Varga Kinga: A tánc és Nicolas Schöffer

Rendhagyó tánctörténeti óra a Műcsarnokban

Schöffer alkotásai fény és idő hatására megváltoznak...

Lőrinc Katalin (DLA) Harangozó-díjas táncművész, egyetemi oktató Mozgás-tér-fény-szerkezet-test címmel tartott kreatív tánctörténeti órát, beavató előadást a Műcsarnokban a Nicolas Schöffer retrospektív című kiállítás apropóján. Az egy és negyedórás programban Lőrinc Katalin művészeti iskolába járó diákhallgatóság számára táncfilmek és táncelőadás-részletek prezentációjával, valamint hozzájuk fűzött magyarázatokkal vezette fel, illetve vezette le a szükségesnek ítélt átadandó szempontokat és értelmezéseket a kortárs tánc és Nicolas Schöffer kapcsolatáról. A közbülső időben pedig a kiállítótérben, Schöffer kibernetikus és kinetikus, apró lemezecskékből összeállított szobrai, mechanikusan működő tárgyai között érzékeltette a szempontokat. Schöffer alkotásai fény és idő hatására megváltoznak, más képet mutatnak magukról, máshogy jönnek mozgásba, és máshogy hatnak vissza környezetükre, a kiállításon is véletlenszerűen mozdulnak, véletlenszerűen kerülnek megvilágításba. A prezentáción a hagyományos tanár–diák szembenállás felborult, és sikerült megértetni azt is, hogy a kortárs tánc világában a színházi néző–előadó szembenállás konvenciója is működésképtelen.

sch3Lőrinc Katalin

A program első harmadában a vetítőteremben Maurice Béjart A magányos férfi szimfóniája (Symphonie pour un homme seul) című1955-ös koreográfiájának filmváltozata volt látható, annak részleteit mutatták be. A táncoló Béjart és partnernője, Michèle Seigneuret alakítása, Pierre Henry konkrét zenéje, vagyis az életből vett zörejek és hanghatások segítségével a hallgatóság megérthette, hogy Schöffer művészete, térérzékelése és szobornak nevezett képződményei hogyan hatottak inspiratív erőként a táncra, művészete miként lépett párbeszédbe a táncosokkal, hogyan mozgatta meg őket. Ezzel távolról ugyan, de sejthetővé vált az a fajta elvontság, mellyel a kiállítás terében a beavatandók találkoznak. Az absztrakt, hideg, steril, elidegenedett világ, mely a mechanikus felépítmények futurisztikus képeiből áradt, némi életszerűséget a kiállító térbe belépő emberektől kapott. A buzdításra, hogy az amúgy is művészetekkel foglalkozó szemlélők használják ki a lehetőséget, és lépjenek kapcsolatba a képződményekkel, hogy helyezkedjenek el a térben, melyet ezek a furcsa alakú szobrok képeznek, távoli módon elképzelhetővé tette a kapcsolatfelvétel lehetőségét – de még kétségekkel telve. Aztán az előadóterembe visszatérve, újabb felvétel részletei tárultak a nézőközönség elé. Egy 1972-es hamburgi színházi előadásé, amellyel a hamburgi operában Schöffer egész estés programmal képesztette el a hagyományos operaelőadásokhoz szokott közönséget. Hol táncosokkal, hol nélkülük, de órákra birtokba vette a nézők türelmét, és szobraival, kreálmányaival sokszor emberi mozgás nélkül (mely esetében kizárólag táncosokat jelenthetett) tartotta sokkban a nézőket, akikből a meghökkenés euforikus együttműködést váltott ki. Ekkorra, tehát a program harmadik harmadára még a hallgatóság azon tagjának is, akinek a témáról nem voltak előismeretei, érthetővé vált valami a schöfferi világ és a tánc kapcsolatáról, illetve a konkrét zenével összefüggésben ennek az egész világképnek a tulajdonságairól, ahol megnyugvást a táncosok megjelenése jelent, az egyetlen humánumé, mely ebben a világban létezni képes.

sch
Az út, melyet Lőrinc Katalin vezetésével a hallgatóság a kicsit több mint egyórás programban bejárt nem nevezhető egyszerű mentális utazásnak. Könnyen lehet, hogy akik ott voltak és látták-hallották, egyszeriben nem is tudták felfogni, de az is biztos, hogy elhintett valamit, a képek, a mozdulatok rögzültek, és nem csak a kortárs tánchoz, de Nicolas Schöffer munkásságához is jóval közelebb kerültek, mintha csak egyszerűen besétáltak volna a kiállításra.

Műcsarnok, 2016. január 12.

Nicolas Schöffer retrospektív, 2015. október 30 – 2016. január 31.

 

 

© 2016 KútszéliStílus.hu