Tudok is, merek is, fogok is hibázni!

Beszélgetés Soós Attilával -

„Én nem politizálok. Biciklizem. Az asztalomon, láthatod, egy Csehov- és egy Rimbaud-kötet, a jegyzeteim és egy lázmérő van…”

Soós Attila, a Trojka Színházi Társulás vezetője trojkás és leendő trojkás színészekkel karantén-szabatos módon és olyannyira újszerű formában állította ki az interneten Boccaccio Dekameronjának néhány történetét, hogy arra jóformán kifejezésünk sincsen. Ez persze önmagában nem érték, ahogy magának a produkciónak is vannak gyengéi és erősségei egyaránt. Miután húsz percen át ügyetlenkedtem a Zoommal, többek között azt is megtudtam a rendezőtől, mi közünk lehet a Dekameron középkori pajzán történeteihez, és miért érdemes szeretni a hibáinkat.

dec9 portréSoós Attila a Dekameronban / A képek forrása az Index

Úgy hírlik, szűkszavú interjúalany vagy.

Lehet, de most azonnal rákapcsolt az idegrendszerem, ahogy felötlött bennem a „zoomos” próbafolyamatunk. Nagyon messze áll a költészettől a virtuális próbafolyamat (nevet): mindenki mindennapos bejelentkezése a Zoomba, a mobiltelefonok és laptopok állapota, töltöttsége, a wifi jelek erőssége. Ezek zömét korábban nem is értettem. Ehhez jöttek olyan finomságok, ahogy most például téged is látlak, és mondom, hogy sötétítsd el a függönyt, mert kiégeti az arcéledet, satöbbi, majd amikor megkérdezem, hogy ez lesz-e az a helyszín, amit választottál, azt mondod, hogy ja, nem (nevet). És tudod, mi volt a téboly az egészben? A holtcsend egy egész-napos próba után, amikor is kiveszed a fülest a füledből.

Ahogy a technikai sokrétűség a maga nehézségeivel nagyon is jellemzője korunknak, a Dekameron pajzánsága nem igazán, és a karantén is csupán az eredeti keretjátékban jelenik meg, az egyes történetek viszont kifejezetten testközeli találkozásokról szólnak. Miért gondolod, hogy meg tudnak minket szólítani ezek a történetek?

Az biztos, hogy a testünk, a viszonyunk a testünkhöz és az elménk is elvetemültté válik a karanténban, elérve a skála két szélsőséges pontját: az önkontroll elvesztését, illetve a szótlan jámborságot.

A Dekameron figurái azonban ebben az értelemben nem elvetemültek.

Nem, viszont blaszfémikus, pajzán, gyarló, kicsinyeskedő alakok. Az ember ősidők óta szeret azon nevetni, hogyha a másik az orra előtt elesik, vagy sikerül valakinek valakit becsapnia. A szemlélődő biztonsága, hogy ez nem vele történt, a mai napig élvezetet nyújt az embereknek.

Emellett hátborzongató, hogy Cseh Dávid dramaturg egy középkori helyzettel szeretett volna szerzőként foglalkozni, amivel nyáron már el is kezdtünk dolgozni, majd márciusban akkorát fordult a világ, hogy a darab[i] hirtelen több mint aktuálissá vált. Nem véletlen, hogy Eke Angéla Prológusa, noha nyelvezetében régies, hátborzongatóan pontos.

dec2Gryllus Dorka és Bárnai Péter a Dekameronban

A zoomos videokonferencia mint forma bármennyire is adekvát a karanténnal, a produkcióban javarészt dramaturgiai bakugrássá válik, hiszen a történetek szerint a résztvevőknek – a pajzánság lényegénél fogva egy helyen kell tartózkodniuk. Ezen elgondolkodtatok?

Mindenkinek őrületesen hiányzik a színház! Ez a hirtelen leállás leterítette az egész szakmát: nem tudsz mit csinálni, meglovagolod a kísérletet, vágtázol, elveszel, hibázol benne. Mindenképpen meg akartuk csinálni ezt a – hangsúlyozom! – kísérletet, ami mellé jobb híján azt írjuk, hogy virtuális produkció, de valójában azt sem tudom, hogyan hívjam (nevet).

Mi, akiknek a munkája nagyrészt előre lefektetett menetben és keretek között zajlik, úgy gondoljuk, hogy az alkotó embernek sokkal nagyobb szabadsága van. Jól gondoljuk?

Persze, hogy van alkotói szabadság. Ez a legnehezebb forma, mert fegyelmezetten, megbízhatóan, önállóan és becsületesen kell csinálni. Ezek nélkül megbízhatatlan, elveszett ember vagy, nem pedig szabad. Hogy ebből a szabadságból végül mi jön létre, az a találkozásokon múlik.

Mi a helyzet a pályázatok adta lehetőségekkel és korlátokkal?

Mivel 2018-ban hoztuk létre a Trojka mögé az alapítványt, még sem az egy százalékokat nem kaphatjuk meg (noha több néző, de még a szakmából is vannak, akik jelezték, hogy nekünk adnák), sem működésre nem pályázhatunk.

Fogtok?

Előfordulhat, de ezt most még nem tudhatom.

annak4Soós Attila és Eke Angéla az Anna Kareninában / Fotók: Bokor Krisztián

Van valami, amiről nem akarsz beszélni?

Egyszerűen nem szeretek olyat ígérni, ami kétesélyes.

Tehát nincsen mögötte semmiféle kultúrpolitikai eltökéltség, kritika?

Én nem politizálok. Biciklizem. Az asztalomon, láthatod, egy Csehov- és egy Rimbaud-kötet, a jegyzeteim és egy lázmérő van – nincs rajta politikailag aktuális téma. Én egy icipici kisember vagyok egy mesterséggel, és ez a mesterség több ember együttműködésével működik. Biztos, hogy nem tudnék semmiféle politikai hatalom szónoka lenni.

Ahogy így visszagondolok, az általad színre vitt darabokban sincsenek társadalmi léptékű felvetések.

Valóban nincsenek, érzelmek vannak bennük. De van bennük gyilkosság és erőszak is, ahogy a világunk is erőszakos: félünk köszönni, megköszönni, félünk egymástól. Én is szoktam félni.

Mitől?

Az embertársaim kiszámíthatatlan viselkedésétől, önkontrollvesztett kirohanásaitól – az esztelenségtől.

Ilyesmivel személyesen is találkoztál?

Persze, a tömegközlekedésben. Az ember néha legszívesebben eltűnne.

Két fontos, személyes dolgot olvastam ki a veled készült interjúkból: az egyik a halálfélelem, a másik, hogy az alkotás számodra egyfajta terápia, a szabadulás egy lehetséges útja a szorongástól, illetve a depressziótól.

Ami a személyes terápiát illeti – nem tudok másképpen fogalmazni, ne haragudj! –, az nem állja meg a helyét fogalmilag, mert az alkotás közösségi tevékenység. Halálfélelem viszont valóban van bennem, ez az ismeretlentől való félelem. Nem tudom, mi van ott, és nagyon hiányoznak a szeretteim, akik elmentek. A halálfélelem egyébként nemcsak gyengeséget tud generálni, hanem erőt is – de azt nem tanácsos használni. A félelem generálta erő ugyanis sosem tud termékeny lenni, mert iránytalan: nincsen pozitív és negatív vége. Annyit már tudok, hogy – bocsánat a metaforákért! – a félelmet ki kell szárítani, és miután így egyszerű hibává válik, akkor már szembe lehet nézni vele, és amikor már eltűnik az önarcképed, és elkezdesz magával a hibával dolgozni, az a mesterség. Én nagyon szeretem a hibát!.

annak2Soós Attila és Gryllus Dorka az Anna Kareninában

A halálfélelem azonban nem tisztítható hibává.

Azt nem lehet, és nem is szabad, ahogy van sokfajta szorongás még, amivel nem tudok elszámolni magam felé. Azonban közösségben, vagyis a közösen létrehozott Trojkában minden egyszerűbb és tisztább. Önmagunkban olyan bonyolultak vagyunk!

Látsz valami közöset az eddigi munkáidban?

A pályám elején minden rendezésemben lehetett látni engem – ami nem önzés, hanem ott meztelen volt a rendező lelke, ahogy egy Lenzben, egy Cleansedben vagy egy Saidban nem is tudott más lenni. Egy idő után azonban észrevettem, hogy egyre kevésbé látszódom, majd az O. márkiné után teljesen eltűntem az előadásokból. Iszonyú jó érzés, ahogy a téma, az ügy a legnagyobb természetességgel lépett és lép elő. Most már ügyek mentén és közösen jönnek létre az előadásaink.

Egészen elképesztő voltál Horváth Csaba Patkányok-rendezésének egy kisebb szerepében, és amúgy is különleges erejű színpadi lényed van. Nem gondolkodtál nagyobb színészi kihívásban?

A saját rendezéseimben ez nagyon kockázatos lenne, akit pedig már két esztendeje tervezek vendégrendezőként behívni a Trojkába, most gyermeket vár.

Elárulod, ki ő?

Gryllus Dorka, aki noha egészestés előadást önállóan még soha nem rendezett[ii], olyan kiváló dramaturgiai érzéke van, amellyel én még nem találkoztam.

Tehát igényelnél nagyobb szerepet is akár?

Szeretnék nagyobbat játszani, de nem igénylem – és bocsánat, hogy meglovagolom ezt a szót. Amit igényelek: az őszinteség és a türelem. A türelem pedig a hiba szeretete: tudok is hibázni, merek is hibázni, fogok is hibázni! (nevet) Jó lenne – nekem is! – megszabadulni a szorongásainktól, amelyek kicsinyessé tesznek!

  1. június 23.

 

Az interjút Török Ákos készítette.

[i] A dekameronbeli történeteket a korabeli pestisjárvány elől közös karanténba vonult figurák mesélik önmaguk szórakoztatására.

[ii] Az Én, Iphigénia előadásának egyik rendezői perspektíváját Soós Attilával közösen állították színpadra.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu