Faluhelyi Krisztián: Színház és politika – a demokrácia művészete

Berlini Theatertreffen 2017 (első rész) – a kerekasztal-beszélgetésekről

…a demokrácia demokratizálására van szükség.

Művészet és politika nem választható el egymástól. Különösen így van ez a színház esetében, pláne ott, ahol a színház Bertolt Brecht óta egyúttal társadalmi modellként is szolgál. Nem meglepő tehát, hogy a 2017-es Theatertreffen kerekasztal-beszélgetései ezúttal a demokrácia aktuális kérdéseit, problémáit és krízisét igyekeztek megvitatni. A témaválasztást részben a nyugati demokráciák néhány aggasztó jelensége indokolta – a Brexit, Trump megválasztása, a Nemzeti Front fokozatos erősödése Franciaországban –, ám még inkább a kelet-európai folyamatok: Oroszország fokozódó befolyása, Erdogan elnöki rendszere, illetve a lengyelországi és a magyarországi folyamatok.

kepatmeretezes hu theatertreffenlogoA kép forrása: berlinerfestspiele.de

Matthias Quent, szociológus vitaindító előadásában leszögezte, hogy a rasszista, azaz etnikai megalapozású elképzelésekkel ellentétben a demokrácia az állam népességének egészére alapszik, továbbá hangsúlyozta a demokrácia pluralisztikus és heterogén voltát, a humanisztikus értékek védelmét és a civiltársadalom jelentőségét, mely garanciát jelent az autoriter struktúrákkal szemben. David van Reybrouck, belga történész A választások ellen (2013) című kötetére utalva, az emberek kiszorulását a politikából nevezte a legfőbb problémanak. Reybrouck szerint a nyugati demokráciák kifáradásának legfőbb oka, hogy a négyévenkénti választás túl kevés részvételt tesz lehetővé a politikában, továbbá hogy a hivatásos politikusok (akik mást nem csinálnak) nem reprezentatívak az emberek számára akkor sem, ha megválasztják őket. Mindezek következtében az emberek többsége elveszti a kötődését politikához. Reybrouck szerint a megoldás egy szakemberekből álló választott grémium és véletlenszerűen, sorsolás útján kiválasztott emberek közös kormányzása lenne, mely utóbbiaknak köszönhetően több ember kerülne közelebb a politikához, s érezné magáénak azt. Reybrouck nemcsak az ókori athéni demokráciát tartja szem előtt, hanem mai kanadai, holland, ír és izlandi példákkal igyekszik igazolni állításait. Hogy vajon Reybrouck javaslata lenne-e a megoldás, Quent függőben hagyja, mindenesetre arra a követeztetésre jut, hogy a demokrácia demokratizálására van szükség.

Nem lehet nem észrevenni, hogy Reybrouck diagnózisa és követelése a demokrácia vonatkozásában ugyanaz, mint amit Brecht követelt majd száz éve a színház esetében: több részvétel, több aktivitás; mindkettejüknél egy olyan társadalom/színház igénye fogalmazódik meg, melynek az állampolgár/a néző aktív részese. Mára a színház területén ez számos különböző – a brechtitől akár egészen eltérő – formában is történhet, egyik legradikálisabb megvalósítója talán a dán SIGNA, akinek a Martha Rubin jelenései című előadása a 2008-as Theatertreffenen volt látható, de nálunk is vannak hasonló kezdeményezések: a Krétakör Hamletje, a Kerekasztal előadásai vagy utóbb a Mentőcsónak Szociopolyja.

kepatmeretezes hu nikolausmllerschllNikolaus Müller-Schöll / a kép forrása: dance-tech.tv

A kétnapos szimpózium során esett szó művészet és politika viszonyáról, a cenzúra kérdéséről, a nyelv politikai tekintetben meghatározó szerepéről, az érzelmek fokozott előtérbe kerüléséről a politikában és a demokrácia jövőjéről. A továbbiakban az első két beszélgetésre fókuszálok, mivel ezek közvetlenebbül érintik a színház kérdéseit. Mára már kevesen vitatnák, hogy művészet és politika nem választható el egymástól, mégis ha az a kérdés, hogy miként kapcsolódnak egymáshoz, miként vonatkoztathatók egymásra, mit jelent egyáltalán a politikai művészet, pláne hogy mit jelent helyesen politizálni a művészet részéről, már megoszlanak a vélemények. Harald Wolff dramaturg kiindulópontként leszögezte, hogy egyrészt minden fajta művészetnek, minden műalkotásnak és minden formának van politikai dimenziója, politikai vonatkozása, másrészt viszont ettől meg kell különböztetni azokat a műveket, melyek politikai hatással akarnak bírni. Ehhez a gondolathoz csatlakozott Nikolaus Müller-Schöll színházteoretikus jóval markánsabb állásfoglalásával, aki szerint a művészet művészet, a politika pedig politika, a művészet instrumentalizálása, felhasználása politikai célokra pedig – miként Walter Benjamin is állította – reakciós politikához és rossz művészethez vezet. Müller-Schöll szerint a politikai hatásra törekvő művészet, tehát a politikai művészet problémája részben az, hogy nagyon sokszor kimerül magában a politikai állításban, nem lép túl azon, s nem mond annál többet, részben pedig az, hogy általában csak egy adott közösség értékeit kívánja kifejezésre juttatni, s ezzel alapvetően csak megszokott gondolatokat és sémákat ismétel, s csak már meglévő előítéleteinkben erősít meg, még inkább bebetonozva azokat.

Ezzel szemben minden olyan művészet, mely nem érthető rögtön, mely nem sorolható be rögtön valahová, mely kizökkent a megszokott sémákból, mely furcsa, különös és irritáló, és ily módon elgondolkodtat, mellyel kapcsolatban felmerül, hogy művészet-e az egyáltalán (Müller-Schöll példaként egy müncheni színészt említ, akinek enyhe beszédhibája van, s emiatt sokan kritizálták) – minden ilyen művészet hasznos, s ez utóbbi lenne a művészet igazi és helyes politikai gesztusa. Müller-Schöll ezzel a régi Godard-i megkülönböztetést eleveníti fel (politikai filmet készíteni ≠ politikai módon filmet készíteni), mely alapvetően Brechtig vezethető vissza, s még hozzáteszi: a politikai művészet felesleges és idegesítő, míg a művészet politikai módon, politikai gesztussal történő művelése hasznos és előre vivő.

kepatmeretezes hu milorauMilo Rau / fotó: Thomas Müller / a képek forrása: berlinerfestspiele.de

Müller-Schöll-lel sem Jeanine Meerapfel, a berlini Akademie der Künste elnöke, sem pedig Wolff nem értett egyet, akik szerint a társadalom értékeinek (adott esetben vitás értékeinek) felmutatása, kifejezésre juttatása és megvitatása, tehát a politikai művészet igenis fontos dolog, s a színháznak nemcsak – miként azt Müller-Schöll állította – az autoriter társadalmakban és diktatúrákban kell felvállalnia ezt a funkciót, ahol a szólásszabadságnak nincsenek más csatornái és fórumai, hanem a demokratikus társadalmakban is. Így pl. egy kisvárosban vagy a helyi közösségekben nagy jelentősége lehet bizonyos társadalmi és politikai kérdések önálló megvitatásának és feldolgozásának a politikai diskurzusokon túl is, akár éppen a színház segítségével is.

Müller-Schöll észrevétele sok szempontból megfontolandó; a politikai művészet sok esetben valóban kimerül magában a puszta politikai állításban, kérdés azonban, egyrészt hogy vajon minden esetben érvényes-e ez az állítás, hogy lehet-e általánosítani, másrészt pedig hogy nincs-e szükség valóban erre is, miként azt Meerapfel és Wolff állította, különösen ha egy műalkotás kellő összetettséggel teszi ezt. Ez a kérdés pedig már Wolfgang Kaleck jogász észrevételeihez vezet, aki szerint a politikai művészet legnagyobb problémája ma az, hogy nincsenek olyan alkotások, melyek képesek lennének szélesebb rétegekre is hatni, melyek képesek lennének a társadalom egészét megrázni. Kaleck szerint a mai politikai művészet kimerül abban, hogy meglovagol bizonyos divatos és felkapott témákat (pl. Szíria, a migráció, a felügyeleti társadalom, a tömegfelügyelet stb.), de odáig már nem jut el, hogy kellő összetettséggel, árnyaltsággal és sokrétűen ábrázolja őket, hogy megrengesse az uralkodó narratívákat – ezen a ponton találkozik a véleménye Müller-Schöllével –, s hogy tömeges hatást tudjon elérni. Példaképp Gillo Pontecorvo Az algíri csata című filmjét említi, s azt a kérdést teszi fel, hogy vajon hol vannak az ily mértékben megrázó és ekkora hatással bíró filmek a Szíriában megkínzott áldozatokról?

kepatmeretezes hu fivepiecesFive Easy Pieces / Pepijn Loobuyck, Polly Persyn / fotó: Phile Deprez

A cenzúra kapcsán elsősorban annak legkülönfélébb fajtáiról, alkalmazásairól és működtetéséről esett szó. Andreas Bock, aki a kelet-közép-európai média helyzetével foglalkozik, arról beszélt, hogy a politikai cenzúra a térségben per pillanat Törökországban a legsúlyosabb, de jelentős problémákkal küzd Bulgária, Románia, Lengyelország és Magyarország is, ahol a cenzúra azon típusa figyelhető meg, melyben a média nagy részét kormányközeli oligarchák vásárolták fel, aminek következtében a hatalom közvetlen-közvetett ellenőrzést gyakorol felette. A gazdasági cenzúra, mely jóval láthatatlanabb, s ily módon jóval alattomosabb a politikai cenzúránál, azonban már nem csak a médiát érinti ezekben az országokban, hanem a művészetet is. Ez azt jelenti, hogy a mindenkori hatalom számára nem szimpatikus művészek, alkotók, társulatok vagy szervezetek gyakorlatilag nem kapnak állami támogatást; ebben pedig – mint elhangzott – Magyarország tekinthető modellértékűnek (például a független színházak ellehetetlenítését nézve), legalábbis Lengyelország ma a magyar mintát követi.

Illúzió lenne mindeközben azt gondolni, hogy Nyugat-Európában nincs cenzúra; itt a cenzúrát a törvény jelenti – ami persze nagy különbség. Milo Rau, az idei Theatertreffen programjába is beválogatott Five Easy Pieces kapcsán (mely gyerekekkel készült) elmondta, hogy az előadás létrehozása során nagyon kellett figyelni arra, hogy Nyugat-Európában törvényileg pontosan szabályozva van, mennyi idő alatt mennyit, és milyen körülmények között dolgozhat egy gyerek, és hogy például mennyire szabad levetkőznie a színpadon stb. Ezért a következő évadban még egy szereposztással meg kell csinálni a darabot, mert csak így lehet teljesíteni azokat a meghívásokat, melyeket az előadás kapott. A vendégszerepléseken azt tapasztalták, hogy számos kisvárosban, de például Párizsban is, meglepően heves tiltakozások kísérték az előadást. Jóllehet az előadás nem lépi át a törvény szabta határokat (az egyik jelenetben egy kislány trikóban és bugyiban szerepel, voyeurizmusról pedig szó sincs), számos keresztény-konzervatív szervezet hevesen tiltakozott ellene. Mint Rau elmondta, Nyugat-Európában a cenzúra igénye a legtöbb esetben politikai-ideológiai szándékokból ered, tehát számos szervezet kampányfogásként, önnön ideológiájának előtérbe tolásaként tekint a tiltakozás eszközére – e tekintetben tehát úgy tűnik, nincs különbség Kelet- és Nyugat-Európa között.

Berlin, 2017. május 6-21.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu