Kutszegi Csaba: Elbűvölő szülői felügyelet

Kolozsvári7 I. –

A Parental Ctrl-ban egyszerűen elbűvölő, hogy a három előadó keresetlensége, helyenként antiszínházas színjátszása igen színvonalas, néha kifejezetten bravúros előadói (ének)tudással párosul.

A Bethlen Téri Színház Kolozsvári7 című rendezvényének színházi blokkjában négy előadás szerepelt. Közülük az első kettőt láttam, és belőlük azt a következtetést vontam le (sokadszorra), hogy a látszólag hasonló jelenségek háttere és értéke nagyon különböző lehet.

Mert bár bizonyos külsőségekben a  GroundFloor Group Parental Ctrl és a Váróterem Projekt Occupy Yourself című produkciója sokban hasonlít egymáshoz, egy igen lényeges kérdést tekintve, egy világ választja el őket egymástól. Nem rejtem véka alá: a Parental Ctrl nekem sokkal jobban bejön, mindemellett az Occupy Yourself értékeit is elismerem.

parental2Parental Ctrl / Ötvös Kinga, Sipos Krisztina, bodoky-halmen kata / fotók: Váczi Roland, a fotók forrása: trafo.hu

Az ordító különbséget abban látom, hogy míg a GroundFloor produkciójának alkotói és előadói belülről építkeznek, addig a Váróterem Projekt-előadáséi – látszólag – külső mintákat követnek, vagy azok hatottak rájuk erősen. Itt rögtön hangsúlyozni kell: ezek a folyamatok nyilván nem vegytisztán működnek. Szó sincs arról, hogy előbbiek az összes külső hatást kizárva, mindent csakis magukból bányásztak elő, utóbbiak pedig saját invenció nélkül innen-onnan lopkodták volna össze az alkotásukat. Korunkban (az Internet, a Youtube korában) amúgy is igen bonyolult kérdés, hogy mit jelent az eredetiség, a trend, a divat követése, van-e egyáltalán újdonság a nap alatt, a minta- és trendkövetés, ha abban elvileg kiemelkedő szerepe is van az egyén megmutatkozásának, gyakorlatilag valóban automatikusan egyedi teljesítményt eredményez-e. Azt gondolom, már a kérdésfelvetésemből is kitetszik, hogy jómagam úgy látom: a trendkövetésből újabban nagyon sokszor kikopik az eredetiség, a hitelesség.

Eddig ahányszor kortárs, kísérletező hatuma produkcióval találkoztam (a dőlt betűs kijelölő jelzőt egy erdélyi kortársunk találta ki, határon túli magyart jelent), az tetszett a legjobban bennük, hogy készítőik láthatóan-érezhetően őszintén, hitelesen küzdöttek meg a saját innoválódásukkal, még ha kölcsönöztek is tetszetős formai megoldásokat, mélyre hatolóan értelmezve, maximálisan magukévá akarták tenni azokat. Tehát: nem felszínesen jófejkedtek trendi cuccokkal. Nagyrészt erdélyi kísérleti produkciókból értettem meg: nem az a lényeg, hogy a kísérletező a trendiségnek milyen fokán áll (ha egyáltalán létezik a trendiségnek régióktól független fokmérője), hanem az, hogy ő maga hogyan éli meg az újra törekvést, mi motiválja abban, és az adott pozíciójához képest mekkora utat jár be érte. Mert ha valamivel mérhető az innováció mértéke, az valami ilyesmi lehet, nem pedig az egy előadásra eső stroboszkóp, improvizáció, civil vendégszöveg, erőltetett interakció, elvárt-toleráns pc-üzenet vagy aszexuális concept artnak beállított, mégis erotikus meztelenkedés mennyisége.

parental ctrl 6Sipos Krisztina, bodoky-halmen kata, Ötvös Kinga

Tulajdonképpen ugyanennek a jelenségnek egy másik megközelítési iránya, hogy az előadásban mekkora szerep, hangsúly kerül a produkció előadóinak különleges egyéni képességeire, eredeti, olyan formában csak rájuk jellemző tudásukra. Ha ugyanis bírnak ilyen jellemzőkkel, és hangsúly is kerül rájuk, akkor már nagy valószínűséggel egyedi és hiteles a produkció, és csak eztán merül fel (ha egyáltalán érdemes felmerülnie) a kérdés, hogy vajon eléggé kortárs is-e a produkció. A Parental Ctrl-ban egyszerűen elbűvölő, hogy a három előadó keresetlensége, helyenként antiszínházas színjátszása igen színvonalas, néha kifejezetten bravúros előadói (ének)tudással párosul. Tulajdonképpen ebben fogható meg az előadás alapüzenetének lényege: az y generáció egyes gátlással, kétséggel, félelemmel teli tagjai, miközben még a szüleikkel sem tudják megértetni magukat, tehetséges, kincset érő egyedek. Amikor az előadás kezdetén bodoki-halmen kata (sic!), Ötvös Kinga és Sipos Krisztina – különböző állatkás fejdíszekben – eléneklik az If I Were A Butterfly-kezdetű gyerekdalt, még nem tudhatjuk, mennyire remek énekesek. Külsejük alapján nem csillogó színpadi dívákra emlékeztetnek, hanem bájosan-idegesítőn lúzer, világfájdalommal teli huszonéves csóró szinglikre, akik életének három biztos attribútuma van: jövőkép-nélküliség, nyomasztó álmok és mobiltelefon. Éneklésük után van egy nem rövid semmittevős, történésnélküli rész, amelyben „muszáj felhívniuk anyut”, ekkor hosszú perceken át elkülönülve, alig hallhatóan pampognak a telefonba, kényszeredetten nyögnek ki néha-néha egy-egy szót.

parental ctrl 3bodoky-halmen kata, Ötvös Kinga, Sipos Krisztina

Ha annyi ezresem lenne, ahányszor már láttam ilyen antiszínházas színházi jelenetet, az összes nézőtársamat meghívhatnám vacsorára (pedig a Bethlenben teltház volt), de kolozsvári barátaink – stílszerűen szólva – tök hitelesen tolták a semmit, azt se tudtam, a három közül melyiket lessem, valamitől annyira érdekesek voltak. Megéreztették velem, hogy náluk ez a jelenet nem trendiskedés, hanem mély realizmus.

A vetített „rémálmok” közben a hálózsákban ügyesen átöltözik a három lány, több számmal nagyobb férfiöltönyöket vesznek fel, abban adják elő az apák üzeneteit, melyek révén (ope)racionalizálódik az y generációs problémahalmaz. A központba itt az kerül, hogy a szülők nem tudnak örülni gyermekeik sikerének, ha azzal nem keresnek pénzt is, folyton aggódva stabil megélhetés megszerzésére, biztos jövő megteremtésére ösztökélik szeretett csemetéiket, ha az ellehetetlenülő kommunikáció közepette egyáltalán lehet még szeretetről beszélni. A megoldhatatlannak tetsző generációs ellentét a koncertszínház műfajában oldódik fel: egyre nagyobb szerep jut az éneknek és a zenének, hallható kristálytiszta háromszólamos a capella kórus és hatásos-expresszív kemény rockzene. A Parental Ctrl erejének titka, hogy benne a keresetlen, civil, de ez által (is) hiteles előadói egyediséghez tudatos-felkészült játék, megrendezett jelenetezés, állandóan jelen levő, jó értelemben teátrális artisztikum társul.

occupy1Occupy Yourself / Csepei Zsolt / fotó: Robert Puteanu, a fotó forrása: szabadsag.ro

Az Occupy Yourselfből éppen a rafinált artisztikum, a kimagasló egyéni előadói teljesítmény és a hiteles egyediség hiányzik. A szereplők egészen biztosan hiszik is, hogy hasznos társadalmi-közösségi tett fellépni a függőségbe esett embertársaink mellett, történeteik, érveléseik reálisak és logikusak, de a produkció jórészt színház és felelős-nyilvános társadalmi cselekvés között lebeg köztes állapotban, erőtlenül, pedig az előadók nem kímélve magukat, olykor hatalmas energiákat mozgatnak meg. A színészek civil magukat is adják (főleg a kicsit erőltetettnek és sablonosnak tetsző interaktív részekben, lásd: megszólítás, néhány néző színpadra ültetése), de szerepet is játszanak. Az előadásban tudományos-ismeretterjesztő szövegek, kutatási eredmények és egyéni megfigyelések, valamint illúzióteremtő és/vagy elidegenítő hatású, teátrálisan megrendezett színházi jelenetek vannak egymás mellé rendelve, sok-sok zenével, mozgással, fizikai színházi koreográfiával, néha szürreális lassított felvételekkel kísérve. Bár az erre irányuló törekvés mindenképpen értékelendő, sőt dicséretes és bátorítandó, mindez nem szervesül újszerű és hatásosan működőképes színházi nyelvvé. A különböző függőségek mellett (főleg az előadás utolsó harmadában-negyedében) szinte bármely fellelhető, valóban releváns társadalmi probléma felmerül, vagy legalább említésre kerül, mintha a szerteágazó színházi-kommunikációs eszközök latba vetése mellett egyszerű mennyiségi fokozással is lehetne emelni a hatást (vagy csak az alkotóknak nem volt szívük-erejük húzni a darabból). A Váróterem Projekt a legutóbbi magyarországi vendégszereplésén számomra sokkal meggyőzőbb előadásokkal jelentkezett, ez is azt bizonyítja, hogy a korrekt kísérletezés, a releváns megszólalás, az új színházi nyelvjárások kitartó keresése rendszeresen figyelemre méltó sikereket is eredményez.

Occupy Yourself trailer

Végezetül egy igazából zárójelek közé illő gondolat: a Parental Ctrl-ból azt olvashattuk ki, hogy az y generáció mennyire különbözik a szüleik generációjától, az Occupy Yourselfben meg azt láthattuk, hogy a mai drogozók mennyire ugyanolyanok, mint a múlt század hatvanas éveinek Nagy Generációja. Az előadás szövegei, okfejtései nekem Woodstockot, Allen Ginsberget, az Üvöltés-nemzedéket, Jack Kerouacot juttatják eszembe. Utóbbiak is azért téptek be rendszeresen, hogy néhány órára kiléphessenek önmagukból… Meg persze a szüleik hülye világából.

GroundFloor Group: Parental Ctrl

Alkotók és előadók: bodoki-halmen kata, Ötvös Kinga, Sipos Krisztina. Dramaturg / A rendező munkatársa: Adorjáni Panna. Dalok: bhkata & the blue screen band. Videó, fény, hang: Almási Attila. VJ, technikai munkatárs: Radu Bogdan. Producer: Kelemen Kinga / GroundFloor Group. Rendező: Sinkó Ferenc.

Váróterem Projekt: Occupy Yourself

Szereplők: Csepei Zsolt, Imecs-Magdó Levente, Rácz Endre, Sebők Maya, Udvari Tímea, Hatházi András. Dramaturgok: Lovassy Cseh Tamás, Raluca Sas-Marinescu. Színpadi mozgás: Györgyjakab Enikő. Díszlet- és jelmeztervező: Kupás Anna. Szövegek: Máté Gábor, Sebők Maya, Udvari Tímea, Raluca Sas-Marinescu, Rácz Endre, Csepei Zsolt, Imecs-Magdó Levente, Lovassy Cseh Tamás, Cosmin Matei, valamint Portia Nelson verseinek, és Sogyal Rinpoche The Tibetan Book of Living and Dying könyvének részleteiből. Fény és hang: Sipos Júlia (eredetileg Halmen József).
Rendezőasszisztens: Sipos Júlia. Rendező: Cosmin Matei.

Bethlen Téri Színház, 2017. május 11-12.

Kolozsvári7

    

 

© 2016 KútszéliStílus.hu