A szakma egy része igényli a kritikai visszajelzést

Beszélgetés Turbuly Lillával -

…ha valaki valóban rendszeresen elfogult vagy nagyon rossz minőségű kritikákat írna, akkor ezt a céhnek kötelessége lenne jelezni feléje.

Tisztújítást tartott a Színházi Kritikusok Céhe. A korábbi elnökség mandátumának lejártát követően lapunk munkatársát, Turbuly Lilla író, költő, színikritikust választották meg a céh elnökének. Ebből az alkalomból kérdeztük.

Magánemberként mi a jó számodra abban, hogy a Színházi Kritikusok Céhe elnöke lettél?

Ilyen nehezet kérdezni rögtön az elején… (nevet) Amikor a korábbi elnökség felkért arra, hogy pályázzak, az első gondolatom az volt, ha elfogadom, még kevesebb időm lesz a saját dolgaimat írni. A második az, hogy ha szembe jön velem ez a feladat, nem térhetek ki előle. Ezt valószínűleg otthonról hoztam: a szüleim folyton csináltak valami mást is a tanítás mellett, és mindenhová vittek magukkal. Színdarabokat tanítottak be, anyukám népi együttest, apukám sportkört vezetett. Időt és energiát áldoztak rá, hogy ezek a falusi kisközösségek működjenek. És ha működtek, ha sikerült valami eredményt elérni, az nekik is örömet jelentett.

turbulylillanagy 8293 844x380Turbuly Lilla / Fotó: Kopecskó János

Mi tudjuk, a kívülállók talán nem: ez a céhes munka sok energiát igényel, anyagi haszonnal viszont nem jár, korszerűtlen kifejezéssel élve társadalmi, vagy ha úgy tetszik, önkéntes munka. Egyelőre annyi benne a jó, hogy a kollégáim, akik felkértek, és akik megszavazták a pályázatomat, alkalmasnak tartanak erre a feladatra. Ez nekem azért jelent sokat, mert későn, kívülállóként kerültem a kritikusi pályára. Igaz, hogy párhuzamosan végeztem el a jogi egyetemet és a magyar szakot, de közel 20 évig jogászkodtam, bíró voltam, és már elmúltam negyven, amikor megírtam az első színikritikámat. Ennek pontosan 10 éve. Sokáig nem is tekintettem magam kritikusnak, inkább írónak, aki sok mindenről, többek között színházról is ír. És most is ez a felfogás áll hozzám közelebb, de hát, ha már megszavaztak elnöknek, mégiscsak el kell fogadnom, hogy színikritikus is vagyok.

A közgyűlésen a megválasztásod után azt mondtad, hogy manapság különösen fontos, hogy ne szűnjenek meg civil szervezetek. Miért?

Mert egy olyan világban élünk, amelyben a politika mindenhatónak gondolja magát, mindent maga akar szabályozni a saját politikai-hatalmi érdekei mentén. Közben pedig nem vagy alig hagy teret a szakmai véleményeknek és az egyes szakmák önmozgásának. A tőle függetlenül működő, más szempontokat képviselő civil szervezeteket pedig szisztematikusan ellehetetleníti. Ezért a kultúra területén is még nagyobb szükség van a hivatalos kultúrpolitika mellett másféle nézőpontokat, értékeket is megmutató kulturális szervezetekre.

Azt gondolom, hogy a spontánul szerveződő civil szervezetek az erősek és az értékesek. Ezzel szemben a Kritikusok Céhe néha olyan, mintha teherként cipelné a múltját és az önmagának megfogalmazott elvárásait, miközben az idő elszáll felette. A kritika szerepe, jelentősége, az egész színházi élet nagyon másmilyen, mint mondjuk 15-20 évvel ezelőtt volt… Te ezt hogy látod: fontos ma is a kritika, van tekintélye?

A színházi szakmában is hallani olyan hangokat, hogy nincs szükség a kritikára, a kritikusokra, nem olvasnak bennünket, elfogultak vagyunk, pártosak vagyunk… És még sorolhatnám. Ráadásul éppen a Nemzeti Színház igazgatója, Vidnyánszky Attila ennek a véleménynek a szószólója.

Én viszont azt tapasztalom, hogy a színházak és a színházi alkotók, különösen a pályakezdők jelentős része nagyon is igényli a kritikai visszajelzést. Számtalanszor keresnek meg bennünket, hogy menjünk, írjunk róluk. Nagyon jó élményünk volt például októberben a Magyarországi Bábszínházak Találkozóján Kecskeméten, ahová meghívták a céh 10 tagját, mert kíváncsiak voltak a véleményünkre, és az igen komolyan vett szakmai vitákban jó volt velük beszélgetni, tanulni egymástól. Különben is azt látom, hogy a szakmán belül az olyan, egyáltalán nem az érdemeiknek megfelelően kezelt területek, mint a bábszínház vagy a színházi nevelés alkotói sokkal nyitottabbak a kritikusokra és a kritikára. A vidéki és a határon túli színházak is joggal igénylik, hogy a valóban Budapest központú színházi kritika nyisson feléjük. Több színház segít ebben, kritikusbuszokat küldenek értünk, megértik, hogy anyagi lehetőségek hiányában nem tudunk máshogy utazni. De nekünk is igyekeznünk kell, hogy minél többen éljünk az ilyen lehetőségekkel.

poszt fotóTurbuly Lilla és Székely Csaba drámaíró egy szakmai beszélgetésen a POSZT-on / A fotó forrása: poszt.hu

Személyes kudarcnak éltem meg például, amikor nem tudtam megszervezni, hogy legalább néhány kollégám lásson egy figyelemreméltó Liliom-előadást Zalaegerszegen, mert a távolság és a munkahelyi elfoglaltságok miatt végül senki sem tudott élni a felajánlott utazási lehetőséggel. Akkor az egyik alkotó azt mondta nekem: mi tudjuk, hogy itt történt valami jó, de a város határain kívül senki más nem tud róla. Mintha meg sem történt volna. Hát, többek között ezért van szükség kritikára, hogy ezeknek a történéseknek nyoma maradjon. És ne feledkezzünk meg a nézőkről sem, hiszen nekik legalább annyira szól, amit írunk, mint a szakmának. Joguk van ahhoz, hogy hiteles forrásból tájékozódjanak.

Hozzáteszem, íróként magam is igénylem a kritikai visszajelzést (az elmarasztalót is, ha az megalapozott, és jóindulattal írták), és nehezen tudom elképzelni, hogy valakit ez egyáltalán ne érdekeljen.

A másik kérdésedre: mindössze három éve vagyok a céh tagja, talán ezért nem érzem, hogy a múlt és az elvárások teherként nyomnának bennünket. Most novemberben három fiatal kollégát vettünk fel, az elnökségnek is van egészen fiatal tagja Kovács Natália személyében. Ezért azt gondolom, a céh olyan lesz, amilyenné mi, régi és új tagok közösen alakítjuk. A kritikusdíj 40. évfordulója kapcsán Papp Tímea alelnök ötletéből januárban indítunk egy beszélgetéssorozatot. Ezt a 40 évet személyes történeteken keresztül szeretnénk feldolgozni, a korábbi díjazottakkal és olyan kollégáinkkal, akik régebb óta, akár a kezdetektől részt vesznek a szavazásban. Mellettük a beszélgetéseken ott lesznek az új tagok is. Szeretnénk, ha valahogy át tudnánk hidalni a generációs különbségeket.

A céhtagoknak írásban is elküldött programotokban azt írjátok, hogy szeretnétek megőrizni a kritikusdíj intézményét és a díjátadó gyakorlatát (hogy ti. egy műsoros színházi esten adják át). Jónak tartod a díjak sokféleségét, az eldöntésük módszerét?

A szavazással az volt a legfőbb gond, hogy egyre csökkent azoknak a kollégáknak a száma, akik meg tudtak nézni évi 90 bemutatót – ez ugyanis a szavazás feltétele. A teljesítése viszont jelentős időbeli és anyagi ráfordítást igényel, miközben a tagoknak meg is kell élniük, családjuk van, kisgyerekes anyák stb. Idén bevezettünk egy második körös szavazást, ott azok is beleszólhatnak a végső döntésbe, akik legalább 50 bemutatót láttak. Ezt jó iránynak gondolom, hiszen az a cél, hogy minél több kolléga véleménye kifejeződjön a végeredményben. A díjak sokféleségét alapvetően jónak tartom, hiszen egy színházi előadásban sokak munkája összegződik, és az egyes részterületeik alkotóinak is jár az elismerés. Ahogy a programban is írtuk, kisebb változtatásokra szükség lenne. Kérdés például, kell-e külön független színházi kategória, hiszen minden más kategóriánál is szavazhatunk független alkotókra. Nem egészen tiszta az sem, hogy a zenés/szórakoztató színház kategóriájába kiket sorolunk. Szeretnénk egy munkabizottságot létrehozni, akik javaslatot tesznek majd a változtatásokra.

díjátadóA Tünet Együttes a 2018-as díjátadó gálán / A kép forrása a Színházi Kritikusok Céhének fb-oldala

A céhek valamikor azért alakultak, hogy a szakmák kizárják soraikból a kontárokat. Ma ezt úgy mondanánk: minőségbiztosítás végett. Szerintem ez nem működhet a Színházi Kritikusok Céhében. Mert ugyan új tagok felvételénél kell néhány megjelent cikk és két céhtag szerkesztő ajánlása, de hogy lehet azt megmondani egy céhtársak, hogy rendszeresen elfogult vagy pocsék minőségű kritikát ír? Milyen értékrend alapján lehet ezt megítélni? Összeegyeztethető a minőségbiztosítás az emberi jogokkal és a másik ember személyének és véleményének tiszteletben tartásával?

A kritika szubjektív műfaj, de ez nem jelenti azt, hogy ne kellene fellépnünk ilyen esetben. Szélsőségesen elfogult vagy „pocsék minőségű” kritikával céhtag részéről én még nem találkoztam. De ha találkoznék ilyennel, ha valaki valóban rendszeresen elfogult vagy nagyon rossz minőségű kritikákat írna, akkor ezt a céhnek kötelessége jelezni feléje. Van egy etikai bizottságunk, ők az alapszabályunk szerint el is járhatnak ilyen ügyekben. És ha nem sértő vagy megalázó módon mondjuk el a véleményünket valakinek, akkor az emberi jogai sem sérülhetnek (ezt már a jogász is mondja belőlem).

Kell-e, hogy a Színházi Kritikusok Céhe képviseltesse magát a POSZT intéző bizottságában, amely testületben egy darabig benne volt az előző elnök, majd – nem látva ottlétének értelmét – (a céhvel együtt) kilépett?

Stuber Andrea akkor lépett ki, amikor azt látta, hogy a szakmai érveinket (pl. a válogatás módjára, a válogatók kiválasztására vonatkozóan) nem tudja érvényesíteni, az előterjesztéseire semmilyen visszhang nem érkezik. Így valóban nincs értelme az ott létünknek.

Én az elmúlt kb. negyven évben – két különböző társadalmi rendszerben – elég sok művészeti szervezetnek, szövetségnek, szakszervezeti tömörülésnek voltam tagja. Évtizedek óta folyamatosan ugyanazt tapasztalom: e szervezetekben vagy nem történik semmi érdemleges, vagy egyes tisztségviselők (illetve hangadók) a lehetőséget kihasználva, egyéni érdekek mentén nyomulnak, privát célokért fejtenek ki aktivitást. Ez jellemző a színházi kritikusokra is? Ha esetleg igen, hogy lehet ez ellen tenni, hogy lehet a sajátpecsenye-sütögetőket leleplezni?

Az előző elnökség (közvetlen tapasztalatom csak róluk van, hiszen korábban nem voltam céhtag) biztosan nem tartozott a sajátpecsenye-sütögetők közé. Oly annyira nem, hogy Stuber Andrea még azt a pénzt is betette a közösbe, amit a POSZT intéző bizottságában végzett munkájáért kapott. Pénz a mi szervezetünkben alig van, mindenki ingyen dolgozik. Igazán nem tudom, hogy lehetne itt pecsenyét sütögetni. Némi kapcsolati tőkével biztosan jár egy szervezet vezetése, az pedig nyilván személyiségfüggő, hogy valaki ezzel él vagy sem.

jegy

Az is mindig gond volt, hogy a működéshez elégséges forrásokhoz alig lehetett hozzáférni. E téren ma milyen a helyzet?

Állami, pályázati pénzt az utóbbi években nem kaptunk, és erre nem is törekszünk. Független szervezet vagyunk, bevételünk a tagdíjakból és néhány pártoló tagunk évi 10.000 forintos befizetéséből, valamint a kritikusdíj-átadó jegybevételéből van. (Pártoló tagjainknak ezúton is köszönjük a támogatást, és várjuk mindazok csatlakozását pártoló tagként, akik fontosnak tartják, hogy szervezetünk és vele a kritikusdíj fennmaradjon.) Két magánszínház segített minket az elmúlt években, az ő támogatásukkal sikerült a díjátadókat megrendezni. Mivel mindkettőjüket érinti a tao megszüntetése, nagy kérdés, hogy jövőre is hozzá tudnak-e járulni a díjátadó megrendezéséhez. Próbálunk ehhez új támogatókat is szerezni.

Lehet-e bármit is tervezni, elhatározni, célként kitűzni, ha a büdzsé bevételi oldala igencsak bizonytalan?

Dolgozni ettől még lehet. Máris szervezzük az első beszélgetéssorozatot, szerencsére már meg is találtuk a helyszínt: a Három Hollónak köszönjük, hogy pénz nélkül is befogadnak minket. A díjátadóhoz szükséges pénzt mindenképpen megpróbáljuk összeszedni, de ha nem sikerül, a díjakat akkor is kiosztjuk. Hiszünk benne, hogy sokak pályáján jelenthet megerősítést, biztatást ez a szakmai elismerés.

Az interjút Kutszegi Csaba készítette.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu