Az infantilizmus szomorkássága

Beszélgetés Drubina Orsolyával -

Szeretnénk máshol élni, de tulajdonképpen nem szeretnénk máshol élni.

A Színházi Dramaturgok Céhe a POSZT-hoz kapcsolódva idén is megrendezte a Nyílt Fórum felolvasószínházi sorozatát. Az új szisztéma szerint (erről részletesebben itt és itt olvashatnak) a drámapályázatukra beérkezett anyagokból kiválasztottak nyolcat, és a szerzőket féléves közös munkával segítették eljutni a felolvasószínházig.

orsiDrubina Orsolya / Fotó: Kővágó Nagy Imre

Drubina Orsolya elsődrámás szerző. Sárkányterminál című felnőtt bábmeséjének főszereplője Kis Sára, későhuszonéves, mai "korunk hőse", aki egy utazással szeretné maga mögött hagyni gyermek- és fiatalkori traumáit, és eljutni saját magához. A darab képletes és valós helyszíne egy repülőtér. (Kis Sárát és a hozzá tartozó szereplőket Stefanovics Angéla, a reptéri Magányos Kidobót Laboda Kornél játszotta. A dráma mentoraiként Lőkös Ildikó és Mikó Csaba segítették a szerzőt. A felolvasószínházat Szenteczki Zita rendezte.)

Az előadás utáni beszélgetésen elmondtad, hogy a Sárkányterminál külső inspirációra született.

Drubina Orsolya: Rózsa Teodóra szegedi bábművész volt az inspirátorom, aki, miután elolvasta a prózaverseimet, arra kért, hogy írjak egy bábdarabot gyerekeknek, lehetőleg egy olyan mesét, amelyben szerepel egy sárkány. Elgondolkoztam, és alapvetően úgy éreztem, hogy a sárkány mint mitikus, legendás lény nem áll hozzám igazán közel. Arra kértem, hogy hadd írjak elsőre valami olyasmit, ami belőlem jön, ami igazán érdekel, aztán majd meglátjuk. Utána láttam már magam előtt a repülőteret, a terminált, ahonnan elrepülhetnek a sárkányok, gépmadarak, ahonnan elindulhat a történetem. Megtartottam bizonyos meseelemeket: a belső démonok felfoghatók akár sárkányfejeknek, a múlton való túllépés a sárkány legyőzésének. És hát egy lehetséges királyfi vagy segítő is feltűnik a Magányos Kidobó személyében.

sárkány3Beszélgetés az előadás után / Rácz Attila, Drubina Orsolya, Lőkös Ildikó, Szenteczki Zita, Stefanovics Angéla / A fotók forrása a Színházi Dramaturgok Céhe

Erősen generációs történet a tiéd.

Úgy fogalmaztam ezt meg magamnak, hogy az infantilizmus szomorkássága van benne, a mai harminchoz közeli generáció szomorkássága. Van egy közös tudásunk, amiről már nem is beszélünk: látjuk, mivé lesz ez az ország, hogyan üresedik ki körülöttünk, szeretnénk máshol élni, de tulajdonképpen nem szeretnénk máshol élni. Az életünket, a mindennapjainkat a reggeli kávétól kezdve átitatja ez a dilemma, az elrepülni vagy maradni kérdése. Ugyanakkor a dráma Kis Sára történetszilánkjain keresztül egészen más olvasatot is felkínál.

A költői éned is megmutatkozik a Sárkányterminálban. Szabadversek, dalok és gyerekmondókákra emlékeztető versek is találhatók a drámaszövegben. Milyen a viszonyod a bábszínházhoz, ezen belül is a felnőtt bábszínházhoz?

Ugyanolyan színháznak gondolom, mint bármelyik másikat. Nem érdekelnek a műfaji határok, szeretem átlépni őket. De általában is így vagyok mindenféle határral. (nevet)

Nagyon karakteres tárgyakat választottál az egyes szereplők megjelenítésére. Így lett Kis Sára Kitört Sarok, a szülei pedig Laptopapa és Púderanya. Szenteczki Zita azt mondta a beszélgetésen, hogyha ő rendezné meg a végleges változatot, nem a történetet eljátszó tárgyanimáció, hanem inkább az absztrahálás felé indulna. Te hogy láttad a megírás közben a saját szereplőidet?

Mintha egy filmet néztem volna. Az én belső mozimban mozognak, beszélnek ezek a tárgyak. Úgy választottam, hogy ha a rendező úgy dönt, hogy megmozgatja őket, legyen rá lehetősége: a laptop, a púderdoboz, az olló például nyitható-csukható, vagyis „beszéltethető” tárgyak. Kis Sára, azaz Kitört Sarok volt férje, a lábujjközös papucs, Japánka például elég klassz táncot járt most a felolvasón.

sárkányLaboda Kornél és Stefanovics Angéla

A dráma eredeti változata rövidebb volt. Újraolvasva, és a mai előadással összevetve alig néhány helyen érzékeltem, hogy hozzáírtál, holott a terjedelem azért jó tíz oldallal nőtt.  

Bennem egy szűk, tiszta struktúra élt, így írtam meg az első változatot. Ezt próbáltam aztán dagasztani, átgyúrni a kapott tanácsok alapján. Szenteczki Zita is azt mondta, hogy nem vette észre a betoldásokat, ennek örülök, mert akkor talán koherens egész maradt a szöveg. Van olyan, amikor már nem szabad tovább folytatni, ki kell tenni a pontot, és fellélegezni. Elérkeztem idáig.

Hogy látod? Miben tudott segíteni ez a féléves, közös munka és a mentorálás?

Annyira nehéz volt megírni az első változatot, annyira kimerítő, hogy ha nem kapok biztatást, segítséget, talán még a nevemet se lettem volna képes fölé írni. Nagyon sokat jelentett, hogy a kapott véleményeknek köszönhetően visszatért az alkotókedvem, és így már képes voltam tovább dolgozni a szöveggel. De a drámaírás technikájáról is sokat tanultam. Például olyan szakmai fogásokat, hogy mi az ideális távolság két információ között, hogy a néző ne felejtse el az elsőt, és így megértse a másodikat. Az első változatban például a lány azt hazudja, hogy van gyereke, és csak a darab végén derül ki, hogy ez hazugság. A végsőben már a darab elején kiderül, hogy nincsen, mert különben a néző nem biztos, hogy emlékezne rá, hogy mi hangzott el egy órával korábban, és egyáltalán nem találja viccesnek. Mondjuk lehet, hogy így se.

sárkány2Az előadás imázsképe a szerző gyermekkori fényképével

Úgy tudom, a színház hivatalos nézői és alkotói oldalába is belekóstoltál már.

A szegedi egyetemen végeztem, magyar – komparatiszika szakon, Veszprémben pedig színháztudományt tanultam. Nagyon sokat csetlettem-botlottam már ezen a vidéken. Így mondanám inkább. Játszottam itt-ott, volt egy felolvasószínházi projekt, az Okuláré, amit vezettem, rendeztem például egy ideig. Látni akartam mindent. Megtanulni mindent és mindenkit. Utána arra vágytam, hogy engem is meglássanak. Írtam színikritikákat a Tiszatájnak. De hát a színikritikából kb. annyira lehet megélni, mint a költészetből… És bár tervbe vettem a doktorálást, legjobban írni szeretnék, a versek mellett saját darabokat, de adaptációkat is. Hosszú menet. Kudarcok, csodálatos találkozások, és újra kudarcok. Folyton újra, a startkőről indulok, mint biztosan sokan mások. Most éppen egy meseregény színpadra alkalmazásán gondolkodom. Adamik Zsolt Bibedombi Szörnyhatározó című könyvét előre is ajánlom mindenki figyelmébe. Emellett a Vajdaságban (Noszán és Adán) színjátszó táborokat tartok gyerekeknek, és rendeztem egy előadást a Szegedi Egyetemi Színpadnak is. Egy haiku a címe: Nagyanyám immár webkamerán figyeli, a tyúk hogy tojik. Ennek az előadásnak a szövegét ugyan nem teljesen én írtam, hiszen a játszók sokszor a saját történeteiket mesélik el, de mégis a mélysodorban, a rendezésben, az előadásszöveg szövetében én is jelen vagyok, én is kiadom magam, és talán összesítem a színházhoz fűződő, soha nem múló játékkedvem. Négy élő tyúk is színpadra lép a szegedi családi házunk udvarából. Nehéz szállítani, de nem lehetetlen. Budapestig is eljönnek a következő évadban.

Egy utolsó kérdés: a Sárkányterminál végén kérdéses a happyend, de nézhetjük úgy is, hogy nyitva hagytad, lesz-e vagy sem.

A befejezés boldog. A főszereplő rájön, hogy el kell kezdenie a saját életét. Kell ennél több?

Az interjút Turbuly Lilla készítette.

Pécs, 2018. június 14.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu