Pécsi Országos Színházi Találkozó, 2017 – 2. –

Szembenézni egy nyesttel és a halál napraforgós angyalaival.

A chicagói hercegnőben szerepel egy kritikus, bizonyos Petneházy Andor (Langer Soma), akit Borisz trónörökös (Dolhai Attila) nagyjából az előadás 15. percében egyszerűen kizavar a mulatóból, praktikusan le a színpadról, ki a színházból. Nem is jön vissza többet. Többször is eszembe jutott ez a jelenet az elmúlt pár napban, főleg a szakmai beszélgetéseken. Poénszinten ugyanis nem egyszer elhangzott, Lévai Balázs moderátortól is, hogy kritikusokról itt nem beszélünk. Lőrinczy György, az Operettszínház igazgatója viszont elmondta, színházának mennyire fontos, hogy az előadás és így a műfaj megjelenhetett a POSZT-on, hogy szakmai visszajelzést kaptak a két válogatótól (akik közül az egyik, ugye, kritikus). Magam is tapasztalom azt az erős (és teljesen jogos) igényt a társulatok, alkotók részéről, hogy kritikai visszajelzésre vágynak. Miközben legalább ugyanennyiszer hallhatjuk, hogy a kritika nem része a szakmának, felesleges és kártékony, és a POSZT-válogatók között sincs helyünk. Azt gondolom, nekünk, kritikusoknak is lenne magunkba nézni valónk, de azt is, hogy a színházaknak is túl kellene lépniük ezeken a sztereotípiákon, a színpadon és azon kívül is. (Köztes álláspontom nyilván abból is következik, hogy alkotóként nekem is megvan a saját viszonyom a kritikához, ami nagyjából úgy összegezhető, hogy írjanak, akár rosszat is, ha jóindulattal teszik, akkor én már örülök.) Mindenesetre az elmúlt néhány nap szakmai beszélgetéseiből az látszik, hogy jót tesz a beszélgetésnek, ha azon szakmai hozzászólóként kritikus is jelen van. Előfordul, hogy az arányok kicsit elcsúsznak, több szó esik az alkotókkal az alkotási folyamatról, mint a felkért hozzászólókkal a kész előadásról, és néha leragadnak egy témakör körül, mint amikor Gulyás Dénes folyamatosan a mikroport használatot kérte számon az Operettszínházon, de a beszélgetések többnyire informatívak és megvitatásra érdemes szempontokat vetnek fel.

Szakmai beszélgetés a Nóráról: Lévai Balázs, Székely Kriszta, Szolláth Dávid, Domsa Zsófia / a fotók forrása: poszt.hu

Éppen ezért remélem, hogy a beszélgetések visszanézhetők és hozzáférhetők lesznek azoknak is, akik nem tudnak ott lenni. Nem ártana az sem, ha kicsit nagyobb termet biztosítanának a szervezők, mert bizony többször nem hogy a későn érkezőknek, de a pontosaknak sincs esélyük ülőhelyhez jutni.

Így, a fesztivál közepe táján, és a még ezek után következő, de általam már látott előadások alapján színvonalas, inkább klasszikus értékrendű, mint újító válogatásnak gondolom az ideit. A beválogatott előadásokról lehet vitatkozni, lehet őket szeretni vagy nem szeretni, de nagy mellényúlás nem látszik. A válogatók az elmúlt napokban kétszer is szóhoz jutottak. Árkosi Árpád egy stand up esten, humoros formában vizionálta magát 2030-ba, és onnan nézve tekintett vissza a válogatás egy évére. És volt egy közönségtalálkozó is Kovács Dezsővel és Árkosi Árpáddal, ahol inkább a személyes élményekről, a megélt kalandokról esett szó. Hiányolok egy olyan, kifejezetten szakmai rendezvényt, ahol a POSZT Szakmai Tanácsadó Testületének munkájáról, a jövőre nézve elfogadott elvekről (például a válogatáséról) hallhatnánk. Egyik kollégám elhozta a Theatertreffen ez évi programfüzetét, amelyben pontokba szedve rögzítik a válogatás folyamatát, szabályait. Itt félmondatokból következtettük ki, hogy ha hallgatólagosan is, de érvényesült az egy színházból egy előadást elv, és annyi derült még ki, hogy öt-hat előadást nagyon szívesen beválogattak volna a tizenkettő mellé. Mindez megérdemelt volna egy mélyebb, a szakmai részletekre koncentráló beszélgetést.

Közönségtalálkozó a válogatókkal: Mohácsi Szilvia, Kovács Dezső és Árkosi Árpád

Elkezdődtek a Nyílt Fórum felolvasószínházi előadásai is. Tavaly még nem látszott, mi lesz a rendezvény sorsa, erről itt írtunk. Idén viszont már egy teljesen új szisztéma debütálását nézhetjük végig. A Színházi Dramaturgok Céhe által meghirdetett pályázatra érkezett drámák közül nyolcat választottak ki. A szerzők először januárban, Zalaegerszegen, majd tavasszal a DESZKA Fesztiválon dolgozhattak a darabokon közel húsz szakember segítségével. Hogy a sok helyről jött sokféle tanács és a viszonylag hosszú műhelymunka meghozta-e a várt eredményt, arról a fesztivál végén lehet majd többet mondani, sőt, talán csak akkor, ha az ősszel megjelenő kötetben a kész munkák is olvashatók lesznek majd. Az általam látott három előadás közül Fridl Viktória Kalitka című munkája tűnik a legképlékenyebbnek abban a – jó – értelemben, hogy multicéges világa, Barba papa/mama-szerű karakterei, cselekménynélkülisége tág teret enged a rendezői képzeletnek. Ezt a teret Merő Béla rendezése (Kovács Edit és Tomanak Gábor szereplésével, a dramaturg Lőkös Ildikó volt) egy középgenerációs magánytörténetté töltötte ki. A legerősebb, horzsolósan költői szöveg Szilágyi Eszter Anna A Nyíregyháza utcája az amszterdami piroslámpás negyed szabolcsi lakóiról, amit Mezei Kinga Dobák Lívia dramaturg segítségével a felolvasószínházon túllépő, félig szcenírozott formában állított színpadra. Fazekas Máté Hóbortja (a zalaegerszegi színház művészei olvasták fel, Mihály Péter rendezésében, a dramaturg Perczel Enikő volt) egy meleg fiú tragédiába torkolló coming out-járól áttetszőbb, kevesebb titkot rejtő történet, mint az előző kettő.

Felolvasószínház A Nyíregyháza utcából, középen Császár Réka

A végére hagytam az elmúlt három nap meghatározó élményét, a marosvásárhelyiek fesztiválszereplését. Radu Afrim rendező (mint kiderült, lényegében a próbafolyamat alatt) maga írta az előadás szövegét, saját, 70’-es évekbeli élményeiről, egy blokkház (a romániai paneleket hívják így) életéről. Szép hosszú, de az előadás ismeretében tökéletesen indokolt címe lett: Retromadár blokknak csapódik és forró aszfaltra zuhan. Ebbe a blokkházba be is nézhetünk az ablakokon keresztül, ha szerencsénk van, és a földszinten kapunk helyet, még a második emeleten lakók életébe is. (Nekem nem volt szerencsém, a karzatról csak a földszintet és az első emeletet láttam. Majd kiderül, hogy miért, de mégsem bántam, hogy így alakult.) Már a fényfestéses látványvilág egy csoda, a korabeli jelmezekkel, Sokol rádiókkal és egyebekkel.

Retromadás blokknak csapódik és forró aszfaltra zuhan

Románok és magyarok élnek együtt ebben a házban, akolmeleg, elfogadó közösségben, sírva és nevetve. A szakmai vitán sok szó esett a hetvenes évekről, a (hamis) nosztalgiáról, az előadás töredékességének előnyeiről és hátrányairól. Felmerült, hogy túlságosan is idilli a kép ahhoz képest, hogy mégiscsak a Ceaușescu-érában vagyunk. És (ez már külön, kis átbeszélő-körünkben jött elő) ahhoz képest, hogy a lakótelepi összezártság diktatúrán kívül sem szokott ilyen békességes, egymásra figyelős lenni.

Nekem – annak ellenére, hogy mivel kisgyerekként átéltem, bennem is elindította a "hetvenes évek" mozit – másról, többről szólt ez az előadás. Arról, hogy beleszületünk egy korszakba, nem tehetünk ellene semmit, és ebben az egy (vagy több) korszakban kell leélni az életünket, kitéve annak, hogy villámgyorsan retróvá válik minden, ami minket körülvesz, és azzá válunk magunk is. Mindezt úgy, hogy ez az időnek kitettség, vagy másképpen szólva – és legyünk költőiek, mint ez az előadás – a halál angyala végig ott lakik a fejünk fölött, akkor is, ha a karzatról nem látjuk a második emeletet, ahogy az első felvonásban én sem láttam a két festett arcú halál-lánykát a hajukba tűzött napraforgóval, csak amikor a másodikban lejöttek a földszintre.

Retromadár blokknak csapódik és forró aszfaltra zuhan

A későn kezdődő, hosszú és – számomra – felkavaró előadás után, úgy fél egy körül futottam neki a Szent Mór utcai kaptatónak a Kálvária dombi szállásom felé. (Érzem is a vádlimban a le-föl futkosástól ezt a Kálváriát.) Amikor közvetlenül előttem átviharzott egy ott parkoló autó tetején egy nyest, megijedt tőlem, bebújt az autó alá, onnan pislogott rám, én meg rá, hogy most nekem a szűk utcán el kéne mennem mellette. Nem tudom, melyikünk szíve dobogott jobban. Sajnálatos módon még egy retro Wunderbaum sem volt nálam, amivel a saját autómból időleges sikerrel sikerült elűznöm a nyesteket, hogy meglengethessem, mint valami ördögűző füstölőt, így ijedtemben tapsoltam néhányat. A hangot visszaverte az üres utca, a kongó házfalak, mire a nyest némi hezitálás után csak elszaladt. Hirtelen kiélesedett a pillanat: a hársfaillat, a nyári éjszaka, a csituló szívdobogásom, aztán a fejem fölött hirtelen elhussanó két denevér, az én két „retromadaram” a pécsi éjszakában, személyes POSZT-történetem egy újabb részlete, ami már múlttá is vált, ahogy itt írom, a vonatban, hazafelé menet.

Pécs, 2017. június 13.