Kutszegi Csaba: Gogolandből Englandbe

Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó, 2017 – I. -

A második nap utolsó előadása viszont olyan igazságokat vág a képünkbe, melyeket utálunk elismerni. Például hogy degenerált szarevők vagyunk.

Jobb későn, mint soha. Lapunk 10. TESZT Fesztiválról szóló beszámolóját máshogy nem is kezdhetnénk, hiszen már évek óta készülünk eljutni eme kifejezetten csábító, unikális multikulturális színházi fesztiválra, de ez idáig (stílszerűen) feszt balsors tépte próbálkozásainkat (nem a meghívó félen múlt!).

A TESZT unikális voltát a fantasztikus hangulatú Temesvár városa és tágabb környezete biztosítja, három országhatár, és a három országon belül is markáns térségek, városok, nemzetek, nemzetiségek, eltérő, ám közös talajból kinövő, messze múltba mutató kulturális gyökerekkel.

exit1Exit / a képek forrása: teszt.ro

A nyitóelőadás igazán méltó volt az alapeszméhez: Schilling Árpád Exit című rendezése román-szerb-magyar együttműködésben készült. Az aradi Ioan Slavici Klasszikus Színház, a szerbiai Zombori Nemzeti Színház, valamint a fesztiválrendező temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház színészei közös – színházi – nyelven adták elő az éppen a különbözőségeinkről, ám közös sorsunkról szóló, irányított improvizációs technikával készült előadást. Az ötlet, az alapgondolat nagyszerű: a különbözőségeink dacára megtalált közös nyelv ugyanis jobb sorsunk záloga, és ezt az előadás nemcsak elméletben, műalkotásként propagálja, hanem gyakorlati megvalósulásában is. A legnagyobb nehézség ugyanis (a rendező szakmai beszélgetésen elhangzott nyilatkozata szerint) az volt, hogy a különböző nemzetiségű, eltérő kulturális gyökerekkel, és legfőképp más-más színészi játékmóddal rendelkező színészek – megtalálják a közös hangot. Szerintem ez sikerült, és ez nyilván inkább a rendező érdeme, mint ahogy az a színészek „számlájára írható”, hogy a közös nyelv ellenére meg tudták őrizni saját karakterüket, stílusukat is. A cél az életben is valami ilyesmi lehetne, amit ezúttal a színházcsinálás gyakorlata egy az egyben demonstrált. Az Exitnek ezért (is) kiemelkedő a társadalmi-közösségi felelősségfoka.

A művészi színvonala, színházi jelentősége is átlagon felüli, egyszerűbben szólva, korszerű, hatásos, elgondolkodtató és szórakoztató az előadás, ám néhány kérdést bennem (természetesen és szerencsére) felvet. Leginkább azt, hogy a manapság – nyilván nem ok nélkül – igen divatos improvizációs technika miatt nem kisebb-e az esélye a jól megírt, urambocsá’, zseniális kortárs darabok megszületésének. (Kérdeztem erről Schilling Árpádot is, nemsokára megjelenő interjúnkban lesz olvasható a válasza.)

exit2Szakmai beszélgetés az Exit után, a mikrofonnál Schilling Árpád rendező

Az Exit úgy készült, hogy feldobott témákra improvizáltak a színészek, a kialakult szövegeket közben rögzítették, szelektálták, meghúzták, alakították – mindezt úgy, hogy a rendező fejében már jórészt készen levő szövegkönyvnek és megvalósítási elképzeléseknek minél inkább megfeleljen. Nyilvánvaló, hogy a színészek karaktere, hozott tudása, játékmódjuk így jobban érvényesül az előadásban, és rengeteg ötletet, árnyalatot, jelentős tartalmat adhatnak hozzá a készülő műalkotáshoz, de én – persze távol áll tőlem, hogy ötleteket sugalljak – szívesen megnéznék egy olyan előadást is, amely egy, még csak az írója és a rendező által ismert zseniálisan megírt friss, kortárs darabból készül – persze improvizációs technikával. A rendező ebben az esetben is bedobhatna – még inkább céltudatosan kiválasztott – témákat, irányíthatná (esetleg az íróval szoros együttműködésben) a kész darab felé az alakuló előadást. A színészek így is bele tudnák tenni a magukét, és ha jó az együttműködés (és van hozzá elegendő idő, pénz, paripa, fegyver), a zseniálisan megírt darab is zseniális maradhatna. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a rendező kevés ahhoz, hogy egyedül eldöntse, milyen a jó darab, és milyen a kevésbé jó. De azért mindig is voltak, és nyilván vannak is olyan írók, akiknek érdemes több hónapot, akár évet is elmélyülten dolgozniuk egy színdarabon. Ha rosszmájú lennék (de nem vagyok az), azt mondanám: a rendezők totális teljhatalomra törnek; elkerülik az írót, hogy ne okozzon gondot, viszont kitermelnek, kifacsarnak a színészből mindent, amit csak lehet.

A kifacsarás a hírek szerint és a látottak alapján az Exit próbaidőszakában is megtörtént, ezzel a néző járt a legjobban, de a sikeres bemutató után általában már a színész is örül. A TESZT nyitánya után méltán örülhetett is mindegyik fellépő: valamennyien magas színvonalon játszottak, markáns karaktereket adnak. Kiemelni bárkit is igazságtalanság lenne. Ám engem különösen megfog, ha kortárs színházba beágyazott színvonalas énekes-zenés teljesítményt látok, ezért Éder Enikőt mégsem hagyhatom említés nélkül (miközben a közös éneklések is igen impulzívak), de nagyon jó Carmen Vlaga-Bogdan és Andrei Elek, a román páros, a szerbek (Ninoslav Đorđević, Branislav Jerković, Dragana Šuša) játékában többször felsejlik a különleges átütő erő (aminek a második este lehettünk igazán tanúi), igen karakteres az erdélyi magyar szerepében Bandi András Zsolt és a végére meglepetéssel szolgáló Tokai Andrea.

3nővérHárom nővér

A második nap délutánján a rendkívül szimpatikus fiatalokból álló ljubljanai Margareta Schwarzwald Intézet lépett fel – Csehov Három nővérével. A Maruša Kink rendezte produkciót a festőteremben adták elő, mert – mint elmondták az alkotó-előadók – direkt kerülik a hagyományos színházi játékterekre emlékeztető helyeket. Én meg hamar megtudhattam (nem először életemben), hogy mi annak a következménye, ha a színházcsinálók annyira bíznak a prímán megírt remekműben, hogy nem szállnak igazán mélyre, és megelégszenek a felszínes modernizálással (inkább improvizáltak volna valamit!). A szlovénok jó szándékát és jóhiszeműségét nem kérdőjelezem meg, de egy kis barátságos interaktivitástól (cigivel, kávéval kínálgatják a közönség tagjait), áthallásos szerepösszevonásoktól, különleges, rendetlen-piszkos terektől, oda nem illő, vagy csak áttételesen odaillő cselekvésektől és sokkoló elektronikus hangzásoktól még nem születik meg a jelentéses-artisztikus pluszt nyújtó újraértelmezés. Csupán egy (de többször visszatérő) kísérleti próbálkozásnál csillant meg a bátran felvetett újszerűség lehetősége: néhányszor előfordult, hogy több dialógus egyszerre hangzott el különböző helyeken, a nézők eleve nem mindent észlelhettek azonos minőségben, mindez, megspékelve néhány igen zavaró és nehezen követhető szerepcserével, igen átható, időtlen káoszt eredményezett. Ebben kezdett felsejleni némi egyedi, korunkból kivetülő csehoviság, de mielőtt kiteljesedhetett volna, el is tűnt: visszarendeződött kvázi-rendetlen renddé. Ha e vonal mentén következetes és mélyre hatoló a rendezés, azt mondom: már a kísérlet is elismerést érdemelne.

A következő produkcióról legszívesebben nem mondanék semmit, csak a kérdést tenném fel: a releváns, erkölcsös tartalom felülírhatja-e a színházban az artisztikum iránti igényünket. (Minőségi, színházi artisztikumról beszélek, nem egyszerű, jó ízlésről.) Tovább megyek: valóban létezik-e morális esztétika, avagy lehet-e egyáltalán a morálnak esztétikája? Az összetartozást erősítő színházi előadások sikerét nap mint nap megtapasztalhatjuk. Egyesek szerint létezik pc-művészet, melynek közönsége esztétikai minőségtől függetlenül ünneplésben részesít minden politikailag korrekt, liberális tartalmi megnyilvánulást, azt is visszatérően megtapasztalhatjuk, hogy a másik oldalon elég egy meglibbenő magyaros mente, vagy egy feszület korpusszal, és a felmorajló tetszésnyilvánítást, vagy akár a kitörő tapsot máris bezsebelhetik az alkotó-előadók.

birdieBirdie / fotó: Pasqual Gorriz

A spanyol Agrupación Señor Serrano rendezte Birdie című összművészeti performansz nem megosztja a publikumot, hanem egy táborba gyűjti, és ez azért nagy pozitívum. Olyan témákat taglal, melyekről normális embereknek azonos, vagy hasonló a véleményük. Úgy mint „háborúk, aszály, tömeges erdőirtás, szennyezett partvidék, munkaerő-kizsákmányolás, rossz egészségügyi viszonyok, üldöztetés, erőltetett kitoloncolás, a természetes erőforrásokkal való visszaélés, a vízadó rétegek kimerítése, élelmiszerhiány…” (A világbéke nyilván azért maradt ki, mert azt a szépségkirálynők már lejáratták.) A három előadó szelíden-kedvesen – bejátszott film- és hírrészletekkel, hosszabb ismeretterjesztő anyagokkal és játékos-aprólékos real time vetítéssel – csupa olyan dolgot közöl velünk, amellyel csak egyetérthetünk.

A második nap utolsó előadása viszont olyan igazságokat vág a képünkbe, melyeket utálunk elismerni. Például hogy degenerált szarevők vagyunk (tudniillik mert engedjük, hogy a rajtunk hatalmaskodók bármit megtegyenek velünk). Én ezen nem sértődöm meg, mert ezt nem személy szerint nekem üzenik (mint ahogy másoknak sem), még ha konkrétan a képünkbe üvöltik is. Urbán András Gogolandje a Zombori Nemzeti Színház előadásában igen erősen provokál és sokkol, de – sajnos – nem alaptalanul. Az öncélú sokkolást, megbotránkoztatást már én is halálosan unom, de mindazt, amit a zomboriak a szerb társadalomra vonatkozóan állítanak, tökéletesen igaznak érzem a magyarországi viszonyokra is. Aki ezt nem így látja, nézzen meg egy kormánypárti és egy ellenzéki tévéhíradót, és a kettőből próbálja meg összerakni az aktuális országállapotot. Aki kikéri magának, hogy bármennyire is korrupt volna, gondoljon a Gogolandnek arra a részére, amelyből kiderül, hogy a legnagyobb korrupcióellenes harcos is mi mindenre képes azért, hogy gyermekének munkája, biztosabb jövője legyen. És aki nem hiszi el, hogy sokan a hatalmon levő vadállatok ürülékét is megeszik (miután a létező összes perverzióval kielégítették őket) azért, hogy megtartsák a privilégiumaikat, vagy a nyomorult kis pozícióikat, az figyelje meg egy kicsit jobban a környezetét, de mindenekelőtt nézzen magába.

gogolandGogoland / fotó: Milan Djurdevic

A zomboriak bohócnak sminkelt lázadó vadakként provokálják a publikumot, kellékhattyút ölnek, szobrot törnek, ám leginkább iszonyatos hangerővel, de minőségi muzsikálást produkálva, sokkolón énekelnek. Majd hirtelen elhallgatva, emberként, csöndesen megszólítják a nézőket, választ nem várva kérdeznek – például a színházról. Majd e témában is abszurd-groteszk nézőtámadásba mennek át. Urbán András sokkoló-provokáló rendezései egy ideje színházi ars poeticává érnek össze, lehet unni, lehet nem szeretni, de amíg nyíltsisakos harcának társadalmi-közösségi jogalapja elvitathatatlanul adott, ignorálni nem lenne szabad. Feltételezem, hogy akik a spanyolok Birdie-előadása után felállva tapsoltak, azok hagyták ott később csoportokban a Gogolandet. Nem biztos, hogy ez a felelős választás.

Az viszont biztosnak tetszik, hogy közös sorsunk és gyökereink ellenére sokfélék vagyunk. Isten mentsen is meg attól, hogy egyformák legyünk.

Folyt. köv.

Temesvár, 2017. május 23.                                  

 

© 2016 KútszéliStílus.hu