Pálffy Zsófi: Poszt-TESZT

Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó, 2017 – 3. -

…avagy megtaláltam a fesztivált, amit haza akarok vinni magammal...

...de úgy mindenével együtt: a főtéri kávézó parfümillatú vendégeit, a Begát, a Scârţ-et, a színházbüfét, a büfésbácsit, a szervezőlányokat, az egy-szereplős performanszokat és persze Ivo Dimchevet.

A TESZT zárónapjain szemlélődöm, veszem fel a város ritmusát, hangulatát. TESZT-szűz vagyok, Temesváron épp elég régen jártam ahhoz, hogy már el is felejtettem, mennyire jó város ez, mennyire teátrális: hatalmas terekkel, hosszú sugárutakkal, zegzugos utcácskákkal, pezsgő kávéházakkal. Van ebben a városban valamilyen izgalmas egyveleg: egyszerre nyugatias és balkánian kopottas, de ami biztos: önazonos. Éppen ideális fészke a TESZT-nek, azaz a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozónak.

One-man performanszok

Egy, számomra egyedi zamatot adnak a fesztiválnak az egyszemélyes, mikroszínházi élmények, amelyekből gyorsan be is gyűjtök párat így az utolsó száz méteren: sikerül eljutnom Jo Bannon (UK) Explosure című performanszára, a Könnyen felejthető dolgok (ESP) asztaltársaságához csatlakozhatom és leróhatom adósságaimat Harry Giles-nek (Tartozásaink, UK).

tesztegyszemélyesHarry Giles: Tartozásaink / a képek forrása: teszt.ro

Olyan emberközeli és univerzális gesztusokkal nyújtja ki a nézők felé karjait mindhárom performer, amelyektől akár úgy is érezhetjük magunkat, mintha terapeutához érkeztünk volna: Harry Giles életmódtanácsadó-szerepben tűnik fel, Jo Bannon látásvizsgálatot tart, Xavier Bobés pedig asztalilámpa, lemezjátszó és sok-sok, ócskapiacról összegyűjtött „kacat” (fényképek, ékszerek, régi újságok, naptárak, régi pipere-cikkek, képeslapok) segítségével hív nosztalgia-szeánszra.

Újfajta nézőt igényel az ennyire személyes, testközeli színház: nem csak az előadónak, de a közönségének is kellőképpen nyitottnak kell lennie az ilyen nem-konvencionális színházi élményekre. Sokkal inkább emlékeztet mindhárom performansz közös, már-már cinkostársi játékra, amely az oly sokáig néma nézőt most az előadás szerves részévé teszi. A két nagy-britanniai alkotóval a résztvevővé átalakult néző együttműködve érkezik el ahhoz az élményhez, amiért eljött a performanszra. Harry Giles-vel közösen találunk megoldást a saját életünk letörlesztendő adósságaira, Jo Bannon pedig albinóként személyes önvallomásán keresztül fogadtatja el velünk másságát, hogy a végén együtt merjünk egymás szemébe nézni, nyitottan és őszintén.

konnyenKönnyen felejthető dolgok

Ugyanilyen személyes és egyszerre közösségi utazás a Könnyen felejthető dolgok: a játszótér egy régi kerek íróasztal, egy asztalilámpa és rengeteg kacatnak tűnő, könnyen felejthető dolog. Mielőtt belépnénk, a performer átlyukasztja a jegyünk mellé kapott vonatjegyeinket, majd a személyes tárgyak révén 1942-be utazunk, az előadóművész szüleinek születési évébe. Mintha a saját családunk fényképalbumaiban, ékszeres dobozaiban, porosodó relikviák között kutatnánk: felelevenítjük egy XX. századi barcelonai pár történetét, születésen, diákéveken, katonaságon, szerelmen, felnőttkoron, házasságon, szülővé váláson, öregedésen, halálon keresztül. Ritkán találkozik az ember olyan érzékeny művésszel, mint amilyen Xavier Bobés: apró tárgyak, bűvésztrükkök, minimális (de nagyon pontos) kézjáték révén teremt egy olyan miniatűr-színházat, amely szokatlanul közel mászik, valahova a bőrünk alá, és a barcelonai történetet elvisszük magunkkal, mint sajátunkat, hiszen a mi felmenőinktől is ugyanilyen fehér-fekete fotók, ugyanilyen kölnis üvegcsék, ugyanilyen teleírt képeslapok, régi útlevelek és családi történetek maradtak ránk.

A Xavier Bobéstől kölcsönkapott nagyítók segítségével a hétköznapi megfigyelő számára láthatatlan dolgok beavatottjaivá válunk, mélyebbre hatolhatunk a tárgyak mágiájában. A zoomolás gesztusa jellemzi mindhárom performanszot: nem hétköznapi megfigyelőkké válunk, akik számára ez a nem-konvencionális pozíció újszerű színházi élményt nyújt.

Másfajta színházak

Nem könnyű a TESZT hagyományos értelemben vett színházi nézőjének lenni: a nagytermi és stúdió-repertoáron szereplő előadások rendre eltérnek a konvencióktól – ennél fogva nekünk, nézőknek is nem kevés munkánkba kerül az, hogy befogadjuk a látottakat.

ahajotores akikomiyakeA hajótörés / fotó: Akiko Miyake

A hagyományos néző-előadó képlettől kevésbé távolodik el a Kokan Mladenkovic által színpadra álmodott Shakespeare-szonett (Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár – Shakespeare, Sonnet 66) és a leccei Koreja Színház Kater i Rades. A hajótörés című előadása.

Ezek a kísérleti színházak olyan értelemben válnak radikálissá, ahogyan a színészhez mint az előadás alkotóeleméhez viszonyulnak. Patrice Pavice a fizikai színházról való értekezése kapcsán mondja: „A színész régi álma, hogy rendező nélkül dolgozhasson. A rendező régi álma, hogy a színész bábu legyen.” – pontosan ilyen rendező Mladenkovic és Salvstore Tramacere is.

Míg a 66. Szonett maldenkovic-i vízióját a tipikus physical theatre (testszínház vagy fizikai színház, de nem mozgásszínház) kísérleti színházi nyelve jellemzi, addig A hajótörés egy új formára, a kortárs operára tett kísérlet. Kezünkbe is kapjuk a darab librettójának fordítását, de a történet lényege e nélkül is érthető: egy csoport menekült hajótörésének tragédiáját vázolja fel az albán hagyományos, polifonikus népi kórussal tarkított előadás. A professzionális operaénekesekből és színészekből álló társulat egy olyan gépezet részeivé válik, amelyben a Szonett 66-hoz hasonlóan egy erőteljes rendezői víziónak van alávetve. A rendezők kísérleti színházában a színész inkább hasonlít artaud-i bábuhoz, mint hús-vér Sztanyiszlavszkij-figurához. Ebben a színházban hangsúlyos a hatáskeltés, színházi, kulturális és shakespeare-i szimbólumok használata, amelytől egy-egy momentum inkább közhelyessé, mint katarktikussá válik (pl. a hóhérkötélre kötött, lábujjhegyen tipegő balerina, a gázmaszkos szerelmesek, Hamlet mint öngyilkosjelölt merénylő).

szonett6666. Szonett

Ugyanígy elcsapja a hasunk A hajótörés is, hiszen egyszerre túl sok ingert halmoz ránk: opera-áriákban elénekelt szöveg, hagyományos albán kórusbetétek és olyan univerzális, lírai színházi szimbólumok, mint például a Schindler listája című filmre tett utalás (a záróképben a vízből a vállfákon felemelkedő különböző méretű fehér ruhadarabok – az áldozatok ruhái -, köztük egyetlen piros lányka télikabát virít).

Hogyha a physical theatre és a kortárs opera nem lett volna elég, akkor jöhet A madarak tanácskozása (Glej Színház – Ljubljanai Színművészeti Egyetem, SLO, r. Nina Rajic Krenjac) és a Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk (Füge Produkció – Trafó, HU, r. Kelemen Kristóf).

Két, frissen végzettekből álló csapat produkcióját láthatjuk, és láthatólag mindkét csapatot (vagy fiatal rendezőjüket) a „lemeztelenedés” érdekli, ezzel kísérleteznek. A ljubljanaiak a szúfista történetét Grotowski színházában képzelik el (bár most nagyszínpadon játszanak, érezhetően kisebb térre találták ki az előadást, ahol a néző is közelebb van), hangsúlyos szerepet kap a színész.

madarakA madarak tanácskozása / fotó: Jean Claude CarrireNéhol soknak érezzük a meztelen testet, de valamiért ez kontextusában akár meg is élhetne: „Ez vagyok én!” – kiáltják a színészek, a magukra ébredés és az önazonosság szimbólumaként vetkőznek meztelenre, futnak be a nézők közé. Ami mindenképp erőssége az előadásnak, az a fiatal színészek energiája, amivel teljesen magukévá teszik azt, amit csinálnak és az előadásba vetett hittől válnak nagyon élővé és hitelessé.

A budapesti végzősök, illetve frissen végzettek szintén provokációra hívnak: az 1969-es Közönséggyalázás megidézésével indítják személyes vallomásukat az egyetemi évekről, meg nem történt vizsgaelőadásokról, nem éppen lelkiismeretes tanárokról, a pályakezdés nehézségeiről. A Miközben… másik provokációja, hogy egy-egy rövid momentumot kivéve teljesen mellőzi a színészi jelenlétet, a színházat. Ehelyett a színházról, a színészi életformáról beszél, civil attitűddel, így a színész inkább hasonlít kerekasztal-beszélgetés résztvevőjére vagy interjúalanyra.

mikozbenMiközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk

Mindkét előadás a nézővel kommunikál, az egyik civilként, a másik színházi idézőjelből, hogy végül közösséget teremtsen: a budapesti színműsök fórumra törekszenek, amelybe az előadás végén bekapcsolódhatunk, feltehetjük kérdéseinket, a ljubljanaiak pedig behívnak a játszóterükre, hogy a Simorghot, a madarak királyát kereső út végén mi magunk is madarakká váljunk (ez utóbbi jobban működik, hisz együtt tettük meg az utat, A madarak tanácskozásának útkeresését univerzális jellegéből kifolyólag sokkal közelebbinek érezzük, mint a színművészetisek által felvetett problémákat, mivel azok túl partikulárisak).

Záróakkordként a bolgár performansz művész, Ivo Dimchev nemen, kultúrán, színházi formákon túli koncertjével (Songs from my shows) bizonyosadhattunk meg arról, hogy a színház lehet szinte bármi, de leginkább a tiszta energia megnyilvánulása:

Ivo Dimchev

Összességében a TESZT-en szereplő, különböző műfajú és témájú előadások végigkövetésével mi magunk, nézők is egy olyan utazáson vehettünk részt, amelynek révén nézői személyiségünkben fejlődhettünk és alakulhattunk át, nyithattunk a mai, európai kísérleti produkciók felé és ezáltal válhattunk mi is kicsit európaibb közönséggé.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu