„Hátrakötött sarok és felszegett áll”

Beszélgetés Balog Józseffel -

A bezárt színház halott színház. Ahol a színház halott, ott a város is halott. Ahol a színház halott, ott a lelkek is holtak.

A COVID-19 belobbanása után lassan mindenhol újraindul az élet. Nagy erőkkel ezen gondolkozhat az egész világ színházi, illetve színházfesztiváli társadalma is. Balog Józseffel, a MASZK Egyesület vezetőjével többek között arról beszélgettünk, hogy idén kerül(ne) megrendezésre a 30. THEALTER nemzetközi színházi fesztivál Szegeden.

Lesz idén ez az Európára nyitott fesztivál? Augusztusig még sok minden változhat...

BalogJózsef portré fotó Révész RóbertBalog József / Fotó: Révész RóbertMondjuk, hogy még minden változhat. Az elég sok, gondolom. De, ami biztos, azzal kezdem. Biztos volt, hogy kijövünk az idei felhívásunkkal. Már tavaly is több mint száz jelentkezőnk volt a THEALTER Fesztiválra. Az idén még ennél is többen, 140-en töltötték ki a jelentkezési lapot. Csak hazai csoportokról beszélek. Nincs a környékünkön ország, ahol ilyen széles kínálatot ölelne föl a kortárs színház.

Kiválasztottunk 30 + 10 produkciót, és elkezdtünk egyeztetni a július 31 – augusztus 8. közötti időpontra. Közben azon pörögtünk, hogy már a harmincadikkal jövünk, kellene valami szokatlan, ütős, hátrakötött sarok és felszegett áll. Valami, ami a múltunkból még most is él, és ami legalább annyit mutat előre, hogy reménykedni is tudjunk a folytatásban. Akartunk kis Európát is, igen. Szlovének, csehek, talán még valami Urbánnal érkező viharos előadás. Mennyi terv. Mennyi?

Persze, a pályázatok ugyanúgy lógtak a levegőben, mint bármelyik évben. Úgy tervezünk, hogy vannak a szándékaink és van a realitás, ami az elmúlt évek átlagaira épül. Nem álmodunk egy kicsit sem. Megpróbálunk ébren maradni. Igen jól szórakozom, amikor fejlődésről, meredeken emelkedő teljesítményekről papolnak, hogy jobban, és előre, és tessék nagyot álmodni! Mi is a stagnálás művészei lennénk, a szinten tartás, a kibírás bűvészei, mint annyian a környezetünkben? Már az is hihetetlen, ha nem ütnek el, nem vesznek le a tábláról, nem dob ki a nemzetstratégia, ami amúgy unalmas és buta önkény csupán.

Tehát, ahogy készen lettünk, már lopakodott a vírus. Volt, van plakátunk, soha ilyen korán, tervünk és csoportok, akik beírták a naptárjukba, hogy mikor és mennyi.

Harminc lenne, de nem az a kérdés, hogy lesz, mi lesz és hogyan. Mert ezt a kérdést elfújta a realizmus és a kulturális fazonra nyírás. Most komolyan. Az, ami az elmúlt évben és előtte és előtte és előtte ért valamennyit, az hirtelen a harmadát se éri? Az elmúlt években a működési pályázatokon 20-21 millió forintot nyertünk. Az éves működésünk durván 40 százalékát. Ez most 15 százalékra omlott. Nem, nincsenek ezt pótló pályázatok, nincs több forrás, lehetőség, szponzor, mecenatúra. A 7 millió van. Ja, tavaly több előadás, több néző, sikeresebb Fesztivál, pontos elszámolások, hibátlan teljesítés. Mennyi kellett volna ennél több? Mennyi?

Egy szervezet életében a szűkösség normalitás, lehet vele számolni. Beosztás, logisztika, rengeteg együttműködés, évente 40-50 együttes fellépése, egyedülálló kínálat a vidéki (bocs!) Magyarországon. Igen, nem tegnaptól, nem a belengetett és még el sem kezdett Déryné Program kiszivárgása óta. Jó ideje. Mennyi?

Harmincadik éve. Nem a falvédőről jöttünk, és nem most. Megértettük. A TAO-pótló támogatások nyilvánosságra hozatala után teljesen, hogy nem a munkánkkal van baj. Vagy nincs baj. Vagy baj van. Vagy valami van.

Illusztrációként egy példa. Egymás után szerepelünk a „megítélt TAO-támogatások” sorban, sajnálom. MASZK Egyesület 3 millió, Mórahalom, itt egy hosszú nevű intézmény következik, befogadó-színházi programmal, 30 millió. Mennyi?

Harminc.

15 méter és a tűz fotó Balog József15 méter és a tűz / Fotó: Balog József

Ugyanott lovas színház is kapható, egyszer 40, még egyszer 30 millió. Sikerült kiszámolni? Mórahalom speciális színházi igényeinek kielégítésére 100 millió TAO-pótló támogatás. Ez példa, nem károgok, nem sajnálom, dehogy. Harmincháromszor jobban tudják Szegedtől húsz kilométerre, hogy a kortársszínházi igények, a rendhagyó színházi megnyilvánulások milyen szerepet töltenek be a magyar kultúra egészében. Előbb megemelem a kalapom. Aztán meg is eszem. Ezek szerint mi egy másik országban élünk. Más az anyanyelvünk, mások a költőink, íróink, más színészek szántották a deszkát, napszámban.

Persze, ha mégis egy nyelven beszélünk, akkor értem ám.

Nesze! Coki! Csak.

Pontosan százezer forintot ér egy-egy évünk. Nem vagyok hülye. Ennivalóra inkább. Ivóvízre. Mentorokra és segítőkre, önismereti órákra, mert ahonnan hiányzik, ott ennyi is nagyon sok pénznek számít.

Az nem változik augusztusig, hogy ebben a pillanatban nincs, nem is lenne miből Fesztivált csinálni. Mondjam, hogy mi történt, történik az önkormányzatokkal? Stabil támogatásunk van, több mint tíz esztendeje. Most a kulturális szervezeteknek is be kell szállniuk a közös teherviselésbe? Természetesen, zokszó nélkül. Mivel tudunk beszállni? Hogy elfogadjuk, kevesebbet kapunk, ahogy mások is, a szerződésben meghatározott támogatásunkból. Szeged a mi városunk. Nem fogunk morogni vagy haragudni. Ezt tudom, tudjuk.

Hogy lesz-e Fesztivál? Minden konkrétum nélkül mondom, igen, lesz.

Milyenek most a MASZK életének hétköznapjai?

Van Zoom, van archívum, van digitalizálás, van terv egy támogatói kampány elindítására, van jó ötlet az életjelekre, és van még jobb is. Van vita és hullámzó kedély, óvatos latolgatás és valamennyi bizakodás arra nézvést, hogy színháznak lenni jó, lesz, ne féljetek.

régi zsinagóa1A Régi Zsinagóga

Ami nincs, az a májusi nyitás a Zsinában. Ez lett volna a huszonkilencedik május. Nincs előadás és nincsenek nézők. Nem, nem csinálunk úgy, mintha lennének. Nem, nem húztuk elő a kalapból a mesemondó lányt és a versmondó fiút. Mi akkor vagyunk, ha mások is vannak. Ez a szép a létezésünkben. Ahogy egymást ijesztgettük az egyik megbeszélésünkön, nekünk semmink nincsen. Nincs termék. Illetve nagyon is van, gyorsan múló egyszeri produkciók, koprodukciós előadások, amelyek továbbjátszásáról már nem tudunk gondoskodni.

Mert a mi termékünk a vendég. A vendégelőadás. A vendégművész. A vendégnéző. Mi is azok vagyunk a Régi Zsinagógában. Vendégeskedünk. Tudom, ezt nehéz egy kurátornak vagy az Ismeretlen Tao Pótlónak felfognia, aki éppen magánszínházat vesz állami pénzen valamelyik kispajtásának. Vagy beleolvasni Kosztolányiba. Mégis csak egy nagy ismeretlen, amibe egy színházi ember újra és újra belevág. Na, ez az ismeretlen egészen jól áll a MASZK Egyesületnek. Elég régen bele vagyunk vágva.

Hogyan érzékeled a más színházi fesztiválok körüli tendenciákat a világjárvány idején?

Ha két szóban válaszolhatok, nem tudom. Ha hosszabban, akkor sem.

BalogJózsef portré2 ThealterFacebook oldalBalog József Eddig is váltogattam az egyes és a többes számot, iszen nem csak én, és nem csak magamban beszélek. Bár most nem feltétlenül a MASZK Egyesület hivatalos verzióit sorolom. Mert nincs szilárd, kialakított és mindannyiunk által aláírt vélemény. Lehet, hogy ez éppen a vészterhes időkben luxus. Mert ilyenkor kőkeményen és egységesen és phalanx és üss! Hát, a militarista magyar politikai és közbeszédbe biztosan nem szállok, szállunk be. Nincs háború, és nem védjük meg a MASZK Egyesületet. Működtetjük, életben tartjuk, lélegeztetjük. Nem, nem beteg. Nem szorul gyógyszerre, és nem járja az utolsó napjait. Gondolom, átalakul, kinövi magát vagy visszahúzódik, csöndesebb lesz. Esetleg ordít, esetleg lelassul vagy megtalál egy új ritmust.

Mi nem számíthatunk arra, mint egy nagy fesztivál, amely erőt gyűjt, és jövőre is erős lesz, mint Edinburgh, ahol mindenki megkapja a teljes fizetését és a teljes költségvetést, hogy jobbak legyenek jövőre. Nincs olyan, kultúrát irányító politikusunk, mint Prágának, aki kitalálja, hogyan működjenek együtt vendéglátósok, galériák, színházak. Milyen produkciókat támogasson a város, és mire vegyenek nagyon sok pénzért jegyet a nézők, hogy online élhessenek a kultúrához való jogukkal. Nem vagyunk a TESZT Temesvárról, akik elmaradtak, talán azért is ezt a megoldást választva, mert Temesvár jövőre Európa egyik Kulturális Fővárosa lesz. Cannes sem vagyunk, és Desire Fesztivál sem, amely nagyon is jól tette, hogy november-december fordulóján volt eddig is, minden évben. Így talán van esélye az idén is megmutatkozni.

Amikor Jászay Tamás, az egyik tanácsadó munkatársunk elküldte az európai fesztiválok reakcióit, mindet tanulmányoztam, és nem lettem okosabb. Amikor a velünk egykorú Mediawawe meghirdette az online Otthonka Fesztiválját, bravóztam. És továbbra sem jutott eszembe semmi.

Talán, mert folyamatosan beleütköztem valami alapnehézségbe. Személyesen, nem az egyesületi ütközéseket hivatkozom most. Az egyik este még mindenki játszott. Ez egy nagyon érzékeny nyilvánosság, ami egyik estéről a másikra lett elvágva. Nem egy kicsit, hanem teljesen és azonnal.

Mondjuk Brooknak adhattak volna egy esélyt. Ha, egy ember átmegy a színpadon, és egy másik ember nézi, az színház. Láttam ilyet, egy színházi fesztiválon, Erdélyben, bontás után, éjszaka. Egy ember átment a színpadon, én éppen kinyitottam egy páholy ajtaját. Onnan néztem. Leesett az állam. Az ember a rendezői jobbról haladt a rendezői bal felé. Néhány lámpa még égett a színpadon. Talán éppen oltani akart. Lekapcsolni. Áramtalanítani. Egy technikus. Éjjel kettő lehetett. Mozdulni sem tudtam. Színház volt, kétségtelenül és totálisan.

Ezt, ennyit meg kellett volna hagyni. Minden város, minden színházában mehetett volna ez a Peter Brook-sztori. Akár 25 méter távolság is lehetett volna a színész és a néző között. Akár tesztelni lehetett volna az aznap estére kiválasztott színészt és nézőt. Vírusmentes színház. Gondosan megszervezni, alájátszani, megalapozni azt a 3-5 percnyi alkalmat, amíg ez az előadás tart.

Én nem kezdtem el nyugtatni magam. Nem hízelegtem. A bezárt színház halott színház. Ahol a színház halott, ott a város is halott. Ahol a színház halott, ott a lelkek is holtak. Ahol nincs színház, ott csak a kemény, tréfát nem ismerő parancsuralom marad. Nem, nem történelmi léptékben, politikai akarnokságból vagy a diktatórikus hajlamú vezető kénye kedve szerint. Fenét. Sokkal rosszabbul áll a dolog. Ahol nincs játék, ahol nincs, aki játsszon, ahol a játékot nem élvezik, ott pillanatok alatt felnőtté fagy minden. Kedélytelen, otromba fajankóvá változik az is, aki addig próbálta tartani az egyensúlyt. Túlzás? Persze. Amikor a túlzás válik uralkodóvá és a hétköznapok részévé, akkor a nyers, strukturálatlan, kontextus nélküli erőszak kora jön. Az absztrakció, az átlényegülés, az elemelkedés, az átszínezés, a megtestesülés eltűnik az életünkből. Ez utóbbiakat okozza és teszi lehetővé a színházi találkozások sora.

Drubina Orsolya és Kiss Ágnes arra a cérnaszálra mutat amelyen a MASZK Egyesület sorsa függDrubina Orsolya és Kiss Ágnes arra a cérnaszálra mutat amelyen a MASZK Egyesület sorsa függ

Amikor átterjedt a járvány Magyarországra is, te mint a fesztivál igazgatója rögtön elkezdtél gondolkozni azon, hogyan fogjátok majd megtölteni például a Régi Zsinagóga tereit idén?

A mi nézőink stabilak. Nincsenek sokan, nem ezrekről van szó, akik kirándulnak, szórakozni akarnak, egy estéjüket megfürdetni, mondjuk a Dóm tér fényeiben és dallamaiban. Őket is csodálom, hogy minden évben felkerekednek, és adnak egy esélyt Szegednek, a városiak pedig kifejezik az identitásukat azzal, hogy a nagyszüleiket, szüleiket idézve, fogják a kispárnákat, a perecet és az esőkabátot, és operát, prózát, musicalt néznek a Szabadtérin.

Azokat a nézőket is nagyra becsülöm, akik a Nemzeti Színházzal közös Hétfü – Hétfői Függetlenek – sorozatunkra jegyet váltanak a Kisszínházban. Velünk együtt néznek Pintér Bélát vagy kortárs táncot. Lázár Katit, Péterfy Borit, Gálvölgyi Jánost, Hevér Gábort vagy éppen egy-egy Átrium Produkciót vagy a Tatabányai Jászai Mari Színházat.

A Szabadtérin négyezren vannak esténként, a Kicsiben háromszázan.

Aztán megérkezünk a Kis Zsinagógába. Csak a tavalyi Fesztiválon 17 megyéből, több mint ötven településről voltak nézőink, nem is beszélve a határon túlról érkezőkről. Lehet, hogy hatvanan vagyunk egy este. Harmincan. Száznegyvenen, ami a hivataloson túli teltház. Lehet, hogy hideg van, odakint esik. Előtér alig, ruhatár még alig sem, büfé nuku, a színészeknek befűtünk egy propelleres légkeverővel. Lehet, hogy lesz 19 fok. Lehet, hogy senki nem ismeri a csoportot. A darabot, a szerzőt, a színészeket, a rendezőt. Lehet, hogy kevesek vagyunk marketingben, reklámban, propagandában. Lehet, hogy a nézőink túl fiatalok, túl értelmiségiek, túl érzékenyek, túl kényesek, finnyásak, lehet, hogy magányos nők, férfiak, akik az ital helyett ránk szoktak. Baráti társaságok, drukkerek, lézengő ritterek, kipróbált amatőrök a hetvenes-nyolcvanas évekből, lehet, hogy kimentek külföldre, felköltöztek Pestre, szakítottak a szerelmükkel. Lehet, hogy meghaltak. Szeretem őket. Nem látszik mindig, és nem is mindig éltet és lelkesít ez a szeretet. Lehet, hogy szorongok tőle, hogy dühös vagyok. Van egy titkos számom. Hogy tizenhat nézőnél soha nincs, nem volt és nem lesz kevesebb egy este. Mániákusan számolom őket. Már tíz perce kezdeni kellene. Még mindig csak heten vagyunk az udvaron. Beülünk, jó, akkor tíz, sóhajtozok. Elhatározom, hogy soha többet, hogy van jobb dolgom, hogy hagyom a fenébe. De addigra beér az állandó nézőnk, a Gyula, most jött Pestről, lejön a szomszédból Mari, akinél a Gergye szokott fürödni, ha festékes, agyagos, izzadt... És mikor nem az? Bejönnek az önkéntesek, a jegyárusok, és megint számolok. Jó, tizenhat, kezdhetünk.

A későbbi k2, amikor a tagjai még csak harmadévesek voltak Kaposvárott, 2011-ben, az első fellépésük éppen ennyi nézőt hozott. Nincs az a vírus, az a kuratórium, az a no-tao, hogy ne lenne tizenhat igaz néző. Mindig.

Szelfi Ivo Dimcsevvel fotó thealterphotoSzelfi Ivo Dimcsevvel / Fotó: thealterphoto

Volt-e valaha igazán veszélyben közel harminc év alatt a THEALTER?

1996-ban volt egy „TÚLÉLET” fesztiválunk. A 94-95 nagyon erős volt, mindenki megjött. Derevo, Ache, Lajkó Félix, Nagy Józsi a Woyzeckkel, amiből kettőt akartunk, és ötöt kellett belőle játszani. Minden röpült, izzott, csúcs. Aztán a beomlás. Gondolom elért hozzánk a Bokros-csomag. Megálltak a pályázatok. Kiestek csoportok, eltűnt valami, amit még a hatvanas, igen, a hatvanas évek kezdő lökete is mozgatott. De aztán túléltük. Jött Halász, Schilling, Vidnyányszky, jött Urbán, és 2003-tól öt évig a Független Szemle. Jött Ivo Dimcsev, és újra elröpült tíz év. Jött az Andaxínház, ahogy 1991-ben, s aztán minden évben.

Furcsa, hogy éppen akkor, amikor nem tudott elindulni az év, késett a működési kiírása, 2010-ben tudtunk egy radikális döntést hozni. Akkor kibírjuk, és a fiatalokra nyitunk. Ők következnek, ők jelentik majd az új lehetőségeket, formákat, ők lesznek a jövő. Nekünk csak működnünk kell tovább.

Hegymegi Máté, Bereczki Csilla, Horváth Csaba táncosai, a főiskolás osztályok és előadásaik, koprodukciók pályakezdőkkel és merész kezdeményezőkkel. A középgenerációból Orlai-produkciók, a Tünet, Hód Adrienn és mindenki, aki túlélt, felnőtt, és még színházat csinált. Félek, hogy belemegyek ebbe a névsorolvasásba. Igazán azt bírom, hogy a műsorfüzeteink első, belső borítóján ott van mindenki, aki valaha fellépett nálunk. Lehet, hogy az egypontos betűknél tartunk, hogy kiférjenek egyáltalán.

Ja, hogy veszélyben? Minden év veszélyes, amikor január van, meg február, aztán június, július. Addigra derül ki, hogyan leszünk támogatva, bár vagyunk, működünk közben is. Egy-egy nemzetközi pályázat, egy új forma, a Megálló Közösségi Ház, egy új csapat, ezek mind elfeledtetik a folyamatos életveszélyt. Bár ha Martinkovics Katit kérdezitek, lehet, hogy neki nincs módja ezt elfelejteni, hiszen minden pénzt ő hajt föl, ő pályázik, elszámol, hiánypótol, és életben tartja a MASZK Egyesületet.

Többek között fesztiválkritikusok, workshopokat tartó művészek, egy rendkívül jól működő, szinte állandó önkéntes csapat mellett egy kis ideje már művészeti tanácsadóval is dolgoztok együtt. Milyen most a THEALTER csapata? Át fogtok alakulni?

Folyamatosan alakulunk, és folyamatosan és unalmasan rugalmatlanok vagyunk. Hat állandó munkatársunk egzisztenciáját rengeti meg, ha nem változunk. Lehet, akkor is nehéz lesz gazdálkodnunk, ha változunk. Lehet, hogy sokkal kevesebb ebben a pillanatban az, ami rajtunk múlik. Mondanám, hogy rajtunk nem múlik, de ez sem volna igaz. Hiszen ezeken a hullámokon, az elmúlt harminc év magyar színházi életének hullámvasútján mi is ott utazunk. Utaztunk. Nem is szálltunk le. Nem is tartottunk szünetet. Ezt igazán meg sem lehet köszönni a munkatársaimnak, az önkénteseinknek, annak a fesztiválonként közel száz embernek, akik a fellépőkért és a színészekért dolgoznak. Amúgy mindig megköszönöm. Megköszönjük egymásnak.

Boldogstáb a kertben fotó Révész RóbertBoldogstáb a kertben / Fotó: Révész Róbert

Ha nagyképű vagyok, akkor azt mondom, nem tudtak olyat kérni még tőlünk színpadban, emberben, technikában, amit ne teljesítettünk volna. Igen, nagyképű vagyok, és csak azokban a kompromisszumokban hiszek, amelyektől egy előadás jobb lesz. Ha valaki a saját helyének feltételeit kérte, könnyen mondtam azt, hogy ahhoz haza kell mennetek. Itt más van. Fogadd el ezt a mást, hidd el, a Zsinagóga segíteni fog. Mert felszabadulsz. Mert felszabadít. Ezt vették át a munkatársak is. Sanyibá a létrán, Zsuzsi a jegyekkel, Györgyi a negyvenfokos lakásirodában, Judit az angol fordítások mondatai között. A fiatalok, akik önkéntesből lettek a munkatársaink, Annamari, Anna és Dávid, akik a Megálló és a Fesztivál között ingáznak. Látom a szemükben, mikor nem annyira veszik észre, ahogy egymásra néznek, és azt üzenik egymásnak, ezek nem normálisak. Megnyugodhattok, Ti sem. Senki, aki ezt, így, ennyire csinálja. Illetve ez a normalitás nem ajánlható, de nem is jár mindenkinek. Mert jól dolgozni, a lehetőségek, és nem a lehetetlen határáig elmenni, teljesen normális dolog. De mint minden norma, ez is csak üres forma, lózung és fecsegés. Amikor történik, akkor megmutatja magát, és tényleg használ az előadások nagyobbik hányadának. Mert energia, és levegő, és tér. Mindhárommal szolgálhatunk. Ha nem hangoznék profánul éppen egy Zsinagógában, azt mondanám, a szentháromságunk.

Te hogy bírtad az elmúlt két hónapot? Mivel töltötted az idődet? Mit csinál egy fesztiváligazgató, amikor épp nem igazgat fesztivált, és a színházak zárva vannak?

A fesztiváligazgató néha leül a Zsina kertben. Na, inkább én, a Balog, ül, körülnéz. Május 11-én például azt morogja az orra alá, hogy ma játszottak volna a Döbreiék. Akkor eszébe jut, hogy az nem 10-e lett volna? Akkor felhívhatna valakit, aki tudja, hogy mi volt a Tavaszi Kollekció. A terv. De végül nem telefonál.

régi zsinagóa2A Régi Zsinagóga belülről

Ez a kollekció most a kert. Szépen gyarapszik, mert a János ott szellőztette a kutyust. Közben ültetgetett, ápolgatott. Beszélgettünk, ősz volt, tél volt, tavasz lett. A kutya meghalt. Gyászolunk. Meghagyjuk a virágok mellett a gazt, mert valahogy összetartoznak. Üldögélünk. Nem nagyon beszélünk színházról.

Én, mondjuk, néha bemegyek és megnézem az üres színpadot. Ott maradt őszről két szék. Nem képzelek senkit, sem a nézőtérre, sem föl. Nekem ez az egész a képzeletnél sokkal közelebb van. Annyira a szemem előtt, hogy nem is látom tisztán. A lámpákat sem volt kedvem fölkapcsolni. Hallgatjuk egymást. Meg azt, ami történni fog. Csak nem volt módja megszólalni még.

  1. május 19.

Az interjút Drubina Orsolya készítette.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu