Beszélgetés Bősze Ádámmal

„… úgy öltöztünk, mint bárki más, így senkinek nem tűnt fel, hogy szerzetes vagyok.”

Bősze Ádám, a népszerű rádiós és televíziós műsorvezető komolyzenei stand up comedy-sorozatot indított. Február 7-én új helyszínen, a Mozsár Műhelyben mutatja be a második évad nagysikerű előadását, a Bő szekundot (további előadások: február 8-án, 18 és 20 órakor).

Eddigi életed sokféle, színes eseményei rengeteg embert érdekelhetnek. Gondolom, rendesen nyaggatnak is az újságírók, hogy adjál interjút – a legkülönbözőbb zsánerű lapoknak.

Ez eléggé változó. Amikor a Magyar Nemzet készített velem egy nagy interjút, utána volt egy féléves hullámhegy, akkor sokszor kerestek, de azóta inkább konkrét eseményekhez kapcsolódva kérnek tőlem rövidebb ajánlókat, megszólalásokat. Nemrég például a Borstól hívtak fel azzal, mi a véleményem arról, hogy mesterséges intelligencia fogja befejezni Beethoven X. szimfóniáját. De azt hiszem, ilyenkor nem annyira az én személyemre kíváncsiak…

Bősze Ádám

Nem akarok rosszmájúnak tetszeni, de örüljünk, hogy a mesterséges intelligencia révén Beethoven már a Borsba is eljutott… Könnyű rólad információt gyűjteni, rengeteg találat bejön a nevedre a világhálón. Néhány kulcsszó a sokféle életedből: színésznek készültél, szerzetes lettél (négy év kollégium után nyolc évig kolostorban éltél), teológiára jártál, közben zenetudomány szakon végeztél a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, voltál zenekritikus napilapnál, rádiós, majd televíziós műsorvezetőként ismert meg az ország, van egy zenei antikváriumod. Egy nyilatkozatodban legalább háromszor említed: „mindent akartam!”. Mit jelent pontosabban ez a mindent akarás?

Szerzetesként is nagyon elfoglalt voltam. Sokat tanultam, több dologra fókuszáltam: a kolostorra, a hitéletre, a tanulásra-tanításra… Eszembe sem jutott, hogy ezeken kívül másra is szükségem lenne. Kényelmes és jó volt, hogy nem kellett saját magam fenntartásáról gondoskodnom, nem kellett olyanokon gondolkodni, hogy mit egyek vacsorára vagy hogy van-e a kocsiban elég benzin (kocsim sem volt, vezetni sem tudtam). Nem hiányzott az sem, hogy nőkkel ismerkedjek meg, annyira a szerzetesi életem tennivalóira koncentráltam. Amikor viszont otthagytam a rendet, és kiléptem az életbe, szépen, fokozatosan szembesültem azzal, hogy ez a szellemi kényelem, ez a paradicsomi állapot már nem adatik meg többé. Gondolkodnom kellett azon, hogy miből fogok megélni, mihez értek egyáltalán, mi váltható pénzre a tudásból, amit addig megszereztem. Külső kényszer is hajtott tehát, de belül is arra törekedtem, hogy azon a területen, amelyen elindulok, mindent kipróbáljak. A szellemi kényelem után éppen az ellenkezőjére volt szükségem.

Hogyan definiálnád azt a területet, amelyen elindultál?

Csak egy biztos, hogy a zenének ott mindig központi szerepe volt. Foglalkoztam komolyzenével, könnyűzenével is (ez utóbbihoz nem is értek), zeneiskola-alapítással, annak legkülönbözőbb szervezési feladataival. Egyfajta zenével kapcsolatos menedzser lettem. Akkor volt a nagy menedzserkorszak, és bár barackszínű zakóm sohasem volt, de vonzott a dolog. Fordítottam is, tolmács is voltam…

Távolról sem akarok udvariatlan lenni, de felmerül bennem: őszintén élted meg mindkét végletet? A kényelmes szellemi paradicsomban hitéletre koncentráló szerzetes és a pörgő menedzser… Ez mindkettő valóban te vagy?

Én azt hiszem, igen.

Nem változott meg benned közben semmi?

Nem, nem… Nem tudok róla. A szerzetességről az embereknek sokféle elképzelése van, de például nem is kolostorban éltünk (ezt a szót csak azért használom, mert ezt mindenki érti), hanem rendházban. Egy harmincas években épült házat kell elképzelni, ahol mindenkinek volt egy szobája, úgy, mint egy jobbfajta kollégiumban. Persze volt házirend, számon kérték például, hogy a kinti óráim után mikor érek haza. Rendszeresen jártam ki a városba, hisz teológiára és a Zeneakadémiára is jártam. Mivel akkor, a nyolcvanas években még nem mindenki nézte jó szemmel, ha valaki csuhában ment az emberek közé, ezért úgy öltöztünk, mint bárki más, így senkinek nem tűnt fel, hogy szerzetes vagyok. Még olyan „bűnöket” is elkövettem (és erről nem is szóltam senkinek), hogy néha hazalógtam meglátogatni édesanyámat. Le voltunk terhelve, rengeteget tanultunk, de teljesen normális életet éltünk, tehát a gyakorlatban nem volt akkora hatalmas nagy váltás az életemben.

Bősze Ádám

Belül, lelkileg viszont sokkal nehezebb volt megélni a változást. Én azért léptem be a szerzetesekhez, mert ott megszerettem az embereket. Nyilván volt benne menekülés is, otthon nem volt minden rendben, édesapám nagyon korán meghalt. Aztán rá kellett jönnöm, hogy hiába szeretem a társaimat, ahhoz, hogy egy életen át bent maradjak, ahhoz komoly elhivatottság kell. Utána a mindent akarás is talán abból is adódott, hogy kint is meg akartam találni az embereket. És ez nem ment könnyen. A kinti viszonyokban, az emberi kapcsolatokban egyszerűen nem tudtam, mi hogyan működik, mi merre hány lépés. Borzalmas helyzetekbe kerültem például azért, mert nem tudtam nemet mondani. A mindent akarásom lehet, hogy a szavak szintjén óriási különbség a szerzetesi élethez képest, de az is lehet, hogy egy tapasztalatlan fiatalember kétségbeesett küszködése a kinti világban. Szakítottam például úgy lányokkal, hogy azt nem mertem megmondani nekik, hanem megváltoztattam a telefonszámomat, és eltűntem. Ezt azóta is szégyellem.

Valahol azt is olvastam rólad, hogy ma te vagy a magyar komolyzene arca. Ezt hogy kommentálod?

Hát, ez egy hülyeség. Ez nem így van. Ha meg kéne választani a magyar komolyzene arcát, biztosan arra érdemes muzsikust kellene választani. Bárkit… Én a zenében egyszerűen partvonalon kívül állok. Nem vagyok muzsikus. Amit én a zenei életben csinálok, az valami olyasmi, mint a cápa, a nagy ragadozó mellett a kalauzhal. Ha az emberek nem kapnák meg azt az élményt, amit a hangversenyteremben egy zenész nyújt nekik, én mondhatnék bármit, kedveset, vicceset, miattam nem jönnének el. Az én verbális munkám nem mérhető össze a muzsikálással. Még akkor sem, ha egy jó műsorvezetőnek művészi produkciót kell nyújtania ahhoz, hogy megteremtse a hidat egy végpontból a következő kezdőpontig, miközben mögötte székeket rendezgetnek.

Ha az ezredforduló időszakának legnagyobb magyar zeneművészét, géniuszát keresgélnénk, én is nyilván inkább szavaznék Kocsis Zoltánra, mint Bősze Ádámra. De szerintem nagyon fontos, hogy egy komoly műfajnak olyan arcai is legyenek, akik szakszerűséggel ugyan, de nem kis mértékben az egyéniségükkel, a sokak által kedvelhető személyiségükkel széles rétegek számára elérhetővé, kedvelhetővé tudják tenni – esetünkben: a komolyzenét.

Ezt örömmel felvállalom. Sőt! Kifejezetten megtisztelő volt számomra, amikor Kesselyák Gergely egyszer azt mondta rólam, hogy manapság én töltöm be Antal Imre egykori szerepét…

Ez több szempontból is jó párhuzam. Ő korai ujjbetegsége előtt nagyszerű muzsikus is volt, de a későbbiekben a mindent akarás megtestesítője is, alaposan belevetette magát a legkülönbözőbb, leginkább tévés szórakoztató műfajokba.

A stílusomat, önmagamat nem is tartom feltétlenül Antal Imre-inek, de maga a jelenség, a tevékenység nem áll távol tőlem.

Annál is inkább, mert már harmadik éve járod az országot egy egyszemélyes szórakoztató előadással, egy komolyzenei stand up comedyvel, amelynek a műfaját – nyugodtan mondhatjuk – te teremtetted meg. A sokféle tevékenységed, melyek közül nem egy igencsak közel áll az előadóművészethez, a vonzódásod a tanításhoz, a hajdani színművész ambícióid és persze az örök téma, a zene, mindezek logikusan mutatnak e sajátos műfaj felé.

Ennek ellenére maga az ötlet, az utolsó szikra nem tőlem származik. Frankl Péter egy fesztiválon, amikor az egyik koncerten sokszor rendezték át a színpadot, és nekem többször, hosszabban kellett szórakoztatnom a közönséget, és ez akkor elég jól is sikerült, odajött hozzám, és azt mondta: miért nem csinálsz egy önálló estet? Ha akarod, jövök hozzá zongorázni… Én nagy stand up-fogyasztó voltam, elsősorban angol stand upokat néztem, és elkezdtem gondolkodni a dolgon… Felmerült, hogy ez egy nagy bukás lesz, ezért azt gondoltam, jobb, ha Frankl Pétert kihagyjuk belőle.

Nem lett bukás, sőt! Idén már a második szériát indítottad el, Bő szekund címmel. A cím telitalálat: belterjesen szakmai, miközben közérthető humorral a nevedre utal (még talán a hajókat megfúró, bátor Búvár Kundot is eszünkbe juttatja). Mindig ugyanazt a produkciót adod elő, vagy havonta, esetleg hetente frissítve, beleteszel aktualitásokat is?

A komolyzenében ritkán van friss aktualitás, azt tehát nem nagyon követem. De például az új széria végleges előadása is körülbelül a harmadik alkalomra alakult ki, mert ami nem működik, azt kihagyom.

A Bő szekundot új helyszínen, a Mozsár Műhelyben készülsz bemutatni…

Először egy előadásról volt szó, arra hamar elfogytak elővételben a jegyek, aztán a másodikra, harmadikra is, úgyhogy most már a negyedikről tárgyalunk. Nagyon szeretem a Mozsárt, kreatív helynek tartom, a későbbiekben is bármikor szívesen megyek oda, akár havi rendszerességgel is. És nemcsak a Mozsár Műhely miatt szeretek ott lenni, hanem mert közel lehetek ahhoz a helyhez, a Mikroszkóp Színpadhoz, amely sokáig Magyarország legnagyobb stand uposának, Hofi Gézának is otthona volt.

A magyar stand up jelentős hányada – szándékosan, műfajra jellemzően –igencsak szókimondó, sőt: trágár, övön aluli témájú, helyenként alpári. Hogyan tudsz ilyen konkurencia mellett kulturált, kifinomult, ízléses maradni?

Hát, nem tudom… De tény: az én műsoromban nincsenek trágár szavak, valamint fajfenntartással és anyagcserével kapcsolatos történetek.

És így is van a nézőtéren kitörő nevetés, nagy röhögés?

Eddig működött. Például az önironikus történetek, amikor elmesélem, mekkorát bénáztam, azok mindig nagyon sikeresek. Fel is merült bennem, hogy ki kéne találnom ilyeneket. De amiket előadok, sajnos mind megtörténtek velem.

Hofi Gézát, ha megállította a rendőr, de bárki más is, az utca embere, néhány szó után odajutottak, hogy művész úr, mondjon már valami vicceset. Ilyet egy jó stand uposnak tudnia kell. A beszélgetés végére elő tudsz-e kapni hirtelen egy vicces sztorit? Mondjuk, egy antikváriumosat, ha már itt ülünk a Király utcai Bősze Ádám Zenei Antikváriumban…

A bejárat közvetlenül a Csengery utcából nyílik, lehet hallani a lépteket az utcán, még azt is, miről beszélgetnek. Itt van a közelben az SzTK, jönnek ki az emberek, és nagyjából az antikvárium bejáratánál jönnek rá, mit mondott az orvos. És akkor azt el is mondják egymásnak. Egy zenei antikváriumba nagyon ritkán jön be bárki, sokszor órákig ücsörögtem itt egyedül. Egyszer hallom, hogy megállnak a léptek a kapu előtt, sőt, a kilincset is lenyomják. Ez olyan, mint amikor a horgásznak a kapásjelző beindul. Végre egy vevő! Fel is pattantam, nyitom ki az ajtót, egy idős hölgy áll kint, és szorítja a kilincset. Tessék bejönni, mivel szolgálhatok, mondom. Rám néz, és azt mondja, ó, drága, hirtelen megszédültem, és tudja, valamiben meg kellett kapaszkodnom…

Az interjút Kutszegi Csaba készítette.

2020. január 13.