Kutszegi Csaba: „Csak lenni szeretnének”

Mikó Csaba: Apátlanok - SZÍNHÁZGONZÓ 

A helyzet akkor fokozódik istenigazából, ha az egyszeri fiatal író tényleg tehetséges.

Mániánk, hogy korszakos felfedezéseket tegyünk. A múlt század kilencvenes éveinek elején például este tíz után már a vasalót is alig mertem bekapcsolni, mert halálosan untam, hogy a tévében és a rádióban a késő esti értelmiségi rétegműsorokban feszt arról beszélgetnek, hogy nemsokára előbukkannak a Kádár-korszakban íróasztalfiókokban rejtegetett publikálatlan irodalmi remekművek. De nem kerültek elő. Valószínűleg azért nem, mert aki tudott remekművet írni a Kádár-korszakban, az megírta és ki is adatta – vagy állami kiadásban, vagy szamizdatban, vagy külföldön.
Akár hogy is fáj(t), a rendszerváltás után ránk szakadt nagy szabadságban senki nem jelentkezett új stílussal, új látásmóddal, új irodalmi nyelvvel, már csak azért sem, mert igen nehéz lett volna ilyennel hirtelen – elvárás-szóra – előállni. Mint ahogy ma sem könnyű megfelelni a folyamatos elvárásnak: jelentkezzen már végre az a nemzedék, melynek tagjai a rendszerváltás táján kezdtek el felcseperedni, hadd tudjuk meg – lehetőleg markánsan újszerű – műveikből, hogyan látják az elmúlt két és fél évtizedet.

apatlanok1

Tenki Réka, Polgár Csaba, Takács Nóra Diána / fotók: Gordon Eszter

Arra most nem térek ki, hogy vajon mennyire őszinte ez a kívánalom, inkább azon gondolkodom el nyilvánosan, van-e értelme szerzőktől, generációktól előzetesen elvárni, hogy jelentkezésükkel folyamatosan korszakos kérdésekre adjanak tartalmilag-formailag újszerű, korszakos válaszokat. Kétféle jelenség is utal erre az elvárásra: ha egy fiatal, tehetséges író és/vagy rendező és/vagy koreográfus alkotásában nem találunk kellő mennyiségű trendi újdonságot, rögvest szomorúan fanyalogni kezdünk, hogy ez bizony nem eléggé kortárs – ez az egyik; ha viszont találunk, sietünk világgá kürtölni: új korszaknyitás és -zárás, tkp. időszámítás kezdődött a műfajban... És mindeközben lehet, csak arról van szó, hogy nagyon-nagyon szeretnénk nagy felfedezések részesei lenni.
Mint ahogy – mi sem természetesebb – a fiatal, tehetséges írók is, még ha igyekszenek is jól titkolni, nagyon szeretnék, hogy felfedezzék őket. Ezért például, ha színpadra szánt szöveget írnak, gondosan elszórnak benne formai újszerűségeket, például antiszínházinak minősíthető szöveginterpretációkat, mert ezek nélkül nem lehetne rájuk fogni, hogy egy új korszak új generációjának új stílusát teremtik meg. A helyzet akkor fokozódik istenigazából, ha az egyszeri fiatal író tényleg tehetséges. Ekkor kerül csak igazán bajba. Megértve az idők szavát, minden kompozíciós érzékét latba vetve már éppen helyezgetné szorgalmasan a szövegbe a korszakalkotást mímelő antiszínházi kliséit, de egyszer csak kétségbeesve azt kell észrevennie, hogy furtonfurt előbújik belőle az író, és végül érzi, nincs más választása: „leszarom a trendeket” csatakiáltással megírja rendesen a soron következő jelenetet.

apatlanok2

Kerekes Éva, Takács Nóra Diána, Nagy Zsolt, Polgár Csaba és Tenki Réka

Mikó Csaba az Apátlanokkal 2013-ban a POSzT Nyílt Fórumán elnyerte a legjobb új magyar drámának járó Vilmos-díjat. Az Örkény István Színház bemutatójának műsorfüzetében így vall írói módszeréről: „korábban is ilyen furcsa monológos darabokat írtam, és a mai napig sem tudom eldönteni, hogy valódi színházi forma-e, vagy egyfajta irodalmi elképzelés bennem, amit próbálok a színházzal összekötni”. A rendezés, Gáspár Ildikó egyszerre érzékeny és racionálisan körültekintő munkája végig követi a fenti írói dilemmát, vagyis a monológos részeknél elveti a hagyományosan színházinak tartott formát, míg a hagyományosnak tetsző párbeszédes jeleneteket (ugyanis az előadáson rendszeresen ilyenek váltják a kollektív, közönséggel szembe forduló monologizálásokat) hagyományos eszközökkel viszi színre. A magamfajta, újdonságra vágyó és mindenre nyitott néző mindeközben csodálkozva veszi észre, hogy a kortársos-monológos részeknél meglehetősen és egyre inkább unatkozik, míg a hagyományos eszközökkel is operáló dialógusok közben – nem kevéssé a kitűnő színészi alakításoknak köszönhetően – kifejezetten élvezi az előadást. Sietek gyorsan leszögezni: tehát nem azért tetszik nekem kevésbé az előbbi, mert az modern és/vagy kortárs, hanem azért, mert valójában kicsit sem újszerű, sőt, ellenkezőleg: jól ismert, klisés. Évek, évtizedek óta folyamatosan láthatunk olyan színházi „kísérleteket”, melyekben a szereplők nem egymással folytatnak párbeszédet, hanem azzal „idegenítik el” a szituációkat, hogy a közönséggel szembe fordulva monologizálnak. Azzal is rendszeresen találkozhatunk, hogy a szereplők – mintegy kívülállóként – önmagukat narrálják harmadik személyben. Sohasem értettem, hogy sokak miért vélik újszerűnek az elég régit, miért tartják adott esetben a felszínes újdonsághajszoló elvárásnak megfelelést valódi kísérletezésnek, és mért nem veszik észre, hogy egy kísérlet megismétlése nem kísérlet, hanem egy korábbi eredmény újra-felmutatása.
Az Apátlanok Örkénybeli előadásának első harminc-negyven percében egy dinamikus, szellemes díszletekkel illusztrált, jelmezes felolvasószínházi előadást látunk, amely mintha nem akarna színházi élménnyé kibontakozni. Az első, fordulatot sejttető jelzést az Anyát játszó Kerekes Éva adja: megfáradt, cinikus, férfiutáló megszólalásához (amikor szájszagról és földön fekvő mocskos zokniról beszél) különös, de a megformált nőalak helyzetéhez és lelki lepusztultságához adekvát karaktert is társít, s ezzel rögtön színházat varázsol maga köré. Addig csak szövegfelmondó bábokat láthatunk-hallhatunk, akiknek egyetlen karakterizáló eszközük a hangerő. A sort a már egyetemista Dodát játszó Tenki Réka folytatja: monológok helyett végre dialógusban kap szerepet, hoz is egyből egy árnyalt, színes karaktert, melyet jól bevált „kisrealista” színészi eszközökkel épít fel – pillanatok alatt, bravúrosan. A felvonás végéig a többi szereplő is él a lehetőséggel, amelyben egyedi karaktert mutathat meg, ezzel párhuzamosan az előadás – ahelyett, hogy vélt korszerűséggel elidegenítene – egyre inkább magával ragadja a nézőt.

apatlanok4

Kerekes Éva

Aztán a második felvonás eleje sokáig azzal kecsegtet, hogy létrejön a hagyományos színjátszás és a „korszerű” monologizálás egyedi, hatásos, és ezáltal valóban némileg újszerű, jó minőségű elegye: Doda esküvőjét a szereplők megint a nézőkkel szembefordulva, mereven, önmagukat is narrálva adják elő, de a jelenet ezúttal nemcsak szövegileg, hanem színházilag is látványosan megél – elsősorban azért, mert a szereplőknek előzetesen felépülhetett az egyedi karakterük (már ismerjük őket, ezért érdekesek). Szöveg és játék, tartalom és forma itt hosszú perceken át egymásra talál, olyannyira, hogy az újdonságra szomjazó nézők (élükön jómagammal) végre megérthetik: a szöveg és előadásmód, monológok, dialógusok és a reális karakterek furcsa együttese egyedien és újszerűen ábrázolja egy generáció életérzését, a rendszerváltással együtt felcseperedő nemzedék véleményét a világról. Az esküvőn a már jól ismert alakok (tehát mi magunk, vagy fiatalabb ismerőseink, gyermekeink) úgy vannak jelen a világban, mintha benne sem lennének. Miközben benne is vannak, de kívülállók is, ők beszélnek, de kívülről látják, véleményezik, instruálják magukat, rögzítik tetteiket. Amit csinálnak, színház is, meg nem is. Aztán az ideiglenesen egy nagy egészben (egy nagyjelenetben) egymásra talált forma és tartalom újra kisrealista dialógusokra hullik szét, melyek viszont már nem pörgetik fel az előadást. Nem tudnak tovább fejlődni, mert a bennük szereplő karakterek, melyeket már ismerünk, sem képesek már változni, fejlődni. Nincs mit megismernünk, már nem érdekes a világ, a színháznak is vége, az sem fejlődik tovább, miközben az antiszínház ugyanolyan unalmas és csak rosszkedvvel fogyasztható, mint amilyen mindig is volt.

apatlanok5

Polgár Csaba, Nagy Zsolt

A továbbiakban az előadáson nem történik semmi egyéb, csak két, immár érdektelenné vált játékmód (világlátásmód) váltogatja egymást, újdonságot nem közölve, helyenként igyekezve felfokozni magát, de tulajdonképpen semmitmondón. Tenki-Doda foglalja össze szinte észrevétlenül a helyzetet (és generációja életérzését), amikor kimondja: „én egyszerűen csak lenni szeretnék”. Kerekes-Anya még rá tud tenni egy (színházi) gesztust. Karaktert váltva, szellemileg még jobban, annyira lepusztulva, hogy már szinte beszélni sem tud, intonálja ki magából a folyton hiányzó, a színen egyszer sem megjelenő Apáról: „jó ember volt, de nem tudtam szeretni...”.
Az Örkény Színház Apátlanok-előadásában felismerhető egy fiatal generáció formálódó színházibeszéd-készsége.

Mikó Csaba: Apátlanok

Díszlet: Boros Lőrinc. Jelmez: Izsák Lili. Jelmez-asszisztens: Glaser Mária. Videótervező: Szöllősi Géza, Bánki Ákos. Dramaturg: Ari-Nagy Barbara. Zene: Kákonyi Árpád. Fénytervező: Kehi Richárd. Hang: Halmen Zoltán, Bartha Márk. Szcenikus: Krisztiáni István. Munkatársak: Bozsoky-Nagy Anna, Puskás Panni. Technikai munkatárs: Bereczki Csilla. Súgó: Horváth Éva. Ügyelő: Mózer Zsolt.
Asszisztens: Érdi Ariadne. Rendező: Gáspár Ildikó.
Szereplők: Kerekes Éva, Nagy Zsolt, Tenki Réka m.v., Polgár Csaba, Takács Nóra Diána, Patkós Márton e.h.

Örkény István Színház, 2016. január 16.

 

 

© 2016 KútszéliStílus.hu