Kenessei András: Billy Elliot – az Erkelben

Lee Hall – Elton John: Billy Elliot – a musical (II.)

A Billy Elliot előadása most a felívelési periódusban van, az előadók élvezik és értelmezik.

Eredetileg az Erkel Színház lett volna ennek a musicalnek a bemutatkozó helye, nem pedig az Operaház, ahol végül is debütált, rossz nyelvek szerint ennek az oka a félelem attól, hogy ez az újdonság nem lesz képes megtölteni a két és fél ezres nézőteret, és akkor a kérlelhetetlen jogtulajdonos ilyen-olyan kellemetlenségekkel fog előállni. Csak azért írom le ezt a bugyuta pletykát, hogy egyfelől érzékeltessem a városi folklór egyik szélét, másfelől meg szembeállítsam a túlsó szélével: a folyamatos telt házas menettel.

bily2.2Fotók: opera.hu / Nagy Attila, Pályi Zsófia, Rákossy Péter felvételeiből

Az operai bemutatót követően még augusztusban tettem egy írásbeli ígéretet ezen a honlapon, miszerint – mivel csak egyetlen szereposztásban láttam a darabot – megnézem a másik kettőt is, és rövidebben, de azokról is beszámolok. Egy művészi alkotásról szóló kritika (beszámoló, jegyzet, stb.) ugyanis mindig kettős elkötelezettségben készül. Egyfelől a művész(ek)nek szól, méltányolva teljesítményüket, munkájukat, idevéve az alkotókat és az előadókat egyaránt; másfelől viszont a közönségnek szól, akár találkoztak már a művel, akár még nem (s ez utóbbiak közt is vannak, akik még találkozhatnak, s olyanok is, akik már nem fognak).
Röviden: nemcsak művet alkotni és előadni felelősség, hanem értékelni is. Mivel az alábbiakban többször is utalásokat teszek az augusztusi előadáson látottakra, jelzem, hogy itt lehet utolérni az akkor írottakat: A premier premierje.
Nos, hogy tisztáztuk az elméletet, csapjunk a gyakorlatba. Mint említettem, az októberi előadásokból kettőt is láttam: egy hétköznap estit és egy szombat délelőttit. Mindkét alkalommal az volt a tapasztalatom, hogy az Operaház kisebb színpadáról zökkenőmentesen sikerült átvinni az Erkelbe a darabot, sem a díszletváltások, sem a táncok nem sínylették meg. Sőt. Gördülékenyebb és tempósabb lett az előadás. Ez utóbbi nyilván annak a következménye, hogy érleltebb lett, ami általában még a dramaturgiailag, vagy színpadtechnikailag nehezebb, bonyolultabb darabok esetében is elvárható a tízedik-huszadik előadástól kezdve. A közönség persze többnyire csak azt az egyet látja, amelyre jegyet vagy bérletet vett. Nem állítom, hogy egy sikerszéria első és százötvenedik előadása ugyanolyan (vagy teljesen más) volna, de kétségtelen, hogy ha valaki a sorozat elején látja először a darabot, és aztán a végefelé megnézi még egyszer, sok különbséget fedezhet fel. Még ha ugyanazok az előadók játsszák is. Hát még ha több szereposztásban lehet látni. Mert ilyenkor óhatatlanok a hangsúly-eltolódások, a ritmus- és szerepértelmezési különbségek.

bily2.1
A Billy Elliot előadása most a felívelési periódusban van, az előadók élvezik és értelmezik. Talán most azonosulnak igazából a szerepükkel, talán most jutott el tudatukból a legmélyebb zsigereikbe a színpadi szöveg jelentése, talán most értik meg teljes egészében azokat a rendezői instrukciókat, amelyeket eddig is teljesítettek, ám most már működik is bennük.
Az előadás a címszereplőt alakító gyerekeken múlik. Nemcsak az alapos válogatás, hanem a mintegy másfél évnyi munka is benne van abban a hatalmas sikerben, amely a tehetséges 10-12 éves fiúk érdeme és sikere, de minden egyes esetben azonnal hozzá kell tenni mindazoknak a felnőtteknek az áldozatos munkáját, akik felfedezték bennük a lehetőséget, színpadra érett (gyerek)művésszé tették őket, és a háttérben maradva nyilván előadásról előadásra velük együtt örültek kirobbanó sikerüknek. Közülük csak az egyes előadások karmesterei kerülnek (a tapsrendben) reflektorfénybe, de a sokszoros vastaps és üdvrivalgás mindenkinek szól – rendezőtől és koreográfustól díszletezőig és zenekari tagig.
Vizlendvai Áron (Billy) egyenletes színvonalon teljesített, a végén is friss, összeszedett volt, énekes-táncos produkciója egyaránt élvezetes, a közönség nagy ovációval jutalmazta. Akárcsak Kökény-Hámori Kamill, akit már augusztusban is láttam. Rá fokozottan érvényes, amit az előadás egészéről írtam: megérett benne a szerep, simább, lendületesebb lett.

bily2.3
Michael alakítóira ugyanaz érvényes (válogatás, másfél év felkészülés, stb.). Ezeknek a gyerekeknek különlegesen nehéz dolguk lehetett (és van) az alak megformálásával. A szexuális másság érzékeltetése gyerekszínészi adottságokkal – a rendező vállán nyugvó terhek egyik legnagyobbika. A három gyerek (akiket láttam augusztusban és októberben) nem küszködött a szerepnek ezzel az oldalával, ugyanakkor színes és természetes alakítást mutattak fel, túlzásoktól mentesen. Pál Dániel Mátéról korábban írtam. Vizlendvai partnere Lukács Olivér volt. Vele tavaly decemberben találkoztam először, ő volt A diótörő rosszcsont Misije. Már akkor felhívta magára a figyelmet. Most egy teljesen más szerepben bizonyította, hogy nemcsak táncosként, hanem színészként és énekesként is ígéretes tehetség. Kökény-Hámori Kamill partnere a szombat délelőtti előadáson Kamarás Zalán volt. Személyében egyéniség volt a színpadon, és noha ő is a balett(intézet) felől került a (ki)válogatásba, jó énekhangjával és színpadi alakformáló tehetségével hívta fel magára a figyelmet.
Nem tudom, feltűnt-e a nézők, vagy akár a professzionális nézők (a kritikusok) közül valakinek is, hogy a rendkívül erős és fizikailag a szívet-tüdőt maximálisan igénybe vevő táncok után milyen természetes magától értetődöttséggel énekeltek a gyerekek. Ha esetleg nem, akkor javasolnám, hogy fussanak fel a lépcsőn egy emeletet, és utána próbálják meg elénekelni mondjuk a „Hová mész te kis nyulacska” című nem éppen operaáriát. Csak hogy tudják méltányolni a gyerek-teljesítményt.
Mrs. Wilkinson (a tánctanárnő) szerepében a szombat délelőtti előadáson Gallusz Nikolett volt látható, akit már augusztusban is láttam és méltányoltam. Most is ugyanazt gondolom alakításáról, amit akkor, értelmezésemben ez azt jelenti, hogy ő már a bemutatót követően felépítette magában a szerepet, nem kellett tovább érlelnie. Ladinek Juditot színre lépése első pillanatától úgy értékeltem, mint azt a színészt, aki nemcsak megnézte, de alaposan tanulmányozta is a filmeredeti Mrs. Wilkinsont. Pontosabban Julie Walters alakítását (aki pedig már 50 éves volt a forgatáskor), akinek megfogalmazásában a tánctanárnő elég cinikus és elég érzelmes ahhoz, hogy saját életének a csődjét elfeledtesse egy született tehetség siker felé indításával, de úgy, hogy ne anyáskodjon felette fölöslegesen. A zongorakísérő Mr. Braithwaite (beszélő név) Ömböli Pál alakításában jó tánctudásával, Ekanem Bálint megformálásában pedig laza karakterességével tűnt fel. Hűvösvölgyi Ildikó egyelőre túl jól táncol, és túl jól mozog ahhoz, hogy elhitesse velünk: ő az Alzheimer felé bukdácsoló, unokáját tiszta szívből szerető, fel-felbukkanó emlékeiből élő Nagyi. Nem véletlen, hogy a záróképben volt igazán elemében.

bily2.4
Az apa, Jackie Elliot szerepében Tóth Sándor jobb és súlyosabb volt októberben, mint augusztusban: ez is beleillik az általános együtt érésbe. Stohl András volt az operaházi bemutató apafigurája. Akkor nem láttam, csak most. Őszintén szólva, tőle többet vártam annál, minthogy fegyelmezetten és korrekten tegye a dolgát. Egyetlen alkalommal, a karácsonyi énekszámánál tudott pisszenés nélküli csöndet teremteni mind a színpadon, mind a nézőtéren. Talán nem véletlen, hogy a kezdő dalbetét (A csillagok lenéznek ránk) és ez a régi népdal – Elton Johntól szokatlanul – himnikus hangzásúra sikeredett. Egy musicaltől – műfaji lényege miatt – fölösleges számonkérni az aprólékos és mélyreható lelki elemzéseket, jellemfejlődéseket és ezek magas szintű színészi kifejezését. Cserébe a néző sok jó zenét, táncot, látványt szeretne.
Sajnos még ehhez képest is túl sok a fölösleges ordítozás és az talán még zavaróbb, hogy a miniport erősítésű énekhangokat is gyakran elnyomja a zenekar. Vagy ahogy valaki a szünetben megjegyezte, az énekesnek miniport, a zenekarnak maxiport jár?
Amennyiben elfogadjuk, hogy semmi sem lehet tökéletes (tökéletlen világunkban), akkor addig jó, amíg van mit javítani. Ha van, aki tud.

2016. október 23.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu