Írókéz rovata: Méla zsidó tűz körül

„Nem csak a dakotáké a világ..."
(Szopacs, a minden kánonból kimaradt indián)

A szekértábortűz melegénél kipirulnak a kicsi szopacsok (az ember melegségre vágyik – Örkény 100), amelyik már unja közülük a találós kérdéseket, üszköt csóvál: tűzkígyókat rajzol.



Szekértábortűznél melegedve nagyon jó találós kérdést játszani. Például: ki volt az a hazudozó (Költő hazudj, de rajt' ne...), aki az alábbi sorokat papírra vetette?

Volt még ez előtt egy haza,
Kit minden jó oltalmaza;
Volt egy idő, hol mindenek
A köz-haszonra értenek,
Míg az arany szabadságért
Kiki szívesen ontott vért.

De most minden, ha dolgozik,
Csak magáról gondolkodik.
Amely érdem hajdanába
Vitézt csinált, valójába,
Ha most magad úgy viseled,
Egy bolonddal több lesz veled.

Egyetlen mentsége e messziről jött betűvetőnek, hogy a második versszak végén intelligensen-finoman érzékelteti: tisztába van vele, mekkora bolond. Magam optimista alkatú lévén, biztos vagyok benne, hogy a legtöbb magyar szakos bölcsészhallgató a szövegre pillantva azonnal észreveszi: ezt nem kortárs költő írta.
Eddig én is eljutottam, de a hübriszem nagyobb annál, hogy hagyjon megelégedni ennyivel, viszont hiába hackelem a tárhelyem, bedugult az adatforgalom. Pedig biz' isten, nemrég találkoztam a verssel, talán könyvben olvastam vón, gondolnám, ha olvasnék még könyvet. Ha meg nem olvasok (én magyar író vagyok), csakis gyűlésen hallhatok verset, biztosan az egyik tábor sírta vissza vele azt a kort, amikor még nem a másik tábor kormánya vezette a hazát.
A szekértábortűz melegénél kipirulnak a kicsi szopacsok (az ember melegségre vágyik – Örkény 100), amelyik már unja közülük a találós kérdéseket, üszköt csóvál: tűzkígyókat rajzol.
Marha könnyű kitalálni, kié a fenti vers, akinek lövése sincs róla, az is csak átkopizza a keresőprogramba, és néhány másodpercen belül megjelenik a megoldás.
Na de ezt fejtsétek meg!

Börtön az élet, rabja az ember,
Éljen az önkény! ellene vív.
És mi az ember? börtön... A lélek?
Rabja – mulékony, mostoha mív.
Börtön az ég is! égbe csigázza
Népe eszét a bibliahív:
Börtön a lélek, börtön a szív.
Szívbe csukottan boldogul élvén,
Függtem az édes pillanat élvén.
S most – örömimnek e falon át,
Hallom a múltból hattyudalát.

A mostani LMP-s költő szerint ezt is le kéne fordítani mai magyarra, a hajdani SZDSZ-es filozófus pedig gutaütést kap az ötlettől, miközben az öreg indiánok sem tudják már, hol lobban fel a tábortűz, egy a biztos: valami nagy-nagy tüzet kéne rakni.
Persze a második vers is fent van az interneten, A börtönben első változata az, Sárosi Gyula írta, ha még mond ez valamit; a spenótban is megtalálható.

Most öreg magyar indiántól a Tüzek (hosszú, de – bátorság! – könnyen olvasható):

Ismeritek a vidám rőzselángot
S ropogását a vályog-tűzhelyen?
A nyílt arcokat, a nyájas világot,
Hol tréfa és dal önként megterem?
Recsegő gallytól, pattogó szilánktól
Lestem el egykor a dal ütemét.
Hol az a tűz? Mi lett a rőzselángból?
Nekem elhamvadt – talán másnak ég.

S hova lett, ki játszva élesztgette
Kis tarka köténnyel, a gyermekleány?
És hova tűnt a fiú méla kedve,
Ki ott lebzselt a leány oldalán?
Együtt dobáltuk a háncsot a tűzre,
A redveset úgy, mint a nyirkosat,
És találgattuk, boldog álmot fűzve,
Hogy a síró fa vajjon kit sirat?

Szálló időnek suhogó fövénye –
Minek bolygatni, amit betemet?
A rőzselángra más tüzek jövének.
Emésztőbb láng ragadta lelkemet.
Hírért lobogni – istenem, mi dőre!
Az igazságért – ó mily elfogult!
A míg örök lázban törtettem előre,
Hajam megszürkült, lelkem elborult.

Az én mezőmön nem értek kalászok,
Az én aratásom egy marék virág,
Az én gyönyöröm az álomlátások,
Az én világom egy álomvilág.
Kialvó lángok pernyéje szitálva,
Szürkén, szomorún csak esik, esik –
Félek, hogy álmaim összezilálja,
S elhagynak, mire beesteledik.

Hideg van... Fázom... Friss szenet a tűzre!
Gyilkos melegét hadd fújja reám,
Mint macska teszi a madarat űzve,
Akit felvert gyanútlan éjszakán.
Ó milyen tűz ez! Mi más, mint a régi!
Nem erdőn termett, a mélység dobta ki:
Világforrongás volt az anyja néki
És forradalmak az ő fiai.

Hogy zúg, hogy dohog, hogy kattog, hogy lármáz,
Hogy mormol, veszekszik a kürtő alatt!
Mintha rab démonok az ajtót ráznák,
Hogy börtönükből szabaduljanak.
Haragvó isten! Mi lesz a világból,
Ha egyszer a kőszén öntudatra jut,
S a buta rög megindul magától,
S a sistergő katlan majd egyszer kifut.

Ha összeomlik mindaz, ami korhadt,
Mi évezredek véres bálványa volt,
És oduikból elővánszorognak
A rászedett, a megcsalt milliók...
Látom mozdulni – látom keveredni –
Egy új Marseillaise gyujtó hanginál,
Az ócska tetőkbe üszköket vetni,
Míg az utolsó is véres lángban áll!

– S amíg lelkemmel káprázatok játsznak,
S jövendő tüzek délibábja von,
Amelyek távol ég alján cikáznak –
Valamikor – beomlott síromon:
Itt ülök némán, magamba rogyva,
Míg száll az óra, mint egy pillanat,
És félig ébren és félig álomba'
Piszkálgatom a húnyó parazsat.

Valahol, a hegyekben egy tűz körül tanyázik lengyel, hangos olasz, szakadár szerb és méla zsidó. Szétdarabolt lázas test, s mégis egy életet él ott. Rémhírek és férgek közt.
Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj, kész politika az irodalomtörténet is!

Szigliget, 2012. szeptember 5.

Írókéz

 

© 2016 KútszéliStílus.hu