Dobozban vagy szabadon?

Beszélgetés Fülöp Lacival – KORTÁRS SORSTÁRS INTERJÚK

Előbb-utóbb mindenki belátja majd, hogy csakis az összefogás működik...

- Hol találkozzunk? Nekem a Bosnyák tér közelében lenne a legjobb. - Nekem az 1-es villamos vonalán, esetleg az Örs közelében. - És a 7-es? - A Keleti Pályaudvar jó lehet. - Oké, Keleti. A férjem közbemorog. Azt talán mégse. Hm? Na hallod...! Igaz. . Akkor Blaha...? Bhahh... - Lehetne mégis inkább a Bosnyák tér közelében? Tudok ott egy kávézót, a Thökölyre nyílik, kicsit zajos...

Hol beszélgetnél legszívesebben?
– Ebből a szempontból nem vagyok válogatós. Nyilván szívesen üldögélnék egy tengerparton, de mindenhol lehet beszélgetni. Ha mégsem, az nem a helyszín hibája.

Elrobog mellettünk egy 7-es busz, s berobog a fiatal pincérlány is a rendeléssel: egy kóla, egy nagy tejeskávé. Fejtegetem, hogyan képzelem el az interjút s a rákövetkezőket. Cukor a kávéba. A kóla még érintetlen. Szeretném több héten keresztül megszólaltatni Turbuly Lilla segítségével a magyar kortárstánc-szféra egy-egy tagját, alakját. Nem „válogatunk", egyik beszélő ajánlja a következőt. Tartozom ezzel magamnak. Tavaly részese voltam egy kicsi-nagy esztétikai vitának. Foglalkoztatni kezdett, hogy ki valójában az ember az egyes alkotások mögött. Hol született, mit élt meg, miről gondolkodik – csupa-csupa szakmaiatlan, a „produktummal" kevéssé foglalkozó kérdést akartam feltenni. Laci nyitottan állt egy efféle „próba-műfaj" elé.

Mesélsz magadról?
f25– Táncosként dolgozom, a tánccal tartom magam életben. A saját koreográfiák inkább csak költséget jelentenek, nem bevételt. Mostanában egyre gyakrabban gondolkodom azon, hogy újra beiratkozom egyetemre, hogy másfelé mozdulok. Kérdés, itthon maradjak, vagy menjek. Tulajdonképpen, ha van elég munkám a dánokkal, miért ne költöznék ki végleg, s kezdeném el ott az egyetemet? Ingyenes az oktatás, van szállásom, fenn tudom magam tartani. Hosszú távon sem tartom elképzelhetetlennek a költözést, mert szeretem az országot, de nyilván nem ártana előbb, vagy menet közben dánul megtanulni, még ha Dániában többnyire mindenki beszél is angolul.

A Granhøj Dans Theatre egy dán társulat, melynek Laci körülbelül három éve tagja. A vezetőjével, Palle Granhøjjal már volt szerencsém interjút készíteni, itt olvasható: Akadály és szenvedély, Tánckritika.hu, 2012. szeptember 13.

Mit tanulnál?
– Szívesen foglalkoznék mozgóképpel, filmmel. Szívesen tanulnék operatőrnek vagy vágónak. Izgat a kulturális menedzsment is. Ez utóbbi szakmámba vág, rengeteg embert ismerek. Azt gondolom, iszonyat sok tehetséges, jó alkotó van, nem biztos, hogy személyemben még eggyel többre van szükség. Így is nehéz az érvényesülés. Lehet, hogy inkább olyanok kellenének, akik képesek megtalálni az alkotók támogatásához szükséges forrásokat.
Ez nem a benned élő alkotó(erő) beáldozása?
– Megfelelő keretek között sok jó alkotás születhetne, s ha ehhez én is hozzájárulhatnék, úgy érezném, helyükre kerültek a dolgok. Hova vezet, ha mindenki csak azon igyekszik, hogy megtartsa magát a jelenlegi pozíciójában? Ellenben ha mozgásba hozzuk a rendszert, végül mindenki előrébb juthat.
Gyerekként volt elképzelésed arról, mi leszel, ha nagy leszel?

f2Fülöp László felvételei

– Sok minden akartam lenni. Többek közt bankár, mert azt gondoltam, az menő dolog... (Azt tudni kell, hogy én elég konzervatív családból jövök, ami az elképzeléseimre is rányomta a bélyegét.) Az újságírás, a színészi pálya is szóba került. A szüleim egyébként zenészként láttak volna szívesen. Apám hegedűművész. Én trombitálni tanultam. Később zongorázni, de egyiket sem szerettem igazán. Ha választhattam volna, biztosan csellózni tanulok. Apám azonban nem engedte, hogy vonós hangszert válasszunk. Nem akarta hallgatni, hogyan szenvedünk a hangszeren.
Vagyis van egy testvéred.
– Hárman vagyunk testvérek. A lány ikertestvéremen kívül van egy két évvel idősebb nővérem is. Mindenki tanult zenélni a családban. Én az utolsó pillanatban táncos lettem. Egy ismerősöm miatt ír-szteppelni kezdtem, aztán követtem őt a BUTI nyári táborába. Mikor kitalálta, hogy beiratkozik az intenzív kurzusra, mentem én is. Könnyen megtehettem, mert magántanuló voltam a gimnáziumi évek alatt. Szóval, valahogy így léptem erre a pályára. Szerencsés véletlenek. Élvezem, jó csinálni. A mi évfolyamunk amúgy nagyon furcsa volt, kísérleti jellegűnek mondanám. Előttünk is, utánunk is, képzettebb, technikásabb táncosokat vettek fel.
Várj csak! Hogyan lettél magántanuló a gimnáziumban?
– Egy időben annyira megnőtt az igazolatlan óráim száma, hogy közölték a szüleimmel: vagy évet ismétlek, vagy magántanuló leszek s vizsgázom. A szüleim belementek a „szabadságolásomba". Mindig untam az iskolát, meg a kötöttségeket. Végre szabadon járhattam kiállításokra, koncertekre, színházba, elkezdtem táncolni, volt időm zenélni, rajzolni. Félévente kellett csak vizsgáznom. Négy évig voltam magántanuló.
Elkezdtél járni a BUTI-ba. Hogyan emlékszel vissza azokra az évekre?

f1
– Előtte olyan volt az életem, mintha főiskolára járnék. Most egyszeriben tele lettem kötöttségekkel. Kívülről talán „szabad" iskolának tűnik a BUTI, pedig kőkeményen beszabályozott. Nehezemre esett beleszokni. Másoknak is. Sokan hullottak ki. Aztán valahogy végigcsináltam. Pontosabban az utolsó évben, mikor a szakdolgozatot kellett volna írni, dolgozni kezdtem, nem maradt időm az iskolára. Gondoltam, nem baj, később megcsinálom. A praktikus élet valahogy mindig jobban lekötött, nem foglalkoztam a papírokkal.
Az nem praktikus, ha szerzel egy papírt?
– Nem tudom. Van egy papírod... És? Többet jelentett a gyakorlat. Igaz, úgy tűnhet, elvesztegettem a főiskolai éveket, a fizetett féléveket... De az ott szerzett tudás nélkül sosem kaptam volna munkát táncosként.
Mégis azt mondod, hogy most szívesen beiratkoznál főiskolára. Nincs itt ellentmondás?
– Nem gondolom, hogy a tánctudásról papírra van szükségem. Nem papír vagy interjú alapján, hanem próbatánccal nyer felvételt az ember. Táncosként kell bizonyítanom. Viszont más területeken igenis szükség van a papírra. Nem minden területen fogadják el, ha valamit autodidakta módon tanulsz. Holott, azt gondolom, ma már majdnem minden megtanulható, akár a YouTube-ról is.
Hogyan kezdtél el dolgozni?

f4
– Az iskolai bemutatókat nem számítva, az első hivatalos felkérést Pataky Kláritól kaptam. Utána sorozatosan jöttek a felkérések. Dolgoztam Nagy Zolival, Duda Évával, Juhász Anikó alkotott nekem egy szólót... Lássuk be, fiúként nem annyira nehéz a dolgom! A női táncosok sokkal többen vannak. Amióta a dánokkal dolgozom, szinte egyáltalán nincs mód itthoni feladatokra. A szabadúszó lét azért nehéz, mert ütik egymást a dolgok. Még ha van is szabadidőm, arra nagyon nehéz egy új projektet beütemezni. Ezért ha akad alkalmas idősáv, inkább én csinálok valamit.

f24

Laci eddigi munkái: utolsó évesként a BUTI-nak, az Új Táncok estre 30 perces darabot készített, Mi van veletek Semmi címen. Bevallása szerint ez volt az eddigi legnagyobb produkciója, mert abban öten szerepeltek. Utána jött a Műhely Alapítvánnyal az Ismeretlen Kutatása, amelyből később kifejlődött az Emese és Emil. Majd még egy Ismeretlenes előadás Biczók Annával, a Szeretsz vajon mi. Végül: az Elefánt. Közben EU-s projektekben szerepelt, nem mindig táncosként. Jelenleg új darabon dolgozik, mely a Timothy és a dolgok munkacímet viseli.

Mi érdekel téged egy előadásban?
– Arra mozdulok, amit nem értek. Egy szituációra, egy reakcióra, amit nem tudok hova tenni. Például hogy miért nem képes kilépni valaki egy számára csak szenvedést okozó kötődésből? Mi lehet az oka az efféle beragadásoknak? Az új darabom erősen kapcsolódik a gyerekkorhoz, a neveléshez, ahhoz, mivé fejlődnek tovább a gyerekkorban rögzült mintázatok. Ezzel függ(het) össze a „dobozolás" is. Honnan ered, hova vezet, hogy mindent címkékkel védünk le? Ez rettentő kényelmes, és engem bosszant, hogy ilyen rettentő kényelmes világban élünk. Minden emberre, jelenségre címkét biggyesztünk. Legyen az a menekültügy, a melegek ügye, vagy a bankszféra, a nők–férfiak, a rasszok, a gyerek–felnőtt viszony, az apa–anya kapcsolat, tanár–diák, főnök– alkalmazott viszony. Bármi. Ezek mind szerepek, karakterek, sémák. Ehhez rögtön hozzákapcsoljuk a személyes tapasztalatainkat, vagy a hallott dolgokat, s a téma máris bekerül egy dobozba. Már nem azt észleled, ami ténylegesen a dolog sajátja, hanem amilyennek azt a fejedben létező szűrőn keresztül látod. Persze tudom, mindenki így csinálja, de egyáltalán nem mindegy ennek a mértéke. Hogy mennyire fixek a kategóriáink, s hogy hajlandóak vagyunk-e őket újraértelmezni. Ha megnézed egy internetes fórum kommentáradatát, ahogy emberek kommunikálnak egymással anélkül, hogy belegondolnának, a másik vajon miért írta azt, amit írt. Nyilván annak sincs értelme, ha valaki folyton kerüli az állásfoglalást, vagy ha valaki azt állítja, hogy nincs igazság, hogy minden igaz, vagy hogy semmi sem...
Ezek szerint neked nincsenek dobozaid.

f7
– De vannak, mindenkinek vannak...
Tudom, említetted a mértéket, de...
– Csak annyit szeretnék ehhez hozzátenni, hogy sosem tudtam mit kezdeni azzal az állítással, hogy pl. „nem szeretem a kólát!"
Ezek szerint szereted a kólát.
– Én szeretem...
És miért szereted a kólát?
– Na, igen, itt kezdődik a dolog! Az már jogos kérdés, hogy miért szereted a kólát! Fontosabb, semmint a tény, hogy nem szereted.
Miért fontosabb megkérdezni azt, hogy miért szereted, mint azt, hogy miért nem szereted?
– Nem a nem-en van a hangsúly. Hogy szereted, vagy nem szereted a kólát, az kevésbé fontos, mint az, hogy tudjam, honnan ered a pozitív vagy negatív válasz. A dolog gyökere érdekel. Ha már ezt figyelembe vennék az emberek, akkor elkezdődhetne egy lényegi, fontos részleteket is érintő kommunikáció. Vegyük például az oktatást. Van a tananyag, vannak évszámok, „tények", stb... De a jövő szempontjából fontosabb, hogy gondolkodási metódusokat gyűjtsünk adatok helyett. Egyrészt mert az adattal önmagában nem sokat tudsz kezdeni, másrészt mert a technika világában az információt bármelyik pillanatban el tudod érni.
Jó, jó, a kólától egy nagy csavarral térjünk vissza a kályhához. Alkotóként feladatodnak érzed, hogy állást foglalj kérdésekben, s tematizáld azokat? Vagy teljesen leválasztod a magánéleted?

f9
– Többnyire összefügg a kettő, de nem minden esetben. Alkotóként több mindent figyelembe veszek, mint Fülöp Laciként. Például figyelemmel kísérem, hogy adott időben ki mit csinál, mi történik a művészeti közegben. Hol van hiány, hol van rés. Mi az, amire senki nem figyel. Ha mindenki elkezd szöveggel dolgozni, sztorimesélősen, akkor én valószínűleg egy absztraktabb, vizuálisabb megfogalmazással közelítek. Ha absztraktabb, vizuálisabb a körülöttem születő művek zöme, akkor visszamegyek a meséléshez.
Különbözni akarsz?
– Nem, de úgy látom, a piacon sokféle érdeklődés és ízlés van jelen, nem lehet kihagyni embereket. Én nem tudom azt mondani senki munkájára, hogy ez más, mint ami kell, hogy erre nincs szükség. Ha mindenki azt csinálná, amit én kedvelek, akkor rám nem lenne szükség. Ugyanarra nincs annyiszor szükség.
Te termelőnek tartod magad, vagy alkotónak?

f8
– Alkotónak, de a kettő nem választható külön. Ma már lehetetlen „termelői gondolkodás" nélkül létrehozni egy darabot. Jó érzés lenne persze nem foglalkozni a piaci réssel meg eladással, promócióival, stb., csak valamiért azt érzem, hogy azt nem lehet, azt nem tehetem. Ugyanilyen furcsa lenne, ha nem venném figyelembe az embereket, hogy kinek készül, kiknek készül egy darab, hogy tudnak-e vele mit kezdeni a nézők. Persze, előfordulhat, hogy alkotóként azt érzem, muszáj keresztül nyomnom egy dolgot akkor is, ha nyilvánvalóan senkinél nem talál majd megértésre. De az alapvető cél, hogy A-ból B-be eljusson az információ, hogy működőképes legyen a dolog.
Ha új darabot készítesz, milyen nézőt látsz magad előtt?
– A kép nagyon sok emberből tevődik össze. Nemcsak a saját ismerősöket veszem ilyenkor figyelembe. Tanulságos az is, kiket látok a buszon, s azok miről beszélnek. Másfelől nem elhanyagolható a szakma sem. Nem csak a nézőről szól. Fontos küldetés, hogy mindeközben magát a szakmát is fejlesszük. Kell hogy olyan új dolgokkal kísérletezzünk, melyekben mellékessé válik, hogy a néző élvezi azt, vagy sem. Azt is figyelembe kell vennünk, hogy milyen új módszereket tud maga a szakma kifejleszteni. Azok aztán vagy elvéreznek, vagy sikerülnek, vagy jó alapul szolgálnak egy következő munkához. Gondolok itt – az ma nagyon megy – a személyes-nemszemélyes témaköre. Vajon mennyire lehet elmosni a határokat színház és valóság között? Hogyan lehet létrehozni olyan színházi eseményeket, melyekben kérdésessé válik, hogy amit látunk, az valóság vagy fikció?
Miért fontos neked, hogy alkotóként ilyesfajta szakmai „fejlesztésben" részt vegyél?

f10
– Szerintem a művészetben ez éppen olyan, mint a tudomány területén a technológia. Vagy akár a szociális életben végbemenő fejlesztések. Nem a kísérletezés a fontos, hanem maga a tény, hogy megvan az esélye annak, hogy ne pont ugyanaz történjen holnap, mint ma. Ez mindenképpen pozitív! Ne ugyanaz legyen az emberek világképe, mint ami ma. Ne pont ugyanúgy gondolkodjanak dolgokról holnap, mint ma. Gondolkodjanak egy kicsit jobban, vagy szofisztikáltabban! A fejlesztés nem kerülhető meg a művészetben sem. Ma teljesen más problémákkal kell szembenéznie az embernek, mint 5-600 évvel ezelőtt. Egész más dolgok teszik pl. neurotikussá az embereket. Más dolgokat kell oldani, más területeken kell előre mozdulni.
Tud-e, kell-e a művészetnek kapcsolódnia a tudományhoz?
– Konkrét kapcsolat olyan szinten biztosan nincs köztük, mint amilyen szinten mi szeretnénk, hogy legyen.
Ki az a mi?

f13
– Mi, művészek. Legalábbis én szeretném, ha hatékonyan tudnánk előre mozdítani, akár a tudományos életet is. De talán ez nem történhet ennyire közvetlen módon. Már annak örülni lehet, ha arra tudunk inspirálni embereket, hogy tegyenek. Hogy érezzék, hogy valamit fejleszteniük kell, valamit csinálniuk kell. Ennek az igényét tudjuk erősíteni. Ha arra gondolok, régen milyen volt a világ... Igaz például, hogy mára Einstein elméletei is megdőlnek, de hol lennénk nélkülük? Hol lennénk, ha bizonyos emberek nem mertek volna fantáziálni anno teljesen, merőben más módon és úton, mint ami a meglévő tudásukból eredt, vagy arra alapult. A fejlődés nem következetes. Nem mindig csak valaminek a tovább mélyítése vagy tagadása, néha inkább egy fikció, amit nem tudnál logikusan illeszteni sehova, de utat talál végül, és igazolja magát. Elbukni ér, de nem megpróbálni valamit, vagy nem játszani a képzelettel, az a biztos bukás. Közvetlenül nem tudjuk fejleszteni a tudományt, de pusztán azzal, hogy kimozdítjuk az embereket a megszokott gondolkodási sémáikból, elérhetjük azt, hogy álmodni merjenek.
Miben kezdhetnének máshogy gondolkodni az emberek?
– Nem tudom, hogyan alakul a jövőben a globalizáció. Tudom, mi történik a bolygó másik felén, egyszeriben mindenhez közöm lett – és semmihez. El tudom mondani a véleményemet, mindenről tudok, de ettől még én, Fülöp Laci nem cselekedtem semmit. A passzivitás irányába haladunk. Sokkal kevésbé figyelünk egymásra. A globalizáció működése látszólag effektív, „energiatakarékos", de ez már nem sokáig tartható. Vagy ha arra gondolok, hogy pár száz embernél több nem tud érdemben kommunikálni... Hatalmas társadalmakban élünk. A hatékonyság pedig nem minden.
Hol látod az elmélet valóságát, tettre váltását? Mit tesz Fülöp Laci?
– Nagyon nehéz kérdés. A színház szintén hajlamos passzivitásba fordulni, már csak azért is, mert a nézők arra jönnek. Nem tudom, hogy ez nevelés kérdése-e, vagy ha sokáig és jól csinálnák az „aktív" színházat, akkor idővel átalakulnának-e a nézői reakciók? A színházban is azt tapasztaljuk, hogy elmész, jó esetben felolvadsz az új élményben, megélsz valamit, de ettől a valóságban még nem történik semmi. A néző hazamegy, és mit tud a látottakból átültetni a hétköznapi életébe? Hatalmas a szakadék a kettő között. A színházi élmény addig tart, amíg ott vagyunk a színházban. Aztán általában elfelejtjük.
Miért gondolod, hogy csak addig tart? Hogy nincs kihatással a jövőre?
– Van egy ilyen félelmem. Van előadás, amit imádtam, utólag mégsem emlékezetes a számomra. Más előadást utáltam, de kételyeket ébresztett bennem, s a furcsasága miatt még kéthéttel később is eszembe jut, s bizonyos dolgok a helyükre ugranak.
De azt ki mered jelenteni egy előadásról, hogy adott neked valamit, vagy sem? Hogy képvisel értéket, vagy sem?
– Igen. Általában rögtön az előadás után állást tudok foglalni. Ennek ellenére előfordulhat, hogy a korábban megfogalmazott véleményem az ellentétébe csap át, attól függően, hogy él bennem tovább a darab.

f26Cuhorka Emese és Fülöp László / Fotó: Révész Róbert 

Az Emese és Emillel mit akartál? Volt pontosan megfogalmazható témád?
– Az utóbbi időkben sokat gondolkodtam azon, vajon az eddigi darabjaimnak miért az a végkicsengése, hogy minden küzdelem hiábavaló? Mintha legalábbis semminek semmi értelme nem lenne, noha az ember újra s újra, vég nélkül próbálkozik. Feltettem magamnak a kérdést: egyetértek én ezzel, vagy sem? De mindeközben ez nem negatív dolog a szememben. Talán csak ennyi a lényeg, hogy én pozitívumnak élem meg magát az erőfeszítést, a próbálkozást is. Én látok benne értelmet...
Ha ott vagy te, mint a témájában jártas, tudatos alkotó, akkor lehetne akár más végkifejlete is a daraboknak... De folytasd!
– Az a kérdés, mennyire tud effektív lenni a szakmám. Művészként én mennyit tudok tenni a világért? Néha az az érzésem, hogy alig valamit. Bár úgy tapasztalom, más területek sem sokkal effektívebbek. Ez meg szokott nyugtatni.
Hogyan mérhető le véleményed szerint az effektivitás?
– Hogy változást tud indukálni a világban. Ez ma már nagyon nehéz. Kis csoportokban lehet csak változtatni embereken. Mikor még fiatal voltam...
Hány éves vagy?
– Huszonhét. Komolyan. Pár évvel ezelőtt még az volt a fejemben, hogy meg kell váltani a világot, hogy forradalmat kell csinálni ahhoz, hogy előre mozduljanak a dolgok. Azóta sokkal kevesebb bennem az ilyesfajta tűz. Nem tudom, hogy jó ez, vagy sem. Némi csalódottságot érzek a szakmám miatt is, miközben azt látom, hogy nem kellene csalódottnak lennem, hisz minden más területen ezt látom, mindenki blöfföl, mindenki mindennel próbálkozik. A művészet legalább bevallja ezt, s nem tesz úgy, mintha tudna dolgokat. Már ez is valami, hogy lehet vállalni, hogy próbálkozol. Hogy ez valami. Mert a legtöbb területen minimum úgy kell tenned, mintha tudnád, mit csinálsz. Ha eszembe jut az a lendület, amivel én indultam... Minden sokkal komplexebb lett az évek alatt. Bonyolultabb.
Mitől lett bonyolultabb?
– Sokkal többfajta hatás ér, meg információ. Gyerekként megtanulsz egy rendszert: ez jó, ez rossz. Ez fehér, ez fekete. Ez van a mesékben is. Aztán telik-múlik az idő, mindez kezd összetettebbé válni. Ami neked jó, az nem biztos, hogy a másiknak is az. És fordítva. Homályosul a kép. Miközben megszáll a kétely és a nyugtalanság, özönlenek feléd a kérdések, helyzetek, melyekre válaszokat kell adnod. Nem ülhetsz otthon azon gondolkodva, mikor jut eszedbe valami... Ha bizonyos kérdésekre vannak kész válaszaid, akkor kényelmesen hátradőlhetsz. Jó az. Totálisan megértem, ha valaki hátradől. De mivel úgy tűnik, minden válasz egyszerre tud helyénvaló is lenni, meg nem is, így sosem pihenhet az ember. Én sosem vagyok nyugodt.
Ismersz olyat, aki hátradől?f27
– A szüleim például szerintem ilyenek. Mindezen túl, az is tény, hogy nélkülük sehol nem lennék ma – például nem lehetnénk ellentmondásban, ha nem hagynák. Vicces, de szerintem, még az ellenkezést is ők nevelték belém. Ezért vagyok nekik fontos. Ők meg nekem. Mozgásban tartjuk egymást. Szóval az ellentmondás: ha tényleg hátradőlnének, akkor én nem léteznék...
Szoktatok beszélgetni?
– Igen, és rengeteget vitatkozunk. Ők nem régimódiak, de számos dologban konzervatívak. Én pedig nekik túlságosan liberális, szabadelvű vagyok. Ez táplálja a vitákat.
Mitől vagy liberális hozzájuk képest?
– Nekik egyfajta válaszuk van, határozott képük mindenről, pl. a menekültekről is. Nekem meg erre nincs válaszom. El tudom mondani azt a sok millió választ, nézőpontot, ami eljut hozzám, és amikben gondolkodom. De nekem még ennél is sokkal több információ kell, míg válaszokhoz jutok. Talán nem elég semmi. Minden kell. És ez bosszant. Lehetetlen probléma. Az is, hogy mások hogyan tudnak olyan magabiztosak és határozottak lenni? Mintha nem ismernék a múltat. Minden igazságról bebizonyosodott az ellenkezője is már, aztán pedig fordítva. A múlt pont annyira fikciónak tűnik, mint a jövő...
Baj az, ha valakinek határozott válaszai vannak?
– Nem a határozott válaszokkal van nekem bajom, hanem azzal, ha a tények ellenére sem meggyőzhető az ember, ha a tények lényegtelenek. Egyébként elfogadom a más véleményt. Szeretek vitatkozni, mert közben megtudom a részleteket. A vita során fennáll a lehetőség, hogy valamelyikünk indokai/válaszai elmozdítsák a másikat az addigi álláspontjáról. Azt sem gondolom, hogy minden embernek minden másik emberrel dolga lenne. Ebből is rengeteg baj szokott lenni, hogy mindenki mindenkit meg akar győzni. Közben meg elég nagy terület van ahhoz, hogy különböző vélemények megéljenek egymás mellett békességben. Mindenki kiépítheti magának azt a közeget, azt a szociális hálót, amelyben boldogulni tud. Ez hatékonyabb, mint az egymással való görcsös küzdelem.
Rálátsz a saját generációdra, mi foglalkoztatja az alkotókat?
– Sok minden, de leginkább talán a szabadság kérdése. Hogy hogyan lehetne még szabadabbá, engedékenyebbé tenni a társadalmat mind ízlésben, mind témákban. A többi strukturális dolog. A rendszerre vonatkozik, arra, hogy miből és hogyan tudnak megélni.

f16
Az engedékenység egyenlő a szabadsággal? Ha engedékenyebb a társadalom, akkor te szabadabb vagy?
– Ha az engedékenység leszaromsággal párosul, akkor ott vagyunk, ahol a part szakad. Ez a dolog buktatója. Könnyű átcsúszni egy olyan világba, ahol azért lehet mindent, mert igazából senkit nem érdekel semmi. Véleményem szerint azonban a szabadság addig tart, amíg nem sérti a másik szabadságát. Akkor tudunk igazán szabadok lenni, ha ez párosul bizonyos felelősséggel, felnőttséggel.
Van, ahol tudnak működni ilyen (önrendelkező) közösségek... Itthon, a táncszakmában el tudnád képzelni, hogy az alkotók lemondjanak a nekik juttatott ilyen-olyan támogatásról egy tehetségesebb javára? Olyan valaki javára, aki vitán felül jobban fel tudja használni az adott összeget? El tudsz képzelni ilyen összefogást, önzetlenséget?
– Ez nagyon másféle szemléletű gondolkodást feltételez... Egyébként nem lehetetlen. Vannak már alkotói kollaborációk, melyekben hol egyik, hol másik ember csinál darabot. Megírják a pályázatot, s aztán megvitatják, ki akar/tud dolgozni. De amiről te kérdezel... Olyat már láttam, hogy alkotó csoportok jegybevétellel támogatnak olyan csoportot, aki éppen gondban van. Előbb-utóbb mindenki belátja majd, hogy csakis az összefogás működik.
Idén megkaptátok a Lábán-díjat. Mit jelent ez a számodra?
– Meglepett. Nem gondoltam, hogy megkaphatjuk. Van már egy pár darabunk, de nem túl sok, és iszonyatosan fiatalok vagyunk. Nem volt a fejemben, hogy ez megtörténhet. Nagyon örültem neki. Nem tudom, hogy elismerésen kívül praktikus értelemben is jelent-e majd segítséget, mindenesetre szakmailag megtisztelő.

Szinte semmit nem tudok még Laci életéről. Arról sem, hol lennénk Einstein nélkül. Miközben belebonyolódunk a filozófiai kérdésekbe, melyekből kérdezőként sehogy sem találom a kiutat, azon tűnődöm, mit jelent az a finom kis ínyenc csettintés, amit Laci szinte minden egyes válasza során hallat, mit az a szinte tétova-esetlen karmozgás, gesztikuláció, ami mindezt kíséri, s ami nyom nélkül tovatűnik a színpadon. Mit a kedves kék tekintet, s mit a kóla?

Pár nap múlva, levélben, Lacitól:

Megjegyzés a kék szem kapcsán: csak mert eszembe jutott, és mert azt írod, hogy még semmit nem tudsz rólam – ami sajnos mindenképp igaz marad, mert évek munkája egy másik ember ki- és megismerése... A sztori: alsó tagozatban kint voltunk az udvaron jó páran, barátok, és az a furcsa elképzelésünk támadt, hogy milyen vicces lenne, ha elkezdenénk egymást köpködni, mint a lámák. Ennek eredménye az lett, hogy osztályfőnöki intőt kaptunk. Mert milyen rémes lények vagyunk, hogy megalázzuk egymást. A mi fejünkben ez teljesen másról szólt, semmi alázásról, bántásról, de kívülről, felnőtt fejjel, amire hivatkoztak, totálisan érthető. Én otthon elmagyaráztam a szituációt, és nem hiszem, hogy teljesen értették, de elfogadták. Az én konzervatív szüleim. Így amikor be kellett menniük az iskolába, kiálltak értem, értünk. A válasz annyi volt, hogy csak azért, mert kék a szemem, szőke a hajam, attól még nem leszek egy igazi angyal vagy szőke herceg, fogadják el. Ebben rengeteg helyen ott a lényeg. Először is, hogy a szüleim sose gondoltak rám angyalként, de megértették, amit a tanár egyáltalán nem. És szerintem innentől kezdődött és folytatódott az iskolarendszer / társadalmi értékek elleni ellenállásom, majd pont ezért hagyták végül rám később, hogy kiszálljak, és magántanuló legyek. Mert látták, hogy nem rossz ember vagyok, csak másképp látom a dolgokat. Megint az én konzervatív szüleim, a „liberális" gyereknevelésükkel. Valójában vicces módon ők neveltek liberálisnak, miközben ők megmaradtak konzervatívnak. És ez teljesen helyénvaló, mármint az, hogy hagyták: függetlenül, hogy ők mit gondolnak, én még gondolkodhatom másképp. Ezt csak azért írom most, mert egy kicsit konfliktusosnak és egyoldalúnak tűnik az interjú alapján a szüleimmel való kapcsolatom, pedig valójában elég békés és nyugodt. Nélkülük nem az lennék, aki vagyok, és valószínűleg nem is ültünk volna le, nem is készült volna el ez az interjú.

Az interjút Szoboszlai Annamária készítette. 

2015. szeptember 10.

 

 

 

© 2016 KútszéliStílus.hu