A rendezés csodálatos ajándék

Beszélgetés Lazici Noémivel -

„Kutatom a különböző térelhelyezési struktúrákat, kísérletet tettem arra, hogy a nézők egy ajtórésen át, a folyosóról figyeljék az előadást.”

 Független színházrendező. A kísérleti színház áll hozzá közel. Nagyváradi születésű, a magyar és a román színházi struktúrához is van hozzáférhetősége. Férjével Aradon él, Budapest és Arad között ingázik. Első magyarországi és egyben magyar nyelvű színházrendezésének (Egy fiú Boszniából) tapasztalatával felvértezve beszélgettünk.

 

- Színházrendezői képesítésed előtt történelem – filológia (Ady Endre Líceum, Nagyvárad) és festészet – kompozíció (Képzőművészeti Egyetem, Nagyvárad) szakon végeztél. Végül miért döntöttél a színházrendezés mellett?

Noémi1Lazici Noémi- Tizenöt éves koromig balettoztam, alapvetően kötődöm a színpadhoz. Egy konkrét rendező konkrét előadása inspirált a rendezői pályára: Mihai Măniuţiunak, a Kolozsvári Nemzeti Színház művészeti igazgatójának A hívatlan vendég (Intrusa) című Maeterlinck-feldolgozása 2002-ben. Măniuţiu a fizikai-rituális színház felé hajlik, számos görög drámát dolgozott fel mai kontextusban, erősek az előadásai, nagy hatással vannak rám. Thomas Ostermeier mellett az ő munkásságát tanulmányozom a legalaposabban. Amikor a Képzőművészeti Egyetem után Vioara Bara mellett két darabban díszlettervező-asszisztensként dolgoztam a Nagyváradi Állami Színházban, rájöttem: csakis színpadi kreátorként tudom magam elképzelni. Ekkor, 2007-ben indított színházrendezői osztályt Kolozsváron Mona Marian rendező, a bábszínház igazgatója – Isten nyugosztalja –; az ő osztályába jelentkeztem.

- Milyen tapasztalataid vannak a színházrendező alap- és mesterképzésről? Az alapszakot a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen, a mesterképzést a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen végezted…

- Az alap- és mesterszakot is román tagozaton végeztem. Kolozsváron a rendező szak csak román tagozaton létezik, színész és dramaturg szak van magyar tagozaton is. A marosvásárhelyi román tagozatra egy másik mester, Theodor Cristian Popescu miatt mentem. Mindig is fontos volt, kitől tanulhatok. A képzőművészeti előképzettségem és a díszlettervező-asszisztensi tapasztalatom előnyt jelentett, de így sem volt könnyű a felvételi. A kolozsvári képzésen sok gyakorlatot szereztünk, mert Mona Marian mindig odaadta a Bábszínház kulcsát, és így minden vizsgaelőadásunkat ott rendeztük meg. Az egyetem alatt rendeztem Gogolt, Shakespeare-t, román kortárs szerzőt, Theodor Mazilut és Caragialét, a mesterin inkább a kísérleti színház érdekelt: egy álmot és egy Heiner Müller-adaptációt állítottam színpadra, Cehov Sirályát Rodrigo García munkamódszerével, a disszertáció-előadásom egy kortárs dramaturg munkája volt: Olga Macrinici Moldovashop szövege nyomán egy adaptáció Körhinta címmel.

- Milyen színházi felfogás áll hozzád a legközelebb, és ezt miben tudtad kiteljesíteni eddigi pályádon?

- A kísérleti színházhoz és a független létmódhoz állok a legközelebb, szeretem Beckettet, Gogolt, imádom Pirandellót és Heiner Müllert. Vannak ún. fétis szövegeim, amiket nem tudom mikor, de meg fogok rendezni. Nagy álmom Pirandello Ma este improvizálunk-ja. Eddig a petrozsényi kőszínházban volt egy gyerekelőadásom, Kolozsváron pedig két független előadást rendeztem, az egyik egy lakásban volt: M, az osztályvezető tanárom, Mona Marian nevéből. Kedvenc regénye volt A Mester és Margarita. Mona akkor már nagyon beteg volt, sclerosis multiplexben szenvedett, az ő tiszteletére készítettük az előadást. Parciálisan rekonstruáltam Woland 50-es lakását. Egy másik, fizikai táncszínházi előadásunk egy gyárban állt színre. Itt közösen alkottunk: inkább összekötő voltam, mintsem „karmester”. Alapvetően a különleges tereket szeretem.

- Mit értesz különleges tereken?

Noémi2- A terek memóriáját keresem, azt, hogyan hat a közönségre egy alapjaiban nem konvencionális színházi térben rendezett előadás. Kutatom a különböző térelhelyezési struktúrákat, kísérletet tettem arra, hogy a nézők egy ajtórésen át, a folyosóról figyeljék az előadást. Nagyon szeretem Tadeusz Kantort, ő használta a térmemória jelenségét. Az Odüsszeusz visszatérésében egy régi, lebombázott szobában reaktiválta az ott történteket. A díszlet az ott talált tárgyakból állt, és ezzel a szereplők életének utolsó aktusára visszahívta a múltat. Később saját múltját és halottait hozta vissza a nemlétből. Sokat dolgozott képkeretekkel, az előadásai régi fényképekhez hasonlítottak. Kantor inspirál, elemeket használok fel tőle, a 25 másodperc című előadásban a díszlet elemeit az ott talált tárgyak képezték, vagy az Egy fiú Boszniából címűben alkalmaztam a díszletben keretet.

- Hogyan jutottál eddigi rendezési lehetőségeidhez?

- Az M-re hívtak, azt látták néhányan, és hívtak máshova. Az egyetem után ez így ment. Jó időszak volt azzal együtt, hogy mindent mi álltunk, Kolozsváron éppen hogy ki tudtuk fizetni a jegyekből a költségeket. Aztán két évig stagnáltam.

- Honnan jött az ötlet, hogy a Találkozások pályázatra jelentkezz, és ezzel elkezd magyarországi pályafutásodat?

- Megtaláltam és megpályáztam. Nekem ez nagyon kellett. Tetszett a pályázat, megpróbáltam, megkaptam. A legnehezebb a szakmai ismeretséget egy új, idegen környezetben kiharcolni. Az Ad de Bont-darab hosszú keresési folyamat eredménye. Kitétel volt, hogy kétszereplős legyen, a szöveg választott engem.

- Van arra technika, hogyan lehet fennmaradni, hogy mire jön a nagy feladat, készen álljon az ember?

- A pályázatkeresés az egyetlen technika, mert ez az egyetlen lehetőség tartozni valahova. Már a keresés folyamata is ezt az érzetet kelti.

- Nincs vágyad mégis kőszínházhoz tartozni? Független alkotóként tudnál ilyen kompromisszumot kötni?

- Soha nem tudnám teljesen feladni a független színházi létformát, mégis szeretnék tartozni valahova. Teljesen egyedül vagyok. Vágyom az állandóságra, mert a mostani olyan bizonytalan élet, ami megsínyli az idegrendszert, az egzisztenciát; szabad vagy, azt mondasz, amit akarsz, de ennek is vannak kötöttségei és határai. A kőszínháznak vannak előnyei: van segítség, van kitől tanulni, van alap, amiből dolgozhatsz. Az anyagi támogatás kell a díszlethez, az előadás megvalósulásához. Nem mindegy, úgy rendezel-e, ahogy elképzelted, vagy meg van kötve a kezed, és csak abból dolgozol, ami van. De a kőszínházban rengeteg dologba bele is szólnak. Otthon a főpróba előtt jön az igazgató az ún. vízionálásra, és ha nem egyezik meg az ízlésével, leállítja az előadást. A kőszínházak egyébként becsukják az ajtóikat előttem. Meg lehet érteni, nem szívesen kockáztatják a közönséget valamivel, ami megijeszti, sokkolja őket. Ez egy szélmalomharc. Az ember belefárad, hogy kopogtat és húsz ajtó közül kinyílik egy. Amikor végre kinyílik, akkor meg ott van a nyomás, hogy megfelelni, nem elrontani, minden jó legyen. Nem az előadás lesz fontos, hanem minden más, aminek nem kéne annak lennie.

- Hogy telik egy napod?

- Attól függ, hol vagyok, dolgozom-e, vagy nem. Mikor dolgozom, korán kelek, sokat kell készülnöm próba előtt, majd rohanás próbára, haza, rohanás vissza, próbára. Ha nem dolgozom, nagyon sokat foglalkozom a kutyámmal, sokat pihenek, és este, éjszaka alkotok: projekteket írok, szövegeket keresek. Amikor dolgozom, akkor egész nap rohanok, amikor szervezek, stagnálok. Nagy a kontraszt, nincs átmenet.

- Mit gondolsz, a rendezéseidben hogyan jelenik meg a képzőművészeti képzettséged?

- Mankóm a tér, a vizualitás, rendezéseimben a térelképzelés dominál. Ha a független zónában dolgozol, nem engedheted meg magadnak, hogy díszlettervezőt fizess, ezért nekem előny, hogy van képzőművészeti diplomám. Ráadásul a rendező szakon is komolyan vették a díszlettervezést a műszaki rajztól a kivitelezésig, hogy ha bármi történjék, tudjunk magunknak díszletet tervezni, és/vagy megfelelően kommunikálni a díszlettervezővel. Ha van rá mód, nagy segítség a díszlettervező, nagy terhet vesz le rólam a megvalósításban, a műszaki rajzban, a részletek kidolgozásában, az anyagok utáni rohangálásban. Képzőművészként most már ritkán dolgozom, ha mégis, installációt, grafikát, kollázst, a kevert technikát alkalmazom.

Noémi3

- Lehet párhuzamot vonni, vagy éppen különbséget tenni a magyar és a román színház között?

- Munkamódszerben, stíluskeresésben van különbség, két különböző fenomén. A magyar színház inkább a lélektani realizmus felé, a román az abszurd, a modern színházcsinálás felé tolódik el, de ez nagyon leegyszerűsíti a dolgokat, mert függ attól is, hogy kőszínházról, vagy független színházról beszélünk-e, és a helytől is, nem mindegy Csíkszereda, Arad vagy Bukarest. Arad például egy olyan kisváros, amelyben nincs nyitottság a kísérleti színház, az avantgárd felé. De Kolozsváron, Szebenen, Marosvásárhelyen igen. Sokat dolgozunk együtt, például gyakran román rendezők magyar tagozaton magyar színészekkel, úgy mint Radu Afrim, Theodor Cristian Popescu vagy Mihai Măniuţiu. Rengeteg városban német nemzeti színház is működik, a három kultúra kölcsönösen hat egymásra.

- Milyen nőként színházrendezőnek lenni? Foglalkoztat egyáltalán ez a kérdés?

- Romániában sok a női rendező és színházigazgató. Az egyetemen öt lány és egy fiú volt a szakon. Próbálok nem nőként dolgozni, és nem szeretem, ha érződik egy előadáson, hogy nő rendezte. Nem az én világom a feminizmus. Nem hajlok általában sem a feminin zóna felé, nem szeretem a poétikus, elszépített, erlomantizált vonalakat; a másik oldalon szeretek dolgozni. Annyiban érzem hátrányát, hogy amikor meglátnak, nem kapok akkora bizalmat, mint egy erős férfi rendező, de ez általában hamar megváltozik. Először nem vesznek komolyan az emberek, ezért kicsit szigorúbbnak kell lennem. Ráadásul amellett, hogy nő vagyok, alacsony is, így gyerek-aspektusom is van.

- Mitől működhet jól a színész – rendező kapcsolat?

- Nálam baráti a színész – rendező kapcsolat, erős kötelék, alapja a bizalom és a szeretet. E nélkül nem lehet közeledni, így tud megszületni a kapcsolat, ami segíti a munkát. Ez nem jelenti azt, hogy nem vesznek komolyan. A legfontosabb az, hogyan adod az instrukciókat, hogyan, milyen kontextusban kéred, amit szeretnél. A rendezést nem lehet megtanulni, minden alkalommal újra kell kezdeni. Ez egy küzdelem, megszeretnek, és te is megszereted őket. Minden próbafolyamat vége fájdalmas, mert nagy barátságok születnek. Nagyon szeretem a színészeimet, mert tudom, hogy általuk kap életet az a valami, amit elképzeltem. Az ember mindent nekik köszönhet. Mindenki azért dolgozik, hogy megszülessen az, ami a te fejedben van, és ennél csodálatosabb ajándék nem létezik egy másik embertől.

Az interjút Varga Kinga készítette.

  1. április 9.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu