Kutszegi Csaba: Közös sorsok – a tárgyakba torz gyöngédség költözik

Herta Müller Budapesten

...egy idő után már komolyan megfogalmazódott bennem: ezek itt úgy kerülgetik az irodalmat, mint macska a forró kását. Vajon miért? Herta Müller nem szeret felolvasni? Jobban kedveli a legtöbb országban hasonló kérdésekre adható hasonló válaszokat?



Az ember nem találkozik mindennap Nobel-díjas íróval. Ráadásul Herta Müller az egyik kedvencem, bár be kell vallanom: az előtt, hogy a díja révén világhíres lett, nem olvastam tőle egy sort sem. Van tehát az irodalmi Nobel-díjnak olvasó személyére szabott irodalmi haszna is, saját példám is mutatja: ha nincs díj, most egy hertamüllernyi íróval kevesebb vagyok.
Ha valaki némi, Nobel-díjjal kapcsolatos malíciát vélne felfedezni fenti soraimban, annak igaza van. Engem persze nem az érdekel, hogy az író kiválasztásában mekkora szerepet játszik a politikai megfontolás, és hogy az odaítélés mennyire irodalmi értékek mentén történik, vagy sem, engem az érdekel, hogy a döntés révén kapok-e magamnak új írót. Herta Müller személyében kaptam. Most már csak arra kell vigyáznom, hogy a díj körüli hercehurcában el ne veszítsem őt.

hm kerekes_zoltánFotók: Kerekes Zoltán / forrás: www.goethe.de

Félreértés ne essék: a budapesti Goethe Intézet hatékonyan, de igen gusztusosan és intelligensen vezette fel az író érkezését. Az életéről szóló kiállítás a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Központi Könyvtárában éppen olyan és annyi volt, amilyennek és amennyinek egy ilyennek lennie kell, jók voltak a hozzá társuló múzeumi programok is: az érdeklődést több héten át színvonalas tárlatvezetések tartották ébren (én Vincze Ferencét láttam), amelyekben még érzékkel adagolt interaktivitásra késztetést is élvezhetett a látogató. A felolvasás napjának délelőttjére szervezett sajtótájékoztató is kellemes hangulatban telt, kevés volt a felületes típuskérdés, a jelenlevők őszinte érdeklődéssel és szeretettel övezték a szimpatikus vendéget.

hm2 kerekes


Ambivalens érzések a programsorozat fénypontján, a szintén a Szabó Ervin Könyvtárba szervezett felolvasáson leptek el.
A három termet megtöltő komoly tömeg láttán még határozottan és jó érzéssel elcsodálkoztam azon, hogy ennyi embert vonz manapság az irodalom; a megérkezés és leültetés miatti hosszabb várakozás utáni igen kulturáltan rövidre szabott protokolláris köszöntők után rögtön várni is kezdtem az irodalmat, ami azonban nem sietett megérkezni. Gyanakodhattam volna már előbb is, amikor a várakozás közben a helyszínen kapott anyagban kényelmesen elolvastam a Lélegzethinta és a Fácán az ember, semmi több felolvasásra kiválasztott egy-egy nem túl hosszú részletét (sőt: az utóbbi egészen rövid volt). De akkor még nem tudatosult bennem, hogy a végül is több mint kétórásra sikeredett „felolvasás" teljes elhangzó irodalmi anyagát tartom a kezemben. Persze beszélgetést is jó hallgatni Herta Müllerrel, Váradi Júlia ráadásul nemcsak kedves személyiség, hanem rutinos kérdező is... Talán ez utóbbinak volt „köszönhető", hogy egy idő után már komolyan megfogalmazódott bennem: ezek itt úgy kerülgetik az irodalmat, mint macska a forró kását. Vajon miért? Herta Müller nem szeret felolvasni? Jobban kedveli a legtöbb országban hasonló kérdésekre adható hasonló válaszokat?
Amikor utoljára voltam Nobel-díjas író felolvasásán, akkor Kertész Imre bejött a pódiumra, köszönt, leült, elkezdett olvasni, majd jó óra múlva felállt, megköszönte a figyelmet, és távozott. (Lajkó Félix szokott így koncertezni, csak ő előtte, közben és utána sem szólal meg, csak zenél.) A beszélgetésen egyébként Kertész Imre többször szóba került, úgy is mint a magyar Nobel-díjas író (az őt ért méltatlan támadások is különböző kontextusokban említésre kerültek), de gyakoribb kapcsolódási pont volt a mindkét író életművében megjelenő lágertéma. Pedig Herta Müller nem is volt lágerban, édesanyját deportálták a háború után öt évre a Szovjetunióba, mert a szocialista Romániában német kisebbségi volt. Nincs mit csodálkozni azon, hogy az írónőt (bár a deportálás után született) gyermekkorában mélyen megérintette édesanyja sorsa, az is csak látszólagos ellentmondás, hogy Herta Müller elmondása szerint anyja szinte semmit nem mesélt a táboréveiről (sőt: hasonló sorsú embereknél nem ritka, furcsa pszichés állapotba kerülvén, szinte elfelejtette azokat.) Ennek ellenére az emlékek átadódtak, és rögzültek is például a Lélegzethintában, amelyből az első részletet felolvasta az írónő. A beszélgetés közben sem volt okom kétségbe vonni Herta Müller egyetlen szavát sem, de a képzeletbeli lágerjárást, annak „valódi mélységét" a regényrészlet – a művészet eszközeivel – számomra jobban hitelesítette. Én amúgy is hajlamos vagyok ez utóbbinak (értsd: az irodalomnak) jobban hinni. Talán azért, mert életemben idáig sokkal több hiteles alakítást láttam (gyakran járok színházba), mint amennyi hiteles (kortárs) regényt olvastam. És színészi alakítással könnyebben is rá lehet szedni az embert, mint őszintétlen könyvvel.
A Fácán az ember, semmi több-ben is előjön a lágertéma, ami tehát Herta Müllerrel kapcsolatban egyáltalán nem nevezhető légből kapottnak. A felolvasáson-beszélgetésen mégis úgy éreztem, hogy a láger, de még a Ceauşescu-diktatúra alatti szenvedés is kicsit túl van forszírozva. Nincs felnagyítva, hiszen a valóságban tényleg pokoli lehetett mindkettő, hanem irányítottan (szelíden) rá van erőltetve a beszélgetés menetére. Nem nemzetközi összeesküvésre gondolok, hanem úgy vélem, píárgépezet működteti a Nobel-díj-bizniszt is. Elképzeltem magamat művelt Nyugaton született, évtizedek óta jólétben tespedő fogyasztónak, aki ad arra, hogy kulturáltnak látszódjék, és kényes a hangoztatott szociális érzékenységére is... Nem tudtam magam előtt sem letagadni: én is jobban gerjednék a már-már egzotikus távolba vesző, egykori vasfüggönyön túli, jórészt néhai ismeretleneket érintő kegyetlenkedésre, mint a városom peremkerületeiben lakó idegenek nyomorára. Az ember már csak ilyen.
Egyébként nem látok semmi rosszat abban, hogy szakemberek különböző ügyes fogásokkal (is) megpróbálják szélesebb rétegek figyelmét felhívni az igényes elitirodalomra (sőt!), csak közben próbálom szemmel tartani magát az elillanó irodalmat is, nem akarom egy idő után már hiába keresni, mint néhai paraszt bácsi a valamikori Vörös téren az ellopott igazságkereső lámpáját.

hm3 kerekes


Amikor végre Herta Müller olvasni kezdett, szertefoszlott terebélyesedő csalódottságom. A legjobb megoldás volt magyarul leírva megkapnunk a szöveget. Ha nincs a kezemben, nem értem meg, nem fedezem fel sok-sok nyelvi finomságát. Ha egy szinkronhang olvasta volna párhuzamosan a kitűnő magyar fordítást, az zavarta volna az eredeti felolvasást. Márpedig valamennyi lágersztorinál és minden diktatúrák fenyegető, abszurd rémtörténeteinél érdekesebb meghallani azt, hogyan intonálja Herta Müller a mondatait. Hogy hangzik tőle németül az, hogy „a tárgyakba néha beköltözik valami gyöngédség, valami torz gyöngédség, amit nem is vár tőlük az ember", vagy milyen az arca, amikor a meghalt kismacskáról olvas, amely a gyilkosát „tetten érte gyilkolás közben".
Nem akarok Herta Müllertől újabb régi történeteket hallani, viszont kíváncsi lennék rá, hova teszi a hangsúlyokat, amikor ezt olvassa:
„Egy férfi baktat az út szélén, vezeti a lovát. Egy dalt fütyül. A dal lassabb, mint a léptei, a lópatkó nem zavarja össze az ütemet. A férfi menet közben a földet nézi. A por minden reggel öregebb, mint a beköszöntő nap.
     Adina a talpában érzi a dalt, a férfi befütyül a homloka mögé:

                    Nyomasztja szívem a gondolat
                    Eladjam-é a házamat

     Alacsony a férfi, vékony a kötél, magas a ló."
(A róka volt a vadász, Cartaphilus, Budapest 2010; Nádori Lídia fordítása)
Meghallgatnám tőle ezt is:
„A parti fák a vízbe lógtak. Füles füzek és törékeny füzek voltak. Gyerekkoromban, a növénynevek tudták az okát annak, amit csinálok. Ezek a fák nem tudták, miért járkálok Edgarral, Kurttal és Georggal a folyóparton. Körülöttünk mindennek búcsúszaga volt. De a szót egyikünk sem mondta ki."
(Szívjószág, Cartaphilus, Budapest 2011; Nádori Lídia fordítása)
Mert vannak kimondhatatlan szavak. Melyeket kérdésre adott válaszokkal nem lehet megtalálni. Melyek kimondatlanul-leíratlanul bujkálnak regények mélyén, titokzatos zegzugokban, vagy sorok közt (egyes történelmi korszakokban).

 

© 2016 KútszéliStílus.hu