„Létezik olyan, hogy nem kortárs?”

Beszélgetés Csábi Annával, Földes Eszterrel és Udvaros Dorottyával

„A forma számomra akkor jó, ha a haladást segíti, nem pedig akadály.”

Január 8-án a Bethlen Téri Színházban lesz – a Találkozások-sorozat legújabb részeként – Az utolsó tűzijáték bemutatója. Az előadást, melyet egy ausztrál és egy dán kortárs író műveiből gyúrt össze, Csábi Anna, Marosvásárhelyen végzett fiatal rendező állítja színpadra. A kétszereplős előadás szereplői: Földes Eszter és Udvaros Dorottya.

A próbán csak néhány jelenetet láttam a készülő előadásból, de az rögtön feltűnt, hogy a színészek magánélete és a darab témája, tartalma között sok párhuzam érzékelhető. Anna, ezért kérted fel a szerepekre éppen Udvaros Dorottyát és Földes Esztert?

Csábi2 Németh1Csábi Anna / Fotó: Németh GyulaCsábi Anna: Eszter az első perctől kezdve biztos pont volt, tulajdonképpen ő győzött meg, hogy csináljunk valamit, de akkor még nem tudtam, hogy mit. Én az utóbbi években rengeteget pályáztam, mindannyiszor sikertelenül. Eszter kegyetlenül, de éleslátóan hívta fel a figyelmemet arra, hogy a mai világban már alig számít a koncepció, csak az a fontos, hogy eladható nevekkel adjam be a projektet. Amikor túltettem magam az emiatt érzett felháborodáson, elkezdtem anyagokat keresni, és vártam, hogy körvonalazódjon, ki is legyen a másik színész. Soha nem szerettem volna igazán ismert emberrel dolgozni, mert tele voltam negatív előítéletekkel, hogy ezek az emberek állandóan a már jól bevált paneleket húzzák elő, és nem fogunk tudni egymásra hangolódni, hogy elég pontosan elmagyarázzam nekik, milyen játékkulcsot is képzelek el. Alighanem éppen ez a félelem munkált bennem, mikor ráakadtam Jens Christian Grøndahl A fekete erdők című drámájára, és magam sem értettem, miért, de megfogott, illetve, már volt kötődésem egy rövidke, naivan szép történethez (Alex Broun: Az első tűzijáték), amit megfelelő ellenpontnak találtam a sötét, dán színműhöz. Az első ember, aki eszembe jutott a másik szerepre, az Dorottya volt, aki, miután olvasta a szinopszist és a koncepciót, igent mondott a felkérésemre, és már az első találkozásunkkor lebontotta a negatív hipotéziseimet. Mert hiába, hogy mennyi mindent letett már az asztalra, és milyen szerteágazó tapasztalatokkal rendelkezik, semmit nem veszített hitéből és kíváncsiságából, ezért nagyon könnyű, gördülékeny a vele való közös munka.

Az, hogy a két művész miféle betekintéssel rendelkezik az ismert emberek gyerekei, illetve a színészdinasztiák belső életébe, csak később, az első beszélgetésünk alkalmával vált számomra nyilvánvalóvá, ami a felismerés, és az elemzőpróbák után jelentősen meg is változtatta az előadás hangsúlyait. Ez a bepillantás nagyon hasznos nekem, mivel nincsenek saját, empirikus tapasztalataim a témában. Ők rengeteget mesélnek, én pedig folyamatosan tanulok tőlük.

Dorottya, amikor – mint jelen esetben is – színésznő anya képe jelenik meg egy darabban, mennyire jön elő benned édesanyád emléke?

Udvaros Dorottya: Minden esetben, amikor bemutatóra készülünk, és kezembe kerül egy teljesen ismeretlen szöveg, megismerek egy vadidegen ember által elképzelt alakot, felolvasom a szájába adott mondatokat, és elkezdek valahonnan messziről közelíteni a figurához, először azonosságokat igyekszem keresni kapaszkodóként. Ugyanakkor, ha éppen van is személyes kötődés, mint például most, amikor egy színésznő anyáról van szó, attól még nem feltétlenül könnyebb a helyzetem. Mindenesetre akkor is, ha nincsenek személyes hasonlóságok, az egész színházcsinálás nem más, mint egyfajta önmegismerés, azaz úgy is felfoghatjuk a dolgunkat, hogy mi szerencsések vagyunk: olyasmiről gondolkodhatunk a munkánk során, amire más, civil foglalkozást űző embernek nem igazán van módja.

Földes Eszer Csábi Anna Udvaros Dorottya Az utolsó tűzijáték fotó Sín OlivérFöldes Eszer, Csábi Anna és Udvaros Dorottya / Fotó Sín Olivér

Az egyik jelenetben Dorottya Eszter idős – színésznő – édesanyjának az ápolónőjét játssza. Az Eszterrel folytatott furcsa, olykor indulatos dialógusuknak, úgy vettem észre, van egyfajta terápiás jellege is. Ma nagyon divatos a „családállítás” terápiája, melynek megalkotói (egészen Szondi Lipótig visszanyúlva) azt állítják, hogy létezik a „családi tudattalan”, a „felmenők kényszerítő ereje”. Eszter, te érzel olyasmit, hogy művész szüleid életútja tudat alatt kényszerítő erőként hat rád, hogy beleszól az életedbe?

Földes Eszter: Beleszól, cipelem, nem könnyű, de van úgy, hogy könnyebb tőle. Mindennek lehet pozitív és negatív hozadéka is, attól függően, hogy az ember hogyan és mire használja fel a traumáit vagy a kapott puttonyait – nekem ebben a munkafolyamatban például segítenek. Egyébként is jellemző rám, hogy a próbák során elég gyakran a megélt kvázi borzalmak és traumák segítenek.

Ahogy láthattam, ebben az előadásban is lesznek kvázi borzalmak, lelki traumák. Anna, ez kortársrendezés lesz, vagy nem kortárs… ?

Csábi Anna: Létezik olyan, hogy nem kortárs rendezés? Ha a drámai alapanyag nem volna kortárs, az előadásnak akkor is annak kell lennie, hiszen önmagunk kortársai vagyunk, és itt és most alkotunk. Azt el tudom képzelni, hogy bizonyos előadásokat valamiféle holtszínházi vagy muzeális formában és eszközökkel visznek színre, mert úgy érzik, a műfaj vagy a közönség azt követeli meg, de az igazság az, hogy az ilyen gondolkodást színházi emberek szemszögéből nem nagyon tudom megérteni.

Itt én arra gondolok, hogy például az Ápolónő és a Lány említett párbeszéde teljesen realista vagy „kisrealista”, a próbán az instrukcióid is arra utaltak, hogy nem hamisan csengő dialógust akarsz, hanem minimum lélektani realizmussal megalapozott hiteles beszélgetést. A következő jelenet viszont elvont, tértől, időtől elúszó, álomszerű kép…

Csábi Anna: Nem, az nem realista kulcs volt, pusztán megpróbáltuk minél pontosabban megérteni a szituációt. Az elemzés nem azonos a lélektani realizmussal, Brecht epikus színháza is elemez. Adott egy szöveg, egy idegen író, mi pedig úgy értelmezzük a textust, ahogy nekünk itt, Közép-Kelet-Európában mondhat valamit. Elemzünk, hogy közel jussunk a szövetekhez, az értelmező szövegmondást pedig lassan-lassan átszövi egy expresszív előadásmód a szerint, ahogyan az előadás lüktetése kívánja. A második jelenet például, amit láttál, az egy kifejezetten szürreális, rémálomszerű kép, ez eleve, az írói szándék szerint is implicit így adja, így kéri magát.

A forma számomra akkor jó, ha a haladást segíti, nem pedig akadály. Ha egy előadáson belül elfárad, én akár váltok is, mert szerintem a formák azért vannak, hogy segítsenek minket, és nem azért, hogy végig betartsuk őket – főként akkor ne, ha már csak akadályoznak.

Dorottya, miért vállal el egy olyan színésznő, aki sok-sok évadon át legendás társulatok oszlopos tagja volt, és most a Nemzeti Színház kitűnő gárdáját erősíti, aki nagy szerepekben aratott megérdemelt sikereket – és minden bizonnyal most is egy ilyen előtt áll, hisz tavasszal a méltán világsztár, kitűnő rendező, Silviu Purcărete fog rendezni a Nemzetiben Meggyeskertet, amelyben a főszereplő Ranyevszkaját játszod majd – , szóval, miért vállalsz el kis színházban, fiatal, pályakezdő rendezővel ismeretlen szerepet?

udvarosUdvaros Dorottya / Fotó: Németh GyulaUdvaros Dorottya: A Találkozások pályázat lényege az, hogy egy fiatal, pályakezdő rendező létre tudjon hozni egy előadást. Ezt nagyon fontos dolognak tartom. Ahogy Annának fontos, hogy dolgozzon olyan színészekkel, akik több évtizedes tapasztalattal rendelkeznek, ugyanúgy fontos nekem is, hogy találkozzak egy pályakezdő emberrel, aki még mentes a rárakódott sallangoktól, maníroktól, melyeket a hosszú évek során óhatatlanul „megtanul” mindenki. Nagyon érdekes, hogy egy fiatal ember olyan generációs kérdésekben, mint amilyenekről ez a darab is szól, hova helyezi a hangsúlyokat, a csúcspontokat. Mi az, amit a legfontosabbnak talál, mi mellett megy el simán. Nagyon örülök, hogy van ez a pályázat, ráadásul Anna Bocsárdi Lászlónál tanult, akit én fontos színházi alkotónak tartok, és nekem rendkívül izgalmas, hogy ő mit adott át egy tanítványának, és az a tanítvány hogyan tudja használni azt.

Eszter, te a fiatal generációhoz tartozol, de pályakezdőnek egyáltalán nem vagy nevezhető, sőt, ismer az ország, mert különböző tévés műfajokban is sikeres vagy. Én mégis a színpadon ismertelek meg, alighogy végeztél, valósággal berobbantál a Bagó Bertalan rendezte Új színházi Don Carlosban Erzsébet királynőként, aztán öt év alatt három társulatban tűntél fel, majd szabadúszó lettél. És nem egészen egy éve – ez a mostani bemutató szempontjából is lényeges – az életben is nap mint nap próbálhatod az anyaszerepet. Ugyanaz a kérdésem: mi motivált a szerep elvállalásában?

Földes Eszter: Hasonlókat tudok mondani, mint Dorka. Én Anna és közte helyezkedem el, pályakezdőnek már nem számítok, de Dorkához képest a szakmában még zöldfülű vagyok. Nem véletlenül nem vagyok társulatnál, még nem találtam meg a helyemet, vagy engem nem talált meg senki… Ezért bármilyen munkát nagyon szívesen kipróbálok. Szabadúszóként például kevés esélyem van arra, hogy Dorkával vagy hasonló kaliberű színésznővel dolgozzak. Egyébként mostanság magamban egy kicsit újrabútoltam az egész rendszert, amelyben élek, dolgozom. Azon túl, hogy anya lettem, és ezzel az életemben egy nagyot léptem előre, le is akarok rakni több mindent, amit eddig csináltam, legyen az tévé, könnyedebb vagy akár bulvár dolgok. El szeretnék mélyülni, bárhol, piciben, műhelymunkára vágyom. Színésznőként két évig nem volt bemutatóm, plusz szültem, ki voltam már éhezve, és nagyon jó, hogy két kétszereplős darabbal térhettem vissza (a másik kétszereplős darab a Karinthy Színházban december 21-én bemutatott A baba című előadás – a szerk. megj.). Most baromira élvezem ezt a biztonságot, hogy nem egy kőszínházi gépezetben dolgozom, hanem igazi emberi kapcsolatok, odafigyelés vesz körül, el tudunk szöszölni dolgokon, így sokkal bátrabb is vagyok. Itt nincs az a bénító hierarchia sem, amivel kőszínházban gyakran találkozik az ember.

Állandó társulatba nem is vágysz vissza?

földes2 PatóFFöldes Eszter / Fotó: Pató FerencFöldes Eszter: De. Igazából nagy szükségem lenne egy helyre, vagy egy mesterre, egy apára vagy anyára, aki megragadna, és akinek az ölelő karjaiban meg tudnék nyugodni, és tudnék fejlődni. De igazából még nem találkoztam ilyen emberrel. Az szerintem már nagyon ritka eset, hogy egy rendező vagy színházigazgató megragad egy fiatal pályakezdőt, és azt mondja neki: na, én most elviszlek innentől idáig. Hanem e helyett van egy-két év, amíg használnak valamire, aztán jön a következő, te mehetsz tovább. Ezért sem tudtam megmaradni egyik társulatnál sem, mert nekem szükségem lett volna erre a fejlődésre, és mivel ezt egyetlen intézménytől vagy állandó mentortól sem kaptam meg, megpróbáltam – jól-rosszul – magam előállítani. Az elmúlt években egyébként rengeteg tapasztalatot szereztem, sok minden nagyon elrontottam, de összességében azt mondhatom, nem cserélném el ezeket az éveket.

Anna, te mindig ennyire kíváncsi vagy a színészek véleményére? Úgy láttam, igazi közös munka zajlik a próbán.

Csábi Anna: Igen. Véleményem szerint a gondolkodás a karakterről és a drámai alapanyagról beletartozik a színész feladatkörébe. De ez nem is csak dolga neki, hanem ugyanakkor joga is. Tudom, hogy vannak rendezők, akik mentesítik ez alól a feladat alól színészeket, és ezzel egyidejűleg ettől a joguktól is megfosztják őket, és ezt el is fogadom, de én nem hiszem, hogy tudnék így dolgozni. Rendezőként kívülről látom a dolgokat, a színész meg minden rezdülésével benne van, megérez jelentéseket, ahogyan kimondja a szavakat, míg én csak hallgatom. A színész sok olyan dolgot felismerhet, ami nekem elkerüli a figyelmemet, miközben én „desztillálok”, összehangolok, a ritmust keresem. Ráadásul én is jobban járok, ha minél többször együtt határozunk meg irányokat, és nem azt kérem tőlük előíró jelleggel, amit én előző nap egyedül a fürdőszobában kitaláltam.

Rendezőként vagy színésznőként képzeled el a jövődet, hisz jelenleg színésznőként vagy a temesvári Csiky Gergely Színház tagja.

Csábi Anna: Nekem az a fontos, hogy olyan munkám legyen, amiben hinni tudok, teljesen mindegy, hogy a sötét oldalon állok-e vagy a másikon.

Melyik a sötét oldal?

Csábi Anna: Hát, a rendező a sötét nézőtéren van, a színészek meg a színpadon, a fényben.

Ez jó. Még így nem hallottam. Dorottya, a beszélgetés végén mindenkinek felteszem azt az eléggé sablonos, de a közönség számára hasznos információkat teremtő kérdést, hogy vajon mi lehet ennek az előadásnak a tanulsága, üzenete.

fotó Németh GyulaFöldes Eszter, Csábi Anna és Udvaros Dorottya / Fotó: Németh GyulaUdvaros Dorottya: Sok minden lehet… Európában minden hivatás, szakma egyre több dolgot követel attól, aki benne van. Őrült elvárások vannak mindenkivel szemben, aki elvégez egy iskolát, és aztán egy munkahelyen elindul szépen lépegetve, a szamárlétrán felfelé. Legyen az színházigazgató, cégvezető, tök mindegy. Mindeközben megfeledkezünk a legfontosabb szövetről, ami körbevesz minket: a családunkról. Az utódainkról, az előttünk élőkről, a szüleinkről, nagyszüleinkről, a születendő gyerekeinkről, az unokáinkról, barátainkról. Az élet leállíthatatlanul sodor afelé, hogy napi 12 órát dolgozzál, ne legyen vasárnapod se, szabadidődben céges bulikra járj. Szerintem manapság ezen a ponton egy nagy felkiáltójelet kellene kitenni.

Eszter, beszéltünk traumákról, kvázi borzalmakról is. Lehet, hogy ez az előadás egyfajta terápia is?

Földes Eszter: Kinek mi. Nagyon fontos, hogy az ember tudjon szembenézni önmagával, a múltjával, vagy akár a saját anyjával, apjával. Elmenekülni a dolgok elől soha nem érdemes. Ez a darab, és a majdani előadás is ezt hordozza magában: ne akarj elmenekülni, mert egy idő után úgyis visszaüt minden, vagy így, vagy úgy. A szembenézéssel viszont esély adódik a megoldásra és a feloldásra is, míg nélküle tovább öröklődnek a traumák, generációkon át.                                

Anna, te sem úszhatod meg: van olyan üzenete ennek az előadásnak, melyet érdemes előzetesen megfogalmazni a nézők számára?

Csábi Anna.: Nálunk, az egyetemen (Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem – a szerk. megj.) az a gondolat, hogy az előadásnak üzenete legyen, feketelistán volt. Erős központi problémája viszont muszáj hogy legyen. Az egyébként érdekes dolog, hogy én mindig olyan alkotónak képzeltem magam, aki majd sosem akar szakmának szóló előadást csinálni, és világéletemben azon igyekeztem, hogyan lehet civilekhez minél inkább közel hozni, befogadhatóvá tenni a színházat – ám most azon kaptam magam, hogy minden szándékosság nélkül, de az most pengeélen táncol, hogy ez szakmának szóló előadás legyen. Aztán ki tudja. Majd kiderül. Eleinte azt gondoltam, egy általánosabb, generációs elcsúszásokat bemutató „anya – lánya” előadást fogunk csinálni, de aztán eleveztünk egészen más vizekre is. Az is lehet, hogy nekem a saját gyerekvállalásomról szól.

  1. december 28.

Az interjút Kutszegi Csaba készítette.      

                

 

© 2016 KútszéliStílus.hu