Kutszegi Csaba: Danikáné lánya 22.

Esti mese felnőtteknek
22. rész: Ki lopta el a petrezselymet?

Bella lelki kínzatása a ruháspadláson. A liftben felejtett petrezselymeskosarat valaki nagy kussban hazacipelte. Lontayné tablettával sem tudott lefogyni.
Videoregény! Mesélő: Hajduk Károly.



„Lontayné szüntelenül kereste az élet értelmét. Gyerekben, férjben, hivatásban nem volt képes rálelni, így végső lehetőségként a fogyókúrában találta meg azt."



22. rész
Ki lopta el a petrezselymet?



Megesett a szívem Friderikán. Nem tudtam tovább részvét nélkül szemlélni a kínlódását, ezért elhatároztam: feltárom előtte a petrezselymes kosár titkát. Két robbantás között unatkoztunk a koszos padláson, éppen abban sem leltünk örömöt, hogy a száradó tiszta ruhák között rohangálva, direkt csoszogással felkavarjuk a port. Pedig a ruhákra felkavart por Bellára, a segéd-házfelügyelőre ugyanolyan hatással volt, mint másra az orr alá tört finom bors: a derék vice először tüsszentő rohamot kapott a poratka-allergiája miatt, majd borsos hangulatban ordítozni kezdett velünk. Miért nem lehet azt megérteni, kiabálta, hogy a lakók nem azért teregetik ide a tiszta ágyneműt, hogy utána halál mocskosan cipeljék vissza a vetett ágyba.
– Ne tessék ordítozni ezzel a szegény gyerekkel – keltem férfiasan Friderika védelmére –, mit gondol a néni, nem verte meg már eléggé a jóisten, még ezt a rémes lármát is végig kell hallgatnia?
– De hát nem is hallja...
– Azt mi nem tudhatjuk. Tessék megkérdezni az anyukáját. Ő is biztos benne, hogy Friderika mindent hall.
Kábé ennyi idő alatt Friderikának sikerült valami nagyon szomorú dologra gondolnia, amivel duzzadt krokodilkönnyeket csalt a szemébe, majd hatalmas gesztusokkal, hangtalanul zokogni kezdett. A jelenet igen hatásos volt. Friderika kezébe temette arcát, előre hajolva, fejével ritmikusan bólogatott (hasonlóan röhögött a Pálfalvy), és a fejrázkódás-rohamok szüneteiben pedig csendesen hüppögve remegtette a hasát, meg a vállát.
– Na, én megyek, mert mindjárt itt a Danikáné – mondtam, és lassan oldalazni kezdtem a cselédlépcső felé.
Bejelentésem Bellára igen nagy hatással volt. Kikukkantott a padlás belső udvarra nyíló ablakán, és meredten bámulni kezdte, vajon nyílik-e Danikáék ajtaja. A derék vicét ellentétes vágyak tüze emésztette. Szeretett volna beárulni minket a lakóknak (főleg Danikánénak), de szívesen hallgatott is volna az egészről, mert nem akarta, hogy kiderüljön (főleg Danikáné előtt), hogy megríkatta az élet és a jóisten által már igencsak megvert, szegény, ártatlan kislányát. A segéd-házfelügyelő teljesen leblokkolt, mintha az agyműködését biztosító tápkábelt kihúzták volna a falból. Buridán szamara halt így éhen-szomjan, amikor a vödör víz és a zsák zab között nem tudott választani.
– Várjál csak – kiáltott utánam Bella – nem akarod tán egyedül hagyni ezt a szerencsétlen gyerek...
– Csitt – vágtam közbe kicsit (direkt) elkésve – ne tessék a gyereket leszerencsétlenezni!
Az enyhén ütődött Bella végleg padlóra került, már a rászámolást sem akarta végighallgatni, csak a menekülésre, a felmentésre, a bedobott törülközőre várt, melyet én nagyvonalúan megadtam neki: lerántottam Lontayék megszáradt fürdőlepedőjét, és lendületesen Bella felé hajítottam.
– Ezt nehogy itt tessék hagyni – küldtem hangüzenetet a repülő csomag után, még időben, mert Bella éppen a púposra pakolt ruháskosár felemelésével bajlódott, és nem látta a felé szálló fehér frottírt, melyet én a békés szándékaim szimbólumának is szántam.
A segéd-házfelügyelő fizikai képességei sokkal jobbak voltak, mint a szellemiek. Mivel semmi esélye nem volt arra, hogy a kényes helyzetet a másodperc törtrésze alatt gondolkodás segítségével oldja meg, agya helyett csak a testét működtette: a baljával átölelt, még földön álldogáló kosarat hirtelen elengedte, gyorsan kiegyenesedett, és a szeme sarkában épphogy csak észlelt, azonosíthatatlan repülő tárgyat jobbjával elkapta. Aztán furcsa dolog történt: összemosolyogtunk. A boldogtalan vice büszke lett a mutatványára, én pedig – ami még furcsább volt – hirtelen büszke lettem Bellára. Meg persze magamra, mert az eseménysorozat hatására megértettem: bármilyen kellemetlen helyzetet képes vagyok úgy alakítani, hogy a végén mosolyt csaljak az emberek az arcára.
Friderika kicsit szétnyitotta az ujjait, és az így keletkezett réseken át figyelte – hangtalan zokogás közben – az eseményeket. Közben majd' beszart a röhögéstől – bár kislányról ilyet nem illik mondani (a pisi az más).
Bella megnyugodva, nyikorgó kosárral ölében, elcammogott. A váratlan sikere és az azt kísérő öröm tompította zsémbességét, intellektuális feszültségét pedig azzal oldotta fel: hadd maradjanak, elvégre annak a szegény kislánynak is jár valamennyi boldogság, és ha abban lelik örömüket, hogy rugdossák a port, hát tegyék, most már úgyis leszedtem az összes ruhát. Ezzel megoldódott a probléma: Bella nem árulkodott, Danikáné pedig gyereke védelmében nem zúdított haragot a segéd-házfelügyelőre. Minket meg végre békén hagytak.
Észrevettem: álságos sírás helyett Friderika szemében valódi szomorúság bujkál. Elmutogattam:
– Meg akarod ismerni az eltűnt petrezselymes kosár titkát?
– Mit kérsz érte? – kérdezte.
– Öt perc ajándék gukkerozást – válaszoltam.
– Rendben – egyezett bele Friderika.
A két utcával távolabb állt, már felrobbantott ház negyedik emeletén is laktak Pálfalvyék, kezdtem bele a mutogatásba. Azok a Pálfalvyék is egy vasárnap gazdagon megrakodva tértek haza közeli rokonuk diósdi hétvégi telkéről...
– A rizsa nem kell, térj a lényegre – hadonászott közbe Friderika.
– Hát jó – folytattam.
A liftben felejtett kosarat Lontayné találta meg, és jóllehet tudta, hogy az a Pálfalvyéké, mégis nagy kussban hazacipelte. A friss zöldségnek ugyanis nem tudott ellenállni. Lontayné szüntelenül kereste az élet értelmét. Gyerekben, férjben, hivatásban nem volt képes rálelni, így végső lehetőségként a fogyókúrában találta meg azt. Először átsuhant az agyán: ügyesen vételez valamennyit a kosár tartalmából, hátha a gazdája nem fedezi fel a hiányt – de Pálfalvynéról lévén szó, ezt a változatot el kellett vetnie. Felmerült benne, hogy a kosarat nem, csak a tartalmát lopja el, de ráérzett: ha megkérdezik tőle, látott-e zöldséggel megtömött kosarat a liftben, zavarba fog jönni, mert nemcsak látott, hanem el is tulajdonította azt, ami benne volt. Ha viszont cakk und pakk elemeli az egészet, magával is könnyebben elhiteti, hogy sohasem látott liftben kosarat. Érezte, hogy kínos ügybe keveredik, de nem olyan régen látott a tévében egy színésznőt, aki a második gyerek után is hamar visszanyerte sportos alakját, és ez annyira felbosszantotta, hogy nem is tudta szó nélkül hagyni:
– Muszáj lesz nekem is valamilyen tablettát szereznem, mert biztos, hogy ez is csak azzal tudott lefogyni – jelentette be a nagy hírt.
Lontayhoz a közlésből alig jutott el valamennyi, mert a színésznőt nézve azon járt az esze, mennyivel jobb lehet ezzel a fergetegesen éneklő-táncoló, csodálatos, karcsú nővel kefélni, mint az unalmas, hízásra hajlamos feleségével – pedig a bájos szubrett is legalább annyi idős volt, mint a neje, ha nem több. Lontay a fekete-fehér kép látványától az orrában érezte a színésznő finom illatát, sőt a fotelja karfáján nyugvó két tenyerével érezte, milyen selymes a díva bőre. Éppen, mintegy ellenpéldaként, a mozdulatlanul fekvő felesége száraz, sprőd pórusaira gondolt, amikor meghallotta, hogy az asszony valamilyen tablettát akar beszerezni, de miért is..? Ja, persze, jutott eszébe, hiszen egy-két éve havonta kétszer-háromszor, főleg zenés-táncos tévéműsorok közös megtekintése közben már hallhatta, hogy a felesége Nyugatról akar beszerezni fogyást segítő csodatablettákat. És mi lenne, ha leadna két-három kilót?
Ágit nem véletlenül mondták apja lányának, mert ő is hasonló konklúzióra jutott, csak gondolatait – bakfis világlátásának megfelelően – végletesebben fogalmazta meg. Azzal még kiegyezett, hogy harmincöt felett is élnek emberek, de hogy miért kell olyan dolgokkal foglalkozniuk, amelyek nem illenek a korukhoz – ezt már nem értette meg. Miért akar fogyni egy negyvenfelé közeledő nő, amikor már úgysem róla szól az élet? Nemcsak az élet nem szól róla, hanem semmi sem szól róla. És ő maga sem szól semmiről. Ági elborzadva számolta ki, hogy néhány év múlva ő is átlépi a húszat, és titokban határozottan azt gondolta, harminc fölött még éppen kell, de tulajdonképpen már nem érdemes élni. A szex már régóta nem működik – legalábbis apjáról és anyjáról nem tudott elképzelni semmi olyasmit; harminc fölött már csak dög unalmas robotolásból áll az élet, a harmincasok már nem rajonganak őrjítően külföldi sztárokért, nem járnak koncertre és bulira, és nem ájulnak el az izgalomtól, ha kihívóan végignézi őket egy Lee farmeres, borostás pasi. Áginak teljesen igaza volt, és jól látta: anyját a reszelt répa izgatja fel, és akkor boldog, ha aprított gyökerekkel, nyers céklakarikákkal és egy kis párolt zöldbabbal letudja a vacsorát. Vágyai netovábbja pedig az volt, hogy egyszer külföldről csodapirulákhoz jusson, és azokat bekapkodva, olyan alakja legyen csakhamar, mint a fiatal Lollobrigidának. És akkor a kolléganőit végre megüti a guta. Mert Lontayné nem a férje vagy más pasik, esetleg önmaga, hanem a kolléganői miatt akart lefogyni.
Friderika elégedetten hallgatta a mesét. Igazából nem szerette a Lontay-sztorihoz hasonló, tipikusan unalmas történeteket, de belátta: az ember nem tárhat fel minden nap vérfagyasztó gyilkosságokat. A Lontay család különben is csak azért élt, hogy elrettentő (tulajdonképpen vérfagyasztó) példa legyen olyanok számára, mint Friderika és én. Mi ugyanis másmilyen életet terveztünk. És képzeletünknek semmi sem szabott határt.
Friderika viszonozni akarta a mesét, ezért elárulta: a legutóbbi robbantásnál belebámult a keresztapámtól kapott kaleidoszkópba. Amikor a kézjeleivel a tárgyra tért, nem értettem, miért röhögi halálra magát. Aztán az lett gyanús, hogy különleges dramaturgiai érzékkel kerülgeti elbeszélése csúcspontját, hogy tudniillik mit látott, amikor belenézett a csőbe. Jól csinálta: rettenetesen felcsigázta a kíváncsiságomat. Már többször ott tartott, hogy „és akkor belenéztem", de hirtelen mindig másról kezdett el beszélni. Végül nagy nehezen kinyögte: a kaleidoszkópban egy fejlett kamaszlányt látott meztelenül illegni-billegni egy nagytükör előtt (feltűnően hasonlított Platzer Otíliára), majd egy kis csavarintás után újból összeállt egy kép, amelyen egy szőke kislány, rongyszőnyegen ücsörögve, röhögve bepisilt a gangon. Az első mozaikkép miatt kicsit sem szégyelltem magam, de a második igencsak zavarba hozott: lebuktam ugyanis. Mert kiderült: emlékezetem legbecsesebb tárhelyén Friderika csücsült a pisifolton. Persze visszautasítottam az állítást, és azzal gyanúsítottam meg Friderikát, hogy tudatosan elferdíti a valóságot. Sőt: behatolva az emlékeimbe, átírja a múltamat.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu