Kutszegi Csaba: Minden lehet

Természetes Vészek Kollektíva – Budapest Bábszínház: OIDIPUSZ-KARANTÉN... az örök jelenre csábítás! – SZÍNHÁZGONZÓ

Oidipusz vérző szemében én például Caulfield kacsáira találtam rá, és ez tök rendben van...

A múlt század hetvenes éveiben egy gimnazista a magyarórán durcás arccal bizonygatta, hogy Kreón nem zsarnok. Eleinte érdekelt minket, osztálytársakat a kezdődő csörte, amelyben a magyartanár megpróbálta érvényre juttatni a Kreón személyét illető hivatalos álláspontot (tehát hogy zsarnok), miközben – mivel gimnáziumunk a keretek adta lehetőségen belül haladó szellemiségű volt – igyekezett bátorítani is a világ felfedezésében egyéni nézőpontra helyezkedő ifjú véleménynyilvánítását. Nem volt csekély mutatvány a tanerő részéről, azért is váltunk az események lelkes nézőjévé, mert kíváncsiak lettünk: vajon hogyan szeli át a habot az öreg a Szküllák és Kharübdiszek között? Ám öt-tíz perc után – az el nem mozduló álláspontok és az érvek makacs ismételgetése miatt – az előadás kezdett unalmassá válni, a padsorok között pedig suttogó propagandaként körbejárt a hír: szépreményű osztálytársunk nem is a saját igazáért küzd, hanem az otthon eléggé kreóni édesapja akkor tetszetős-divatos értelmiségi véleményét szajkózza (hogy ti. nem zsarnok, hanem abban a helyzetben azt kellett tennie, amit tett). Ez a padsorok közönségét már rohadtul nem érdekelte.
Mindeme emlékek a Természetes Vészek Kollektíva – Budapest Bábszínház: OIDIPUSZ-KARANTÉN... az örök jelenre csábítás! című előadásán tolultak fel bennem, részint azért, mert ha csak meghallom Kreón nevét, rögtön ez a régi történet jut eszembe, másrészt azért is, mert – kellő tisztelettel és illendőséggel – megfogalmazódott bennem: vajon az előadás alkotói kinek a véleményét, színházfelfogását szajkózzák? Van-e egyáltalán saját véleményük Oidipuszról, Iokasztéról, Antigonéról, Eteoklészról, Polüneikészról meg persze Kreónról. Továbbmegyek: érdekel-e egyáltalán bárkit is, hogy kinek mi a véleménye pl. az említett ógörögökről?
Engem igazán az érdekel (még ma is), hogy a Central Parkból télen hova mennek a kacsák. Ez a remek kérdés minden bizonnyal az emberiség és a világirodalom történetének legfeleslegesebb kérdése, e minőségében egyszerűen bűbájos, lepipál minden értelmetlen-haszontalan ajándékot, amelytől valamiért egy életen át nem tudunk megválni. A srác, aki a Zabhegyezőben ezt megkérdezi a sofőrtől, egészen biztosan nem más, hanem kizárólag a saját hülyeségét szajkózza. Hihetetlenül nem érdekelne a kérdése, ha lerína róla, hogy az igazából nem az övé, hanem a faterja dilemmája, csak jobb híján, mivel sajátja nincs, ezzel villog a taxisofőrök előtt.
Immár nem padsorban, hanem a Trafó zsöllyéjében ücsörögve, előadás közben jórészt azon gondolkodtam, hová tűnik el a vér Oidipusz szeméről, mint kacsa a Central Parkból, amikor a kötést lecserélik. A kétoldalt elhelyezett monitorokon ugyanis többször is jól látszik, hogy miután a lánya bemegy az önmegvakított öreghez, egy kéz lehúzza az arcról az átvérzett gézt, mely alatt csont tiszta lehunyt szempár látható, semmi véres, szétroncsolt, kivájt szem. Aztán ahogy rákerül az új kötés, néhány perc elteltével elkezd az is átvéreződni, előbb két parányi vérpötty jelenik meg, melyek fokozatosan terebélyesedni kezdenek. Ez a szem csak kötés alatt vérzik? De főleg: hová tűnik el a vér, amikor a gézt lehúzzák.

oidi gonzo 

Horwitz (így hívják a Zabhegyezőben a taxisofőrt) eléggé begurult Holden Caulfield eltűnt kacsák sorsát fejtegető kérdésétől, én senkit nem akarok felidegesíteni azzal, hogy az á la recherche eltűnt vér nyomában nyomulok. Remélem, ezt nyugodtan megtehetem, már csak azért is, mert a játéktér elé kifeszített finom, átlátszó tüllre vetített, engem leginkább Facebook-ismerősök szerveződő relációira emlékeztető, folyton változó ábrák nálam arra utalnak, hogy bármelyik szó – szövegalkotási céllal – bármikor találkozhat bármelyik másikkal, ahogy nem várt, ismeretlen FB-ismerősök is egyszer csak a végtelen kíbertér homályából előbukkanva, rám találnak, hogy közösséget alkossanak velem. Ugyanígy működnek a szabadon burjánzó gondolatok is: Oidipusz vérző szemében én például Caulfield kacsáira találtam rá, és ez tök rendben van, köszönet érte a TVK-nak és a Bábszínháznak. Ráadásul az előadáson még szeretett gimnáziumi osztályfőnöknőnk is eszembe jutott, aki ragyogó arccal hozta be egyik történelemórára Illyés Gyula friss verseskötetét, a Minden lehet címűt (Szépirodalmi, 1973), lelkesen lobogtatta előttünk, majd elmondta: gyerekek, már a cím is annyira kifejezi korunkat! Érzitek benne a várakozást, az óvatos derűt?
Nem mondom meg, hogy mi „szeme sem áll jól" padtársaimmal együtt mi mindenre várakoztunk (vágyakoztunk) akkortájt. Ettől függetlenül – a költővel szólva – tényleg minden lehet, még az is, hogy nem kifejezetten olyan lovat akartunk, mint amilyenre manapság felültettek minket. Az ugyanis csak a kortárs színházra igaz, hogy benne minden lehet, az életben általában valamelyik Kreón hülyeségét kell szajkóznunk – világnézettől függetlenül, hűséges alattvalóként és trendi lázadóként egyaránt.

OIDIPUSZ-KARANTÉN... az örök jelenre csábítás! (Természetes Vészek Kollektíva – Budapest Bábszínház)

Szophoklész, Thomas Mann, Allen Ginsberg, József Attila, Móra Ferenc, Terry Pratchett, Kurt Vonnegut, a Zsoltárok könyve, Karinthy Frigyes és mások művei alapján írta: Árvai György, Imre Zoltán, Veres András. Alkotók: Árvai György, Imre Zoltán, PARABRYO, Szűcs Edit, Veres András. Videó: Dinea László, Korai Zsolt. Asszisztens: Rigó Anna, Szenteczki Zita e. h.
Előadók: Ács Norbert, Hannus Zoltán, Melis László m. v., Spiegl Anna

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2015. november 27.

 

 

 

© 2016 KútszéliStílus.hu