Antal Klaudia: A kérdések fesztiválja

Nyitrai Színházi Fesztivál 2016

... egyetlen politikai állítás és véleménynyilvánítás nélkül valósítja meg a politikus színház véleményem szerinti lényegét, azaz gondolkodásra és cselekvésre késztet.

Negyedévszázados születésnapját ünnepelte idén szeptemberben a Divadelná Nitra nemzetközi színházi fesztivál, amelyen másodszor volt szerencsém részt venni, korábban a francia színháztörténész, Patrice Pavis által vezetett szeminárium résztvevőjeként, idén pedig meghívott vendégként.

nyitr1Warum Lauft Herr R. Amok?  / fotók: Ctibor Bachratý

A fesztivál igazgatója, Darina Kárová és kollégái évről évre kiválasztanak egy témát, mely köré a programokat szervezik: a tavalyi évben ez a tematikus szervezőelem az empátia, idén pedig az Örömóda? volt – így, kérdőjellel a végén, mert ahogy a tapasztalataim is mutatták, ez a fesztivál nem állításra, hanem kérdésfelvetésre törekedett. Most épp arra kérdezett rá, hogy mi számít valódi európai értéknek, hogyan tud az ellenállni a globalizmusnak és a szkepticizmusunknak, miképpen tud reagálni a fennálló helyzetre – például a menekültkérdésre – és egyáltalán milyen jövő vár rá. Példaértékűnek tartom, hogy (és ahogy) ezeket az Európát és európaiasságot érintő kérdéseket egy V4-es fesztivál teszi fel különböző koncertek, beszélgetések, kiállítások és színházi előadások során.

nyitr2Warum Lauft Herr R. Amok? 

Bár a fesztivál első felében látott produkciók alulmaradnak a tavalyi műsor olyan nagyszerű darabjaival szemben, mint például Milo Rau Hate Radio, vagy Josse De Pauw és Kris Defoort An Old Monk című alkotása, három közülük mindenképpen kiemelésre méltó. Az idei program Susanne Kennedy Warum Lauft Herr R. Amok? című rendezésével vette kezdetét, melynek alapjául az azonos című, egy átlagos középosztálybeli férfi sekélyes életét bemutató Fassbinder-film szolgált. A fiatal rendezőnő markáns stílussal fordul Fassbinder akárki-története felé, a kiüresedett és elidegenített létet a színészek érzéseit és gondolatait elfedő szilikon maszkokkal, illetve a hang és a beszéd különválasztásával érzékelteti. Bábukat látunk, akik rezignáltan tűrik, hogy mások, felvételről – olykor hibásan – beszéljenek helyettük: dobozba zárt foglyok, akik a videojátékokhoz hasonlóan követik a parancsokat, és tátogják el a hangszóró által közvetített gondolataikat. Még a legszemélyesebb, például a rágásuk és nyelésük hangjától is megfosztják őket. A színpadon merev testtartással, kimért mozdulatokkal és egymástól tisztes távolságot tartva vannak jelen, hogy a lehető legkevesebbet árulják el önmagukról. A megfosztottságukat egyéniségüktől a kicserélhetőségük is jelzi: Herr R.-t három, a feleségét pedig két színész játssza felváltva, ugyanabban a jelmezben, erre csupán eltérő magasságuk hívja fel a figyelmet. Élettelenségük és személytelenségük ellenpontozásaként tűnnek fel a maszkoktól megszabadított öreg hölgyek és urak, akiket azonban az utolsó pillanatig csupán képernyőn látni, így ők is elvesztik valóságosságukat, és csupán vágyképekként értelmezhetőek.

nyitr3Ruže 

Az előadás dramaturgiája a videojátékok szerkezetére emlékeztet: az egyes jeleneteket a főszereplő személye köti össze, aki azonban a számítógépes játékok hőseivel ellentétben nem képes újabb szintre lépni, hanem újrajátssza a korábbiakat. A jelenetek lassúsága és ismétlődő szerkezete elviselhetetlen feszültséget teremt, és felébreszti bennünk a vágyat aziránt, hogy valami hatalmas érzelmi kirobbanást lássunk a színpadon, hogy Herr R. végre kitörjön ebből a felületes létezésből. A főszereplő azonban a szomszédja és családjának lemészárlását is reménytelenül nyugodtan és érzelemmentesen hajtja végre. A feszültség csak tovább fokozódik bennünk, amikor a következő jelenetben feltűnik az eddig csak képernyőn látott öreg nő, és kibontott hosszú hajával önfeledt örömtáncba kezd, ezzel is jelezve, hogy erről a felszabadult állapotról Herr R., vagy akárki más, például én és te, kedves néző/olvasó, egyelőre még csak álmodozhatunk.

nyitr4Ruže 

Az előző alkalommal látott, hatalmas energiával bíró R+J című előadás után kíváncsian vártam az ugyancsak Ukrajnából érkezett Dakh Daughters Band Ruže című freak cabaret performanszát, melyet rendezőként a korábban Magyarországon, például a Bárka Színházban is alkotó Vlad Troitsky jegyez. Az előadást azért is övezte részemről nagy várakozás, mert a tavalyi fesztiválon sajnos meg kellett állapítanom, hogy szinte teljesen kikerült a látószögemből a Kelet-Ukrajnában dúló konfliktus, mióta a hazai online sajtóorgánumok nem számolnak be róla a vezető hírek között. A Dakh Daughters Band performansza azonban újra felhívta rá a figyelmemet, és tette mindezt úgy, hogy nem a konkrét eseményekről és álláspontokról tudósított, hanem a koncertszínház műfaján keresztül érzéseket, benyomásokat közvetített arról, hogy milyen (lehet) ma az ukrán fiataloknak. Hat iszonyúan muzikális zenész, tehetséges performer, erőtől duzzadó nő birtokolja a színpadot, minden egyes daluk előadásakor hatalmas impulzuslöketet adnak a nézőknek, akik a koncert végére már állva tombolnak, kicsit átélve, hogy milyen lehetett 2013 decemberében, amikor a zenekar a Maidan téren adott koncertet a demokráciáért tüntetőknek. Ez a másfélórás performansz, melyben az alkotók a dadaista kabarék világához nyúlnak vissza, és különböző zenei műfajokat, például a rappet a népzenével ötvözik, egyetlen politikai állítás és véleménynyilvánítás nélkül valósítja meg a politikus színház véleményem szerinti lényegét, azaz gondolkodásra és cselekvésre késztet. Mindezt úgy éri el, hogy egyetlen angolul előadott dal kivételével semmit nem értek az elhangzó dalszövegekből, de a háttérben kivetített képek, valamint a performerek erős jelenléte és kifejező játéka révén ösztönösen érteni vélem az üzenetet.

nyitr5Solo Lamentoso

Politikus színházként definiálható Sláva Daubnerová Solo Lamentoso című monodrámája is, mely egy megtörtént esetet dolgoz fel a dokumentumszínház és a mozgásszínház eszközeivel. Az előadás a nézőpontok felcserélhetőségét hangsúlyozza azáltal, hogy kezdetben a kertváros lakóinak szemszögéből pillantunk a magányos Eva N. életére, majd egy gyors szcenikai váltásnak köszönhetően már Eva N. nappalijából, az ő nézőpontjából figyeljük a külvilágot és az eseményeket. A szlovák performer mozdulatsorai érzékletesen ábrázolják, hogy miképpen válhat egy külső tényező, például a kutyaugatás elviselhetetlenné, és hogyan válhatunk az általa kiváltott negatív érzés megszállottjává. Eva N. és a kertváros között fokozódó viszályról, a kutyaugatásra adott reakcióról, vagyis a reggel hattól este tízig hangosan üvöltő komolyzenéről, a szomszédság panaszáradatáról, Eva N. hibbantnak nyilvánításáról a hangfelvételre mondott jegyzőkönyvkivonatokból és televíziós riportokról értesülünk, melyek kezdetben humorosan és meglepően hatnak, repetitívvé válásukkor azonban kifáradnak és unalomba fulladnak. Sajnos az előadás végére már a mozgás is sablonossá válik. Azonban vitathatatlanul fontos kérdéseket jár körbe a produkció az egyén és a társadalom, a magán- és közügy, az önrendelkezési jog és a tolerancia témakörében. Még ha hiányérzetem is támadt néhány előadás – például az előbb említett Solo Lamentoso – kapcsán, egyszerűen öröm volt Nyitrán lenni, jó volt együtt gondolkodni.

Festival Divadelná Nitra 2016

Nyitra, 2016. szeptember 23-25.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu