„Hogy én? Ezt a szerepet?”

Beszélgetés Szakács Hajnalkával –

Szakács Hajnalka második évadát kezdte idén a tatabányai Jászai Mari Színházban, két, egymást gyorsan követő bemutatóval. A Cabaret-ban Sallyt, a Szutyokban Rózsit játssza. E két szerep mellett egyetemi és debreceni éveiről, a váltás okairól, tapasztalatairól, a tatabányai társulatról és közönségről is beszélgettünk.

Egy kecskeméti pincehelyiségben láttalak először „színpadon”, 2013-ban. Egyetemi vizsgaelőadásotokkal, a Patkányokkal vendégszerepeltetek a színművészeti egyetemek találkozóján. Máig emlékszem rá, ahogy a kétségbeesett, a gyermek utáni vágyba beleőrülő Johnnét játszottad.

Az egész osztálynak nagyon fontos volt ez az előadás. Novák Eszter több darabot ajánlott nekünk, de valahogy mindenkit ez inspirált, mindegyikünk talált benne olyan szerepet, amely felkavarta. Magam sem tudom, honnan ez a mély kötődés Johnné alakjához, valami zsigeri empátiát mozgatott meg bennem.

júliaSzakács Hajnalka és Vecsei H. Miklós a debreceni Rómeó és Júliában / Fotó: Máthé András

A kaposvári egyetemen végeztél 2014-ben. A ti osztályotokból került ki a k2 Színház, ugyanakkor többen is vidéki kőszínházakhoz szerződtetek. Mi döntött nálad abba az irányba, hogy a debreceni társulatnál maradj, ahol a gyakorlóévedet töltötted?

Az első k2-s előadásokban még én is játszottam. Az egyiknek, a „… volt egyszer egy Helené”-nek köszönhetem a debreceni szerződésemet is, abban látott Gemza Péter. Az egyetem után sem szerettem volna elengedni ezt a fonalat, de vágytam arra is, hogy megtanuljam a nagyszínpadi létezést, hogy több műfajban, klasszikus szerepekben is megmutatkozhassak, különböző rendezőkkel dolgozhassak. Nem elsőre vettek fel az egyetemre, többször felvételiztem Pestre is, Kaposvárra is, és amíg be nem jutottam, stúdióztam az Újszínházban, Márta István igazgatósága idején. Ott láthattam, hogy működik egy kőszínház. Voltak szerepálmaim, és boldog vagyok, hogy Debrecenben ezek közül többet is eljátszhattam: Júliát, Irinát és a Dandin Györgyben a feleség, Angélique szerepét. Emellett szempont volt az anyagi függetlenség is, hogy ne édesanyámnak kelljen eltartania. Az osztályunk jó közösség volt, igyekszem most is követni a többiek munkáit.

szakácshajnalkaSzakács Hajnalka / Fotó: Jászai Mari Színház, Prokl ViolettaTavaly, öt év után mégis elszerződtél Debrecenből. Érdekes, hogy osztálytársaid, Dobó Enikő és Kátai Kinga is most váltottak, odahagyva a kecskeméti és a zalaegerszegi társulatot, mindhárman Budapestre vagy a közelébe jöttetek.

Közhely, de tény, hogy a színházi szakma Budapest-központú. Debrecenben alig látott bennünket a szakmai közönség, ehhez el kellett jutni fesztiválokra. Tartottam attól is, hogy ha most nem váltok, végleg ott maradok. Azt éreztem, most kell bátornak lennem. Szerencsés egybeesés volt, hogy akkoriban próbáltam Az oroszlán télent a Belvárosi Színházban, ott láttak, és annak alapján hívtak Tatabányára.

Ahová mi, kritikusok is sokkal gyakrabban eljutunk, mint Debrecenbe, a mi mozgásunkat is meghatározza a földrajzi távolság, mondom önkritikusan… Milyen tapasztalatokat hozott az első tatabányai évad?

Változatos szerepeket. Játszhattam könnyed, zenés vígjátékban, én voltam az egyik boszorkány a Macbeth-ben, a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországban nyersebb, kevésbé makulátlan szerepet kínált, mint amilyeneket Debrecenben kaptam, Az üvegcipőben pedig sok mindent megmutathattam magamból. Úgy érzem, ebben az utóbbiban szerettek meg a tatabányai nézők. Akik ugyanolyan intenzitással vannak jelen a könnyed és a komoly darabokon is. A közönségtalálkozókon az derül ki, hogy egyre szélesebb az érdeklődési körük. Érdekes tapasztalat az is, hogy nincs akkora különbség a bérletes közönség között, a diákbérletesek éppen olyan nyitottak és figyelmesek.

Ami pedig a társulatot illeti: voltak kétségeim, hogy sikerül-e majd beilleszkednem, de azt mondhatom, nincsen olyan színész köztünk, aki kevésbé érdekelne, vagy akivel kevésbé szeretnék színpadon lenni.

üvegcipőSzakács Hajnalka az Az üvegcipőben / Fotó: Jászai Mari Színház, Prokl Violetta

Többször nyilatkoztad, hogy minél sokoldalúbb színésznő szeretnél lenni. A Cabaret főszerepe éppen ilyen színésznőt kíván, kamatoztathatod benne a zenei, táncosi előképzettségedet is. Vannak korábbról Cabaret-emlékeid?

A filmen kívül csak egy kaposvári vizsgaelőadást láttam, és felvételről egy régi madáchos előadást Básti Julival. Alkatban nem feltétlenül illik hozzám ez a szerep, de éppen az a szerencse, hogy itt bontogatják a nem egyértelműen kínálkozó színészi oldalaimat is. Felszabadító érzés, a színészi állapot legjobb része, ha olyasmit is megélhetek a színpadon, amit a való életben nem.

A civil éned alapján tényleg nehezen lenne felismerhető az a Sally, aki a rózsaszín parókájában bejön a színpadra. Mennyire határozza meg a karaktert ez az emlékezetes paróka?  

Nagyon fontos eleme. Sok parókát felpróbáltam, az én személyiségemből is fakad, hogy Pilinyi Márta jelmeztervezővel és Béres Attila rendezővel végül ezt választottuk. Sokat segít technikailag, hogy felépíthessem azt az ívet, amelyet Sally bejár. Fontos, hogy mikor kerül le, mikor kerül újra vissza. Segít megmutatni Sally két énjét és a köztük lévő harcot. Ugyanakkor egy sor asszociációt is behozott nekem: a bohókás, szeszélyes Sallyt, parfümillatot, a vattacukor omlását, tekeredését. A jelmez varázslata ez. Ugyanez megtörtént velem a Szutyokban is, amikor a próbán betettem egy vámpírfogat. Azonnal megelevenedett a figura. Tudtam, hogyan jár, hogy hangsúlyoz, megadta az ízét az egésznek.

cabaret tatabanya 2Mikola Gergő, Szakács Hajnalka és Király Attila a Cabaret olvasópróbáján / Fotó: Jászai Mari Színház, Prokl Violetta

Béres Attila rendezése a Cabaret sötét, társadalomkritikus oldalát hangsúlyozza. Hogyan fogadja a közönség?

Itt minden a kabarén belül történik, ez a hely a szabadság szimbóluma, ahonnan lassacskán minden más eltűnik, még a Konferansziét is kiszorítja a riválisa, marad a fasizmus. Ahogy ez lenni szokott, kaptunk hideget-meleget. Vannak, akiktől ez a kicsit eltartott ábrázolásmód távolabb áll, de én (bár korábban össze tudtam omlani egy kritikusabb visszajelzéstől), most inkább azt érzem, egyre inkább olyan az előadás, amilyennek szántuk.

A Cabaret után jött a Szutyok bemutatója, egy látszólag még kevésbé hozzád illő szerep…

Először azt hittem, itt valami tévedés van. Hogy én? Ezt a szerepet? (nevet) Nem valaki másnak szánta a rendező, Guelmino Sándor? Tényleg én leszek a cigánygyűlölő, a gárdista? Sosem titkoltam, hogy édesapám roma származású, és nekem is van némi tapasztalatom a cigánygyűlöletről. Amikor a Somnakaj főszerepét játszottam, azt vettem észre, hogy a Kuruc.infón írnak rólam. Akkor olvasgattam ilyen kommenteket, megnyilvánulásokat.

cabaret1Szakács Hajnalka a Cabaret-ban / Fotó: Jászai Mari Színház, Prokl Violetta

A Szutyok a legkedvesebb Pintér Béla-darabom, éppen a többszörös érintettség miatt. Édesapám állami gondozott volt, aki kisgyerekként azzal próbálta magára irányítani a potenciális örökbefogadók figyelmét, hogy „Engem tessék kivenni, nem pisilek már be!”. Nevelőszülőkhöz került, de a számkivetettségét, megbélyegzettségét sosem tudta levetkőzni. Dolgozott benne az érzés, hogy miért ilyen igazságtalan vele az élet. Tizenöt éves voltam, amikor meghalt. Az előadást pedig éppen abban a nagyharsányi iskolában láttam, egy Ördögkatlan Fesztiválon, ahová ő járt. Az előadás után megkerestem a tablóképét, kérdezősködni kezdtem róla a faluban, megtaláltam a legjobb barátját. Ilyen személyes kötődésekkel futottam neki ennek a szerepnek…

Rózsi, akit játszom, küzd az igazságáért, minden pillanatban kimondja, amit gondol. Ennek a darabnak olyan a dramaturgiája, hogy hullámvasútra ülteti az embert: most éppen kivel legyen empatikus? Emlékszem, amikor néztem, mennyire szurkoltam, hogy tündérmese legyen a vége. Aztán beláttam, hogy előítéletek élnek bennem az előítélettel szemben, és amikor megértettem, hogy Szutyok miért úgy létezik a világban, miért akar rendet maga körül, az hátborzongató volt.

Nehéz lehet Pintér Béla után másokkal, máshogy színpadra állítani ezt a darabot.

Ez az előadás nem akarja „lekoppintani” Pintér Bélát, de arra sem törekszik, hogy mindenben eltérjen tőle. Más rendező, más színészek, más árnyalatok jellemzik. Fontos, hogy lássa a tatabányai közönség is. Volt olyan előadás, hogy bejöttem gárdista ruhában, és egy néző annyira meghökkent, hogy eltakarta az arcát. Ahogy a Cabaret-nál is tapasztalunk felhördülést, riadalmat, amikor a karszalagok előkerülnek. A tatabányai színház edzi a közönséget.

szutyokA Szutyok szereplői: (állnak) Bakonyi Csilla, Széles Tamás, Crespo Rodrigo, Baksa Imre, Egri Márta, (guggolnak) Szakács Hajnalka és Danis Lídia / Fotó: Jászai Mari Színház, Prokl Violetta

Milyen feladatok várnak még ebben az évadban?

Három előadásban játszom még, lesz köztük egy vígjáték, a Francia rúdugrás, aztán jön a Majd, ha az eső eláll, végül a Részegek. Utóbbit Sebestyén Aba rendezi. Nagyon szerettem a 10-et a Radnótiban, várom, hogy vele is dolgozhassak.

Marad-e időd, energiád másra? Esetleg valami önálló munkára?

Kacérkodom egy önálló előadással, nem tudom, hogy erre a monodráma lenne-e a megfelelő forma, inkább külső szemként, talán rendezőként szeretnék létezni egy előadásban, bizonyos anyagokról szívesen megfogalmaznám, amit gondolok. Ilyen volt például Gyarmati Fanni naplója, arról volt egy határozott vízióm, hogy állítanám színpadra – aztán Hámori Gabriella ebben megelőzött (nevet). A másik, ami fontos lenne nekem: szeretnék olyan fiatalokkal foglalkozni, akiknek kevés lehetőségük van a kitörésre. Volt egy ilyen jó találkozásom, amikor a Somnakajt próbáltam, elmentem roma származású gyerekeket táboroztatni, ők pedig megtanítottak a cigánytáncokra. Hasonló programokban szívesen részt vennék.

Az interjút Turbuly Lilla készítette.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu