Kutszegi Csaba: A világ üres, a színház ragyog

Ödön von Horváth: Mesél a bécsi erdő – SZÍNHÁZGONZÓ

Hihetetlen lendülettel, harsány tehetséggel özönlenek a színpadon a ragozás- és szóalkotó nyelvi lelemények...

Az Örkény István Színházban a Mesél a bécsi erdő főszereplője a Zongorista. Ez szimptomatikus: átfogó kulturális-ideológiai válságra utal. Vannak, akik 1520 óta tartó (emblematikus évszám: ekkor halt meg Raffaello) folyamatos válságról beszélnek, mások szerint egy-egy meghatározható-körülírható nagyobb korszak után mindig manierizmus üti fel a fejét, mely irányzatra az jellemző, hogy bravúros, szédítő, lehengerlő technikával nem mond semmit. Vagy éppen azt üzeni látványosan, az a mondanivalója, hogy direkte nem mond semmit.

mesel5Kákonyi Árpád / fotók: Gordon Eszter

Azt nem tudom megmondani, hogy jelenünkben mikor, melyik és/vagy milyen nagy korszakot váltja éppen a manierizmus, de a Bagossy László rendezte Mesél a bécsi erdő – egyfajta jól kitalált, szimpatikus szegényszínházi minimalizmusa ellenére – maga a csúcsra járatott technicizmus. Ez Parti Nagy Lajos új fordítására és az összes szereplő játékára egyaránt igaz – de mindeközben kihangsúlyozom: a technicizmusba ezúttal semmiféle negatív, pejoratív, elmarasztaló mellékzöngét nem értek bele. Az egész, „tudás alapú előadás” markáns jelképe pedig: a Zongorista.

mesel4Osváth Judit, Zsigmond Emőke, Takács Nóra Diána, Murányi Márta, Für Anikó, Polgár Csaba, Vajda Milán, Znamenák István

Ödön von Horváth drámájában, a bécsi, kispolgári nyóckerben játszódó jelenetekben egy dilettáns diáklány klimpíroz folyton-folyvást Strauss-keringőt „a második emeleten”, lehangolt, ócska zongorán, Bagossy rendezésében egy igen jó minőségű, többfunkciós (elektromos) billentyűs hangszeren virtuóz muzsikus (Kákonyi Árpád) játszik bravúrosan. Ráadásul az extra kütyü hagyományos zongoratestbe van beépítve, mely maga a létezés központja: végig a színpad közepén áll, változáskor forog, ilyenkor mögüle-belőle tűnnek fel az újabb szereplők és/vagy eszközök, avagy a tetején játszódnak kiemelkedő események. A virtuozitás tehát a szereplők játékára is jellemző, a rendezés alapvetően hűen követi a dráma felépítését, minden logikus, motivált és a helyén van, ám a végén mégse tudnám megmondani, miről is szól a mában ez az előadás. Pedig ha a darabot megírásának korába helyezve értelmezem (például amikor újraolvasom), akkor világos a képlet és jelentés, sőt, bár az általam legutóbb látott színrevitel (Zsámbéki Gábor rendezése a Katonában 2009-ben) szintén nem politizált-üzengetett direktben (legalábbis a rendező eredendő szándéka szerint nem), anno dacumál mégis elég világosan értettem-értettük, miről is beszél.

mesel2Für Anikó és Polgár Csaba

Fogódzkodó viszont most is kínálkozik: egy ma is aktuális, Ödön von Horváthtal kapcsolatos nyelvfilozófiai felvetés, amely kifejezetten illik is a laza mozdulattal spájzpolcról leemelt, takaréklángon felmelegített készétel manierizmus-elméletembe (amely ha nem is saját kulináris remekmű, de bízom benne, hogy fogyasztható). A műsorfüzetben is idézett Walkó György egy 1976-os tanulmányában Ludwig Wittgensteinre hivatkozva a Mesél a Bécsi Erdőről (is) azt állítja, hogy benne „a nyelv nemcsak eszköze lehet az ábrázolásnak, hanem tárgya is”. Ez a Bagossy-előadás első félórájára szinte szóról-szóra igaz, hiszen az első két-három jelenet eszmei főszereplője Parti Nagy Lajos fordítói virtuozitása. Hihetetlen lendülettel, harsány tehetséggel özönlenek a színpadon a ragozás- és szóalkotó nyelvi lelemények, melyek révén Parti Nagy, ha nem is új nyelvet, de egy új dialektust teremt, melyet egyfajta egyidejű archaizálás és aktualizálás jellemez. Mert ez a sokszor igen karcos, úgynevezett trágár szavakat is rendre felvonultató nyelv egyáltalán nem olyan, mint a „végtelenség érzetét felkeltőn buta”, de gemütlich századelős bécsi nyárspolgár sztereotípiákkal teli beszéde. Ez a nyelv – szellemes mű germanizmusokkal díszített – vaskos mai magyar beszélt nyelv, és az előadás meghatározó részeiben mint az előadás tárgya funkcionál.

mesel3Gálffi László, Csuja Imre, Für Anikó, Znamenák István

Az igazi kérdés az, hogy az Örkény-béli előadás létrehozóinak mi célja lehet azzal, hogy a nyelvet nem az ábrázolás eszköze, hanem céljaként használják. Mert von Horváthnál világos a képlet: nyelvének ábrázolásával arra a gazdasági világválságban szellemileg is leamortizálódott kispolgári rétegekre mutatott rá, melyek aktuális állapotukban képesek a náci eszmék táptalajául szolgálni, vagy – enyhébb fokozatban – nincsenek felvértezve ellenük. Hasonló társadalmi jelenség (avagy trend?) persze mostanság is kimutatható, de a helyzet korántsem ilyen egyszerű. Például akármilyen felháborító is, hogy Magyarországon ma is százezrek vagy tán milliók élnek mélyszegénységben, de alapvető-meghatározó különbség, hogy a mai magyar szegények szinte jómódúnak számítanak a Nagy Gazdasági Világválság éhező nyomorgóihoz képest. A 21. századi válságok igazi oka és következménye nem a tömegek nyomora, hanem a tömegeket nyomorba taszítók „végtelenség érzetét felkeltő” szerzésvágya. És nincsenek már egy-egy régióra és társadalmi rétegre jellemző nyelvi dialektusok, globális a nyelvhasználat, az iskolázatlan kültelki suhanc ugyanolyan média és digitális kultúra formálta nyelven trágárkodik, mint az elit értelmiségi.
A Walkó-Wittgenstein-féle felvetés azonban ma is aktuális, sőt, egyre inkább igaz, hogy az emberek többsége (helytől, társadalmi státusztól függetlenül) „egyszerűen nem azt mondja, amit gondol, hanem azt gondolja, amit mond”. Sztereotip helyzetekben – gondolatkontroll nélkül – nyelvi sztereotípiák csusszannak ki belőlünk, és ha már kimondtuk őket, hiszünk is bennük. Így élünk, így „fogalmaz” és (nem) gondolkodik a zsákfalui közmunkás, a vezető politikus, az egyetemi tanár, az eladó, a hivatalnok...

mesel1Neudold Júlia, Zsigmond Emőke és Kákonyi Árpád

Szeretném hinni (Das will ich Ihnen glauben – ahogy Bécsben is szívesen mondják), hogy az Örkény Színház Mesél a bécsi erdője erről az egyre csak mélyülő kommunikációs abszurditásról (is) szól, nemcsak kicsit manírosan, de nagyon manieristán csúcsra járatott nyelvi és játéktechnikákkal akarja értelmiségi rétegközönségét szórakoztatni. Bár ez utóbbi is érték, ha jól csinálják. Több, úgynevezett kisebb szerepben is rengeteg nagyszerű alakítás látható, magasan kiemelkedik Für Anikó Valériája, Polgár Csaba Alfrédja, Znamenák István Varázskirálya, Zsigmond Emőke Mariannja, Gálffi László Lovaskapitánya. Kákonyi Árpád Zongoristaként meg sem szólal, színészi játéka sem nagyon elemezhető, mégis a legnagyobb sikert ő aratja. Az előadás emblematikus figurája, olyan, mint a pazar manierista festmények jobb alsó sarkából kikacsintó, a világ nagyot akarásán a publikummal cinkosan összeröhögő furcsa kis lényecske. Kívülálló, soha semmibe nem avatkozik bele, csak szemléli a dolgok folyását, pedig mintha mindent tudna, felkészült és technikás, bármit eljátszik, noch dazu bizarr a külseje. Mintha élő kézjegy volna, melybe a szerzők lazán belepingálták a véleményüket a világról.

Ödön von Horváth: Mesél a bécsi erdő

Fordította: Parti Nagy Lajos. Díszlet: Bagossy Levente. Jelmez: Ignjatovic Kristina. Dramaturg: Ari-Nagy Barbara. Zenei munkatárs: Kákonyi Árpád. Súgó: Kanizsay Zita. Ügyelő: Mózer Zsolt. Asszisztens: Érdi Ariadne. Rendező: Bagossy László.
Szereplők: Polgár Csaba, Kerekes Éva, Pogány Judit, Debreczeny Csaba, Für Anikó, Vajda Milán, Baksa Imre mv., Gálffi László, Bíró Kriszta, Zsigmond Emőke mv., Znamenák István, Takács Nóra Diána, Murányi Márta mv., Szathmáry Judit mv., Lénárdt Laura eh., Jéger Zsombor eh., Neudold Júlia, Kerekes Viktória, Máthé Zsolt, Csuja Imre, Ficza István, Osváth Judit eh., Kákonyi Árpád.

Örkény István Színház, 2016. március 18.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu