben fedezte fel, hogy csupaszon árválkodik a mindkét végén nyitott keménypapír henger, akkora balhét akasztott a nyakamba, hogy én se vehettem mérget a nyugdíjig tartó, folyamatos foglalkoztatottságomra. Viszont a bontatlan tartalékok hatvan százalékának igen hamar lába kelt. E tekintetben a nemek között tökéletes volt az egyenrangúság: a női- és férfimosdókból hasonló arányban tünedeztek el az általános civilizáltságunkat bizonyító papírneműk.
Munkavégzésem szépségét a kreatív megoldások keresésének lehetősége biztosította. Az egészségügyi papír lopkodásának is egy szellemes ötlettel tudtam megálljt parancsolni. Mindegyik vécében két papírtartót szereltettem fel, és felhívtam a takkerjaim figyelmét, hogy ne könnyen mozdítható, higénikusan becsomagolt tartalék gurigát rakjanak ki, hanem mindkét tartóba megkezdett tekercset helyezzenek el. Sőt! Lehetőleg tekerjék le annyira, hogy a papír vége majdnem a földet nyaldossa. Így már keveseknek volt csak gusztusuk hazavinni az árut, a férfiak gátlástalan anyagbeszerzését meg az is gátolta, hogy lusták voltak feltárni a papírtartó szerkezetet, vagyis nem akartak pluszműveleteket beiktatni a portéka megszerzéséért. De a sikerig rögös út vezetett. A karbantartásért és anyagbeszerzésért felelős ügyvezető igazgatót csak hosszú tárgyalássorozatokon tudtam meggyőzni arról, hogy érdemes befektetnünk az egy vécénkénti két gurigatartóba. Költségvonzat- és megtérülési számításokat kellett prezentálnom, amelyekkel bizonyítottam, hogy nyereséges lesz a klozet projekt. A bekerülési költséget viszonyítottam a vécépapír-beszerzés kiadási tételeihez, és napnál világosabban kiderült: kicsit hosszabb távon lukratív az elképzelés, vagyis esély van rá, hogy a beruházás egy-két éven belül megtérül. Azaz: a befektetett pénznél többet nyerünk vissza az által, hogy kevesebbet kell klópapírra költenünk. Nem volt egyszerű a prezentáció. Bemutattam egy olyan tervezetet, amelyben a saját karbantartóink végezték volna a kivitelezést. Mivel a karbantartós csoportvezető nem látta megvalósíthatónak, hogy munkaidőn belül hajtsák végre a feladatot, ennél a verziónál a megnövekedett túlórák költségvonzatával kellett számolnunk (plusz tébé meg egyebek). Viszont három külső cégtől is bekértem ajánlatot, az egyetlen kikötésem az volt, hogy alvállalkozókat nem alkalmazhatnak. Mindhárom cégvezetővel – négyszemközt – megbeszéltem, hogy a tender megnyerése esetén mekkora összeget kell feketén visszapergetniük nekem, erre az előrelátó intézkedésre azért volt szükség, hogy a nem tervezett korrupciós költségek miatt nehogy irreálisan felültervezzük a kiadásainkat. Szóval aprólékos figyelemmel tartottam szem előtt a cégem érdekeit. Kétségtelen, hogy a korrekt tenderezésnek és az alapos projekt-kidolgozásnak eléggé tetemes irodaipapír-többletvonzata lett, de ezt a plusz kiadást is bekalkuláltam, és így sem nőtt meg jelentősen a becsült megtérülési idő. Az ügyvezető igazgató végül az egyik külső cég ajánlatát fogadta el, nekem rendesen letejelték az összeget, amiben megállapodtunk, úgyhogy kicsit sem zavart, hogy később megtudtam: a cégben az ügyvezetőnk vejének részesedése van. Ez csak a bizalmi tőkéjüket erősítette: hatalmas előny származik abból, hogy az ember megbízható ismerősökkel üzletel.
A negyedik emelet korlátlan ura voltam, és a gangnak (ejthetnénk gengnek is) azt a másfél méteres szegletét, ahol hajdanán a lepisilt rongyszőnyegem feküdt, megtartottam kizárólagos használatomban. Ahogy az elnök úr lakosztályába földi halandó engedély nélkül nem léphetett be, úgy az én szegletemet is csak procedúra után lehetett megközelíteni. Otíliát neveztem ki privát cerberusnak, pozicionálásával elejét vettem túlzott szakszervezetis buzgólkodásának. Ő végül kitűnő munkatársammá lett, csak azon csodálkoztam el néha, miért hagyja teljesen hidegen az, hogy abban a házban dolgozhat, amelyben gyermekkorában élt. Egyszer sem láttam, hogy nosztalgiával pakolgatna a most raktárként szolgáló régi lakásában, ahol a vén hülye apja átütötte a kisszoba falát. Úgy látszott, Otília csak a mának élt, mintha nem is lett volna előző élete.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu