Sárosi Emőke: Finálé az ötvenes évek realityjéből

Nádas Péter–Vidovszky László: Találkozás – tragédia szünet nélkül (a Pesti Színház 2015. október 23-ai bemutatójáról)

Visszaemlékezés egy öngyilkos ávós ügyész és egy kisemmizett magyar-zsidó-özvegy-grófnő szalmaláng románcára.

Nádas Péter ikonikus alakja a kortárs magyar drámairodalomnak. Alkotásaiért lehet rajongani, nem érteni, nem kedvelni, de figyelmen kívül hagyni lehetetlen őket. Radnóti Zsuzsa tökéletesen fogalmaz: „A magyar színpadokon roppant szerény a Nádas-repertoár. A legfontosabb években, amikor gyors egymásutánban megszületett a három meghatározó mű (Takarítás, 1977, Találkozás, 1979, Temetés, 1980), a kultúrpolitikai cenzúra évekig késleltette színre kerülésüket. Ilyen ellenséges közegben az ősbemutatók elsősorban emlékezetes politikai, morális tettnek számítottak, maga a kimondás ténye volt a fontos, s csak másodsorban vetődhettek föl szakmai kérdések.” (Radnóti Zsuzsa: Nádas Péter világszínháza, Jelenkor, 2002. október, http://nadas.irolap.hu/hu/radnoti-zsuzsa-nadas-peter-vilagszinhaza)

01Börcsök Enikő / fotók: Dömölky Dániel

A misztikus 3T „önéletrajzi drámák” sorában a Találkozás a második. Ősbemutatója legendás, 1985-ben a Pesti Színházban Valló Péter rendezésében Ruttkai Éva és Hegedűs D. Géza játékában debütált a máig megfejtésre váró, látszólag hétköznapi szertartástörténet. 2009-ben a Bárka Színházban Gergye Krisztián álmodta színre a Találkozás és Temetés történetét, valamint a Budapesti Kamaraszínházban Ilan Eldad rendezésében is látható volt ugyanabban az évben a Találkozás.
Harminc évvel később, 2015. október 23-án Eszenyi Enikő és a Vígszínház társulata ismét a Pesti Színház színpadán tárja a nézők elé az ötvenes évek borzalmait. Felnőtt egy újabb generáció, akik nem feledhetik a múltat. Azt a véres, félelmetes, fojtogató érát, melynek csontig beégett billoga belengi a színháztermet. Eszenyi nyilatkozataival remekül édesíti a feketelevest, miszerint a női lét szépségéről, bonyolultságáról lehet beszélni a darab kapcsán. Egy női szenvedéstörténetbe ágyazottan mesél „a világ legszebb szerelmes történetéről” Mária (a főszereplő) a terror korában.

02Börcsök Enikő és Király Dániel

Kifinomult, politikailag korrektül egyensúlyozó attitűddel megkomponált látvány fogadja a nézőket a Pesti Színház előterében. Nosztalgikus emlékeket idézhet a harminc évvel ezelőtti bemutató dokumentációja, fotói, kiemelt szövegrészletei és a makett a térről, két arctalan figurával. Ugyanakkor előrevetít valami mást. Új látásmódot, amely a láttatásával talán képes enyhíteni az elmondhatatlan és feloldozhatatlan múltat. A színpadkép a szerzői instrukciónak megfelelő kis fehér szoba, piros ajtó, de apró különbségekkel: éjjeliszekrény helyett egy fém szék, vaskályha sincs, csak elektromosság, és van egy régi jó kávéfőző. Fehér szék és ágy helyett feketék a bútorok, de a hatalmas fehér háttér, mely út egy másik dimenzióba, feledteti az eltérést. Ágy alatt a szükséges kellékek: zománclavór, zománckannával. És mégis az emberben az az érzet támad, ez nem Mária szobája, hanem a röpke gyönyör sterilizált emlékszobája (díszlettervező: Antal Csaba). Vidovszky László asszociációkeltő zenéje szerves része az előadásnak. A zenészek eleganciája, zaklatott zörejezéseik és a harmóniára törekvő igyekezetük az előadás titkos összetevője.

3Börcsök Enikő és Király Dániel

Ebben a rideg fekete-fehér térben ül vörös hajával, elegáns fekete kabátban (jelmeztervező: Bianca Imelda Jeremias) Börcsök Enikő (Mária), és várja, hogy megérkezzen a zene, lefolyjon a kávé és az emlékezése valakinek valakiről. Tökéletesen eltávolított keretben az élő zenészeket látva, tudjuk, hogy most történnie kellene valaminek. És a fojtogató koronás csehovi csöndek után megérkezik a várt Fiatalember (Király Dániel) szintén fekete kabátban, és megkezdődik a „Nádas-féle labirintusdramaturgia” (lásd: Radnóti, uo.). Két lidérces, fekete alak kiszínezett haláltánca: asszociációk, monológok, villanásnyi találkozásokkal –színészi kihívás mindkét főszereplőnek. Legnagyobb feladatuk az elmesélő emlékezés fájdalmasan önfeltáró valóságát hitelesen megmutatni. A dráma maga Mária. „Én vagyok a történet”, hangzik el többször, mely hatalmas amplitúdót és elementáris erőt kíván Börcsök Enikőtől. Mária megtisztulást váró attitűdje az újraélés érzelmi töltetének szenvedélyes szélsőségeivel, a beszűkült világ pedig a racionális reflexióval ellenpontozza a jeleneteket. Ez az erő statikusan robosztus, kényszerű unterman státuszba helyezi Király Dánielt. A saját emlékeit újra játszó filmkockáiban a ridegen szenvedélyes szeretőt láthatjuk tőle, míg élőben többnyire az érzékenyen figyelő bölcsészfiúk lassan beleolvadó megtörettetését tudja csak megmutatni.

4
A dráma története nagyon röviden összefoglalható: visszaemlékezés egy öngyilkos ávós ügyész és egy kisemmizett magyar-zsidó-özvegy-grófnő szalmaláng románcára, naturális ötvenesévekbeli társadalmi korrajzba ágyazva. Mindez a tudatlan Fiú megvilágosodásáért. Csekélynek tűnő cselekmény az örvénylően mély és sűrű tartalomhoz, amelyet a rendező jelenünk dinamikus médiavibrálására kalibrál. A Találkozás nem szövegszínház, hanem film. Az emlékezés folyton változó, kiragadott mozzanatait nem is lehetne jobban átadni, mint egy reality show-tempóhoz szokott operatőrrel a backstage-ben. A fehér fal mögött ugyanis, a színpad belsejében, folyton változnak a tér, az asszociációk és a szereplők. Gyorsöltözésekkel, kicentizett képkivágásokkal egy professzionális vágásnélküli kisfilmnek lehetünk a nézői, ami a Vígszínház társulatától iszonyatos koncentrációt és precizitást igényel minden pillanatban, hiszen tizenkét színész oldja meg egy élet emlékképeit. Így lesz a fürdőben megjelenő szépfiúból rendőr, a sógornőből kalauznő, és a kocsmai vendégből tüdőbeteg ágyrajáró-társ.
A különböző filtereknek, effekteknek és a filmes műfajok keverékének köszönhetően tökéletesen követhetők az időbeli ugrások. A fekete-fehérre váltó múltidézés, a platánok alatti tér makettjének láttatása a szerelmet is kissé elidegeníti, ezzel is az objektív, analitikus szemlélődő helyzetébe hozza a nézőt. Kvázi mindent megmutat, így nem siklik el egyetlenegy mondat felett sem a figyelmünk. Részletgazdag snittek tovább árnyalják a korszakot: ötvenes évekbeli plakátok és a Szabad Nép című napilap felvillanása egyértelműsítik, hogy nem a jelenünkről beszél. – Bár egy apró jelenkori áthallást a szemfülesek felfedezhetnek: a filmvásznon megjelenő vonatbelsővel a Budapest–Sátoraljaújhely vonalon még találkozhatunk. – Érthetők az ugrások (fürdő, vonat, rendőrség, kocsma, börtön, kínzások, irodák), mégis beszűrődnek a kollektív tudatból „nagyapáink” meséi, és ezáltal kicsit oldódik is a terror horrora – nem akart zokogva kirohanni egyetlen néző sem, hogy azonnal felvágja az ereit a múlt tragikumán. VV 56, avagy reality egy perfekcionizált diktatúra által tönkretett női sorsra. Egyedi és mégsem.

7
A nagy kérdés azonban rejtve marad: miért kell elmesélnie a történetét a Fiúnak? Az apjáról kialakult képet tovább árnyalja, hogy embertömegek kivégzésében közreműködött, valamint futó kalandjai voltak fiatal nőkkel. De változtat ez bármin? A bibliai mosdatás rítust követően Mária megmérgezi magát, és a szimbolikusan elevenen eltemetett fiúnak a kezébe teszi az üvegpohár cserepeit. Tegye a dolgát ő is. Már nincs több indulat, csak egy ajánlat: tudás, felejtés és a mindent feloldó enyészet.

Nádas Péter–Vidovszky László: Találkozás – tragédia szünet nélkül

Díszlet: ANTAL CSABA. Jelmez: BIANCA IMELDA JEREMIAS. Dramaturg: PERCZEL ENIKŐ. Szcenika: CZECHMEISTER LÁSZLÓ. Világítástervező: CSONTOS BALÁZS. Hang: HAJDU GÁBOR. Videotechnika: HUSZTI GÁBOR, SZILÁGYI LÓRÁND, NAGYFI TAMÁS. Operatőr: TÁBOROSI ANDRÁS/RÓNAI DOMONKOS. Ügyelő: RÖTHLER BALÁZS. Súgó: ZSOLNAY ANDREA. A rendező munkatársa: PINTÉR BEÁTA, BALOGH ZSUZSANNA. Rendező: ESZENYI ENIKŐ.
Szereplők: BÖRCSÖK ENIKŐ, KIRÁLY DÁNIEL. Továbbá: VENCZEL VERA, HULLAN ZSUZSA, GADOS BÉLA, KOPEK JANKA, PUZSA PATRÍCIA, GILICZE MÁRTA, TAR RENÁTA, EMBER MÁRK E.H., MEDVECZKY BALÁZS E.H., VISZT ATTILA, FÖLDES IRMI, IGÓ ÉVA.
Zenészek: Schlanger Tamás/Holló Miklós, Rabovay Júlia / Zarári Máté, Szilágyi Kinga / Dóczy Gabriella.

Pesti Színház, 2015. október 23.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu