Turbuly Lilla: Az optimizmus esélyei, avagy a vattacukrot mosó medve

Hudi László: Optimista est

Facebook-(ál)életérzés keveredik a (nem)színházi helyzettel, személyesség a távolsággal, színház a valósággal.

Nyomokban optimizmust is tartalmazhat. Nagyjából ez jut eszembe, ha jelenkori társadalmi közérzetünk és az optimizmus viszonyára gondolok. Vagy ha a kortárs művészet és az optimizmus viszonyára gondolok. Ritka, hogy reményteli lebegésben jövök ki a Trafóból, és gyanítom, hogy ennek nem csupán melankóliára hajló alaptermészetem az oka. Ezúttal azonban egy Optimista estre hívtak. A jól feltöltött okostelefonommal együtt.

opti1Murányi Tünde / Fotó: trafo.hu

Amiről az jutott eszembe, hogy minél okosabb valami vagy valaki, annál hamarabb lemerül. Ez mondjuk, lehet optimista gondolat, attól függ, honnan nézzük. Meg még az is eszembe jutott, hogy tizennégy éve a Trafó melletti szállodában írtam egy verset, amelyben a „Most leteszem, mert mindjárt lemerülök” sorral a múltba/depresszióba merülés és a telefon lemerülése között vontam – szerény véleményem szerint – szellemes párhuzamot. Nem volt túl optimista vers, viszont tavaly bekerült a Holmi-antológiába, ami azért okot adhat némi optimizmusra. Persze csak akkor, ha nem onnan nézzük, hogy az antológia azért jelent meg, mert megszűnt a Holmi, az elmúlt 25 év talán legrangosabb irodalmi folyóirata.

Ha most az olvasó kapkodja a fejét, hogy hogy jönnek ide ezek a személyes és szeszélyes asszociációk, és miért nem az estről beszélek, hát bocsánat, nem szokásom. Viszont az estről beszélek.
Körbeüljük a Trafóklub – a nagyteremhez képest mindenképpen - intim terét, és próbáljuk behozni a telefonunkon az oldalt, amire majd az este folyamán rá-rápillantunk, megosztva figyelmünket az élő és a virtuális élet között. Ez a rákészülés már önmagában oldja a szokásos nézőtéri távolságtartást, én is segítséget kérek a szomszédomtól, és közösen behozzuk a vattacukrot mosó (mosó)medvéről szóló minivideót.
Aztán jön a méltóságteljesen guruló boldogsághormonos bejátszás, és Murányi Tünde hol a bejátszott videókról, hol az együttlétről, hol magáról beszél. Vagyis arról a nőről, aki beszél belőle, és akiben valószínűleg több van Murányi Tündéből, mint egy hagyományos színházi előadás karakterében. Hudi László író, rendező Beckett Ó, azok a szép napok! című drámájából merített inspirációt az előadáshoz. Murányi Tünde Winnie-hez hasonlóan mindennapi apróságokról cseveg, fogat mos, sminkel, öltözik, csapong, aztán újra és újra visszatér az optimizmus kérdéséhez. Abból, amit elmond, nem bontakozik ki mégoly hézagos történet sem. Bizonyos részleteket felismerni vélek innen-onnan, irodalmi szövegekből, de a bulvársajtóból is. Közben a telefonon optimista képecskék jönnek coelhós idézetekkel, virágok, viccek, komolyabb szövegek az optimizmusról. Facebook-(ál)életérzés keveredik a (nem)színházi helyzettel, személyesség a távolsággal, színház a valósággal.

opti2Murányi Tünde / Fotó:061.hu

És hogy megint kalandozzak egy kicsit: aznap délután az Ódry Színpadon, a Hol utca hány című előadásban azt láttam, hogy facebook-oldalakkal jellemzik az egy házban élő, de egymást a cseten újra meg- és félreismerő szereplőket. Mintha a színháznak már folyamatosan számolnia kellene ezzel a kettős élettel. Két héten belül az Optimista est már a harmadik bemutató, amelyen ezzel szembesülök (a Vidovszky György által rendezett kettős:játék a Kolibriben szintén nagyrészt a virtuális világban játszódik).
Ez a figyelemmegosztó, a virtualitást és a valóságot vegyítő közlésmód itt, a Trafó klubjában egy idő után olyan érzetet kelt bennem, hogy már nem tudom pontosan eldönteni, hogy a folytonos ide-odafókuszálástól érzem egyszerre tökéletesen mindennapinak és szinte szürreálisan csapongónak Murányi Tünde monológját, vagy azért, mert a szöveg önmagában is ilyen. A közönség jóindulatú figyelemmel kíséri ezt a megnyerő, érezhetően nagy energiákkal és színészi alázattal megélt csapongást – már amikor nem a telefonját bámulja. Pillanatokra úgy tűnik, létre is jön valamiféle közösség, a nézőké és a szereplőé, aztán mintha újra csak ez a jóindulatú figyelem maradna.
Aztán, ahogy haladunk előre, az optimizmus defenzívába kényszerül, fegyverek tűnnek fel, hiszen ebben a világban még a napernyőnyél is elsülhet. A végére ott maradunk a színház sötétjében, lemerülve, mint valami utolsó bunkerben, miközben a telefonokon tornyok, hidak omlanak.
Nos, ezúttal sem sikerült reményteli lebegésben kijönnöm a Trafóból, viszont a szálloda előtt eszembe jutott a vers utolsó négy sora. Még az is lehet, hogy van optimista olvasata:
Van, amit nem mos el sem eső, sem tenger.
Lesz itt egy nyíl, mint a Rókus oldalán.
Apró részlet, amit az ember nem felejt el.
Eddig ért a víz kétezer-kettő nyarán.

Optimista est (Mozgó Ház Alapítvány – Természetes Vészek Kollektíva)

Alkotótársak: Árvai György, Dinea László, Eszter Dániel, Haraszti Janka, Imre Zoltán, Simon Gabriella, Szűcs Edit, Vasi Zsófia. Írta és rendezte: Hudi László.
Játssza: Murányi Tünde.

Trafóklub, 2016. március 9.

 

Hudi László: Optimista est

Facebook-(ál)életérzés keveredik a (nem)színházi helyzettel, személyesség a távolsággal, színház a valósággal.

Nyomokban optimizmust is tartalmazhat. Nagyjából ez jut eszembe, ha jelenkori társadalmi közérzetünk és az optimizmus viszonyára gondolok.  Vagy ha a kortárs művészet és az optimizmus viszonyára gondolok. Ritka, hogy reményteli lebegésben jövök ki a Trafóból, és gyanítom, hogy ennek nem csupán melankóliára hajló alaptermészetem az oka. Ezúttal azonban egy Optimista estre hívtak. A jól feltöltött okostelefonommal együtt.

Amiről az jutott eszembe, hogy minél okosabb valami vagy valaki, annál hamarabb lemerül. Ez mondjuk, lehet optimista gondolat, attól függ, honnan nézzük. Meg még az is eszembe jutott, hogy tizennégy éve a Trafó melletti szállodában írtam egy verset, amelyben a „Most leteszem, mert mindjárt lemerülök” sorral a múltba/depresszióba merülés és a telefon lemerülése között vontam – szerény véleményem szerint – szellemes párhuzamot. Nem volt túl optimista vers, viszont tavaly bekerült a Holmi-antológiába, ami azért okot adhat némi optimizmusra. Persze csak akkor, ha nem onnan nézzük, hogy az antológia azért jelent meg, mert megszűnt a Holmi, az elmúlt 25 év talán legrangosabb irodalmi folyóirata.

Ha most az olvasó kapkodja a fejét, hogy hogy jönnek ide ezek a személyes és szeszélyes asszociációk, és miért nem az estről beszélek, hát bocsánat, nem szokásom. Viszont az estről beszélek.

Körbeüljük a Trafó klub – a nagyteremhez képest mindenképpen - intim terét, és próbáljuk behozni a telefonunkon az oldalt, amire majd az este folyamán rá-rápillantunk, megosztva figyelmünket az élő és a virtuális élet között. Ez a rákészülés már önmagában oldja a szokásos nézőtéri távolságtartást, én is segítséget kérek a szomszédomtól, és közösen behozzuk a vattacukrot mosó (mosó)medvéről szóló minivideót.

Aztán jön a méltóságteljesen guruló boldogsághormonos bejátszás, és Murányi Tünde hol a bejátszott videókról, hol az együttlétről, hol magáról beszél. Vagyis arról a nőről, aki beszél belőle, és akiben valószínűleg több van Murányi Tündéből, mint egy hagyományos színházi előadás karakterében. Hudi László író, rendező Beckett Ó, azok a szép napok! című drámájából merített inspirációt az előadáshoz. Murányi Tünde Winnie-hez hasonlóan mindennapi apróságokról cseveg, fogat mos, sminkel, öltözik, csapong, aztán újra és újra visszatér az optimizmus kérdéséhez. Abból, amit elmond, nem bontakozik ki mégoly hézagos történet sem. Bizonyos részleteket felismerni vélek innen-onnan, irodalmi szövegekből, de a bulvársajtóból is. Közben a telefonon optimista képecskék jönnek coelhós idézetekkel, virágok, viccek, komolyabb szövegek az optimizmusról. Facebook-(ál)életérzés keveredik a (nem)színházi helyzettel, személyesség a távolsággal, színház a valósággal.

És hogy megint kalandozzak egy kicsit: aznap délután az Ódry Színpadon, a Hol utca hány című előadásban azt láttam, hogy facebook-oldalakkal jellemzik az egy házban élő, de egymást a cseten újra meg- és félreismerő szereplőket. Mintha a színháznak már folyamatosan számolnia kellene ezzel a kettős élettel. Két héten belül az Optimista est már a harmadik bemutató, amelyen ezzel szembesülök (a Vidovszky György által rendezett kettős:játék a Kolibriben szintén nagyrészt a virtuális világban játszódik). 

Ez a figyelemmegosztó, a virtualitást és a valóságot vegyítő közlésmód itt, a Trafó klubjában egy idő után olyan érzetet kelt bennem, hogy már nem tudom pontosan eldönteni, hogy a folytonos ide-odafókuszálástól érzem egyszerre tökéletesen mindennapinak és szinte szürreálisan csapongónak Murányi Tünde monológját, vagy azért, mert a szöveg önmagában is ilyen. A közönség jóindulatú figyelemmel kíséri ezt a megnyerő, érezhetően nagy energiákkal és színészi alázattal megélt csapongást – már amikor nem a telefonját bámulja. Pillanatokra úgy tűnik, létre is jön valamiféle közösség, a nézőké és a szereplőé, aztán mintha újra csak ez a jóindulatú figyelem maradna.

Aztán, ahogy haladunk előre, az optimizmus defenzívába kényszerül, fegyverek tűnnek fel, hiszen ebben a világban még a napernyőnyél is elsülhet. A végére ott maradunk a színház sötétjében, lemerülve, mint valami utolsó bunkerben, miközben a telefonokon tornyok, hidak omlanak.

Nos, ezúttal sem sikerült reményteli lebegésben kijönnöm a Trafóból, viszont a szálloda előtt eszembe jutott a vers utolsó négy sora. Még az is lehet, hogy van optimista olvasata:

Van, amit nem mos el sem eső, sem tenger.
Lesz itt egy nyíl, mint a Rókus oldalán.
Apró részlet, amit az ember nem felejt el.
Eddig ért a víz kétezer-kettő nyarán.

Optimista est (Mozgó Ház Alapítvány – Természetes Vészek Kollektíva)

Alkotótársak: Árvai György, Dinea László, Eszter Dániel, Haraszti Janka, Imre Zoltán, Simon Gabriella, Szűcs Edit, Vasi Zsófia. Írta és rendezte: Hudi László.

Játssza: Murányi Tünde.

Trafóklub, 2016. március 9.

Fotó: 061.hu

 

Fotó: trafo.hu 

 

© 2016 KútszéliStílus.hu