„Szerencsés találkozások”

Beszélgetés Lazici Noémivel, Botos Évával és Jászberényi Gáborral - 

December 21-én lesz az Egy fiú Boszniából bemutatója a Bethlen Téri Színházban. Az előadás rendezőjét és két szereplőjét kérdeztük a „Találkozásokról”, a közös munkáról, segítségnyújtásról, szolidaritásról, állásfoglalásról, színházról, szabadúszásról, független létről és sok egyéb másról.

- Noémi, honnan jött az ötlet, hogy ezzel a darabbal pályázzál a Bethlen Téri Színház és a Manna Kulturális Egyesület Találkozások-pályázatára?

bosz 2Lazici Noémi / fotók: Ribárszki Viktória

Lazici Noémi: Ahogy mondani szokták: nem én választottam a darabot, hanem a darab engem. Korábban nem találkoztam ezzel a pályázattal, de most rátaláltam, pályáztam és nyertem. Röviden ennyi. Persze a kritériumoknak meg kellett felelni, tehát csakis kétszereplős darabok jöhettek szóba.
- A darab, a holland Ad de Bont Egy fiú Boszniából című műve a két szereplő számára nagyon sok színes karakter megformálására nyújt lehetőséget. A gyors hangulat- és szerepváltásokban nagy alakítások ígérete rejlik. Éva, egy héttel a bemutató előtt, te hogy látod ezt?
Botos Éva: Ha az ember színészként arról „beszélhet”, ami igazán érdekli, az maga a szerepálom. Azért vagyok különösen motivált, mert mostanság eleve olyan témákkal, sorsokkal akarok foglalkozni, amelyek kifejezetten érdekelnek, és melyekkel kapcsolatban színészként „felszólalhatok”. Nagyon bántott az elmúlt hónapokban, hogy nem vagyok olyan pozícióban, nem vagyok olyan erős személyiség, hogy segítsek, gyűjtést szervezzek, felszólaljak bajba jutott emberek érdekében. Noéminek mondtam is, mennyire hálás vagyok a sorsnak, hogy a szakmámon belül tudok erről mesélni, ilyen témában megnyilvánulni, így én is részese lehetek a segítségnyújtásnak.
- Belenézhettem a próbába, így tudhatom, az előadás a migránshelyzetről, a migránsállapotról szól, vagy úgy is fogalmazhatok: a mai menekültkérdés ad aktualitást az 1993-94-ben, a délszláv háború idején íródott darabnak. Akár a rendező választja a darabot, akár a darab a rendezőt, ez nem lehet véletlen választás...
LN: Engem ez a téma több síkon is nagyon megérint. Hálás vagyok, amiért rátaláltam erre a szövegre, és így, színházban megszólalhatok erről.
- Összefügg-e a fokozottabb társadalmi szerepvállalás, a szolidaritás iránti igény a független szabadúszóléttel? Éva, te erre biztosan rálátsz, hiszen hosszú éveken át egy kőszínházi repertoártársulat oszlopos tagja voltál, majd szabadúszó lettél, majd leszerződtél, aztán újra szabadúszó lettél...
BÉ: Én most máshogy vagyok szabadúszó, mint amikor az Új Színháztól eljöttem. Most – másodjára – kifejezetten azért választottam ezt az utat, hogy olyan feladatokat keressek, találjak meg, amelyek jobban érdekelnek, motiválnak. Hála istennek, ezt most megengedhetem magamnak, de nagyon tisztelem, megértem azokat, adott esetben majd akár újra magamat is, akik mindent elvállalnak. De most felszabadítottam az életemet úgy, hogy mondhassak nemet azért, hogy legyen szabad időm arra, hogy olyan igeneket mondjak, amelyek engem építenek.
- Gábor, téged mi motivált, amikor elvállaltad a szerepet?

bosz 1Lazici Noémi, Jászberényi Gábor és Botos Éva

Jászberényi Gábor: Az én bekerülésemben érdekesség, hogy a darab magyarországi ősbemutatóján én játszottam Mirad szerepét. Abban a rendezésben a fiú nem csak levelekben jelent meg, hanem színre is lépett. Ettől olyan sorsszerű ez az egész... Minden arról szólt, a sok elfoglaltságom, hogy a megkeresésre nemet mondjak, de nem mondhattam nemet. Egyszer csak azt éreztem, hogy minden porcikám kívánja az anyagot, és, ugye, közben egy generációval idősebb lettem. Másrészről meg megtiszteltetés együtt dolgozni ezzel a csapattal, az alkotókkal, előadókkal. Egyébként ugyanazt tudom elmondani, amit Évi is: egy színésznek nagyon jó érzés, ha nem „csak” egy színházi előadásban vesz részt, hanem olyan ügyet is tud képviselni, amely neki is fontos. Bárcsak minden előadás ilyen volna... A független lét azért is vonz, mert nekem nagyon fontos a szabadság... Hogy nem rendelkezik más az én sorsom felett. A szabadúszó lét sokszor azt jelenti, hogy az ember csóró, felkopik az álla, és akkor átkozza magát, hogy miért nem szerződött le egy színházhoz. Hál’ istennek mostanság nekem is olyan szerencsésen alakult az életem, hogy nem kellett olyasmit elvállalnom, amihez nagyon nem volt kedvem.

DSC06248
- Noémi, Magyarországon még elég kevéssé ismernek téged. Megteszed, hogy néhány szóban bemutatod magadat?
LN: Persze... Sziasztok, nagyon örülök! Nagyváradon születtem, ott nőttem fel, az első egyetemem a képzőművészeti volt, még a régi, öt éves rendszerben, festészet és kompozíció szakon végeztem, egy évig díszlettervező-asszisztens voltam a Nagyváradi Állami Színházban. Aztán jött a színházrendezői szak már a kolozsvári egyetemen, utána mesterképzés Marosvásárhelyen, aztán elkezdődött az igazán nehéz harc, két év alatt három előadást tudtam csinálni – nagyon nehéz körülmények közepette, a függetlenek között, de arról beszélhettünk, amiről akartunk. Igen, szabadúszóként az ember álla könnyen felkopik, de amikor van pénz megálmodni az álmod, ám hiába van, mert nem engedik, hogy kimondd, akkor az ember felteszi magának a kérdést: akkor most mit, és miért. A szegénység gondolkodásra is késztet: nagyon kevés pénzből kell kihozni a legjobb megoldásokat, ez nagyon nehéz, de lehetséges. Volt Petrozsényben egy kőszínházi gyerekelőadásom is, képzőművészettel már nemigen foglalkozom, vagy ha igen, akkor installáció... Tehát minden művészetnek azt a részét művelem, mellyel abszolút nem lehet keresni.
- Aradon élsz, férjed egyetemi tanár, román. Ez utóbbi csak azért érdekes, mert az Egy fiú Boszniából szereplői is vegyes házasságban élnek, és felmerül bennem: a különböző etnikumok torzsalkodása, gyűlölködése téged személyesen, magánéletedben is érinthet.
LN: Igen, még köztünk is előfordultak olyan helyzetek, hogy a politika közénk állt. Vannak olyan személyes tapasztalataim, melyeket ebben a darabban hasznosítani tudok. A háború, a politikusok, az extrém nacionalizmus még a házasságokat is tönkre tudják tenni.
- Gábor, neked vannak hasonló személyes tapasztalataid?

DSC06267Jászberényi Gábor

JG: Jócskán. Én Magyarországon születtem, Sopronban, amikor például Kassán játszottam, nem éreztem, hogy kisebbség vagyok, de akartak már azért megverni, mert én vagyok a sovány gyerek. Én emberközpontú, humánus nevelést kaptam otthon, az igazságérzetem igen fejlett. Képes voltam nem egyszer megveretni magamat azért, mert a túloldalon valakit bántottak. Engem kiborít, ha valakit – akár mert nő, vagy mert barna a haja – hátrányos megkülönböztetés ér.
- Mondhatjuk, hogy bárki kerülhet bármikor migránshelyzetbe, vagy migránsállapotba?
JG: Szerintem igen. Például vannak barátaim külföldön. Sokat mesélnek arról, milyen Londonban magyarként mosogatni, vagy Ausztriában talicskázni. De tanítottam vagy nyolc évig a Karaván Művészeti Alapítvány „Szerencsés találkozásaiban”, mely sorozattal az volt a célunk, hogy növeljük a szerencsés találkozások számát roma és nem roma emberek között.
- Noémi, egy régebbi nyilatkozatodban a téged inspiráló jelenségek között megemlítetted a tündérmeséket, a mitológiát, a szimbolista színházat, illetve – egyebek mellett – olyan korszakos művészeket, mint Ingmar Bergman, Antonin Artaud vagy Edward Munch. A próbán azt tapasztaltam, hogy itt tündérmeséről egyáltalán nem, de még szimbolista színházról sem beszélhetünk. Sőt: leszámítva az idősíkok és helyszínek sokszor pergő váltásait, tulajdonképpen realista eszközökkel fogalmazó, hagyományos karakterformáló színjátszást láthatunk.
LN: Amikor kísérletet teszel arra, hogy kemény témában szociálisan érzékenyíts, konkrét eseményekkel és szituációkkal dolgozol, valóságra reflektálsz, akkor nem nyúlsz sem abszurd, sem szimbolista színházhoz, sem tündérmesékhez, hanem realista eszközökkel dolgozol. A szövegen szinte semmit sem változtattunk, néhány szót cseréltünk ki, a szerkezethez nem nyúltunk, ez az eredeti változat.
- Segíteni akartok, jó ügy mellett kiállni, ez valóban szociális érzékenység. De mennyire szabad beengedni a színházba a politikát? Magyarországon sokunknak igen rossz tapasztalatai vannak a színház átpolitizáltságáról.
BÉ: Csak a saját döntéseimről beszélhetek. Én mindig igyekeztem kimaradni az olyan felkérésekből, amelyek egy konkrét politikai irányhoz tartoztak.
JG: A politika meghatározza a hétköznapi emberek sorsát. Benne van mindenben. Ha normális politikáról van szó, arról tudnak az emberek. Szerintem a jó színház is ilyen: valódi emberekkel és valódi problémákkal foglalkozik. Olyat nem lehet csinálni, hogy ne legyen politikus a színház. Mindig az egyéneken múlik, hogy ki mit lát meg egy előadásban. A színházban éppen az a jó, hogy mostani, hús-vér emberekről szól.
- Mit szeretnétek a közeljövőben csinálni, szakmailag elérni? Mire vágytok, és e vágyaknak mennyi a realitása?

DSC06234Botos Éva

BÉ: Én mostanában olyan helyzeteket keresek, melyek engem is fejlesztenek, nekem is impulzusokat adnak. Ez az évad eddig úgy alakult, hogy kifejezetten errefelé megyek. Egyik kolléganőm megkért, hogy az általa felfedezett dán darabot rendezzem meg, női rendezőt keresett, mert a darab a negyvenes nőkről szól. Annagrete Kraul írta, Két magas nő és egy alacsony férfi a címe, Bacsa Ildikó találta, és fordította dánból, tavasszal mutatjuk be az RS9 Színházban. A következő feladattal is egy kolléga keresett meg, az is valakinek az ügye: az Április Párizsban-t Horgas Judit fedezte fel és fordította, Horgas Ádám rendezi, Szirtes Balázs lesz benne a partnerem – februárban, a Mozsár Műhelyben. Ez is az én ügyem is lett. Ez így nagyon más irány, mint amit az elmúlt években csináltam. A közeljövőben és a távoliban is ez a célom, nekem most nagyon kell lelkileg töltődnöm, nagyon éhes vagyok erre.
- A Mannával is hasonló ügyben találtatok egymásra néhány éve...
BÉ: Gáspár Anna a végstádiumban talált rám, nem tudom, mi lett volna velem, ha akkor nem kapok valamilyen értelmes munkát. Megemlítettem neki Pataki Éva darabját, az Edith és Marlene-t, és két év múlva már a premieren álltunk a színpadon. Azóta is életem egyik legfontosabb előadása.
- Miért voltál végstádiumban?
BÉ: Egy tanult, hagyományos utat akartam mindenáron bejárni, és nem vettem észre, hogy ez egy illúzió.
- Azt gondolom, ez megérdemelne egyszer egy külön beszélgetést... Gábor, ugyanez a kérdés: vágyak, tervek...
JG: Nekem van Dunaújváros , odaadtam a bizalmamat annak a csapatnak, de vannak magánakcióim is, amiket nagyon szeretek. Kisebbek, mint a Mannáé, de hasonlóak. Ezek felé mennék. Tele vagyok tervekkel, nem csak színházikkal. Utcai performansz, zenélés, sok minden... Mindezeknek szeretnék jogi hátteret is teremteni. Ha lehet mondani: függetlenként is még inkább a saját lábamra szeretnék állni. Annyi mondanivalóm van, hogy az már nem elég, hogy várom a telefonhívást: „láttalak A martfűi rémben, és szeretnék veled dolgozni...”
- Honnan fogunk a jövőben Lazici Noémiról hírt hallani?

bosz 3
LN: Nagyon szeretnék minél többet Magyarországon dolgozni. Szeretem az itteni komolyságot, a munkastílust. Romániában teljesen más rendszer van, itt másmilyen a munkafolyamat. Nagyon értékelem az itteni szorgalmat, odaadást. Gáborhoz hasonlóan, nagy vágyam a független, önálló alkotás, művészi létforma. És vágyam még arról beszélni, amiről szeretnék, és amiről kell is. Például olyan témákról, mint hajléktalanság, alkohol. Nagyon érdekel a verbatim módszer, például ezt is szeretném kipróbálni. És szeretnék még sokszor együtt dolgozni olyan emberekkel, mint Éva és Gábor.

Az interjút Kutszegi Csaba készítette.

2016. december 14.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu