Pálffy Zsófi: Kisvárdai színháztörténeti kemping

Magyar Színházak XXIX. Kisvárdai Fesztiválja –

Urbán András annyira radikális színházat csinál, hogy azzal radikálissá erőszakolja a nézőjét is…

Elég nagy utat kell megtenni Kisvárdáig – belföldi viszonylatban hosszú útnak számít a Budapest és a határ menti kisváros közti kétszáz valamennyi kilométer. A túlzsúfolt, túl meleg, túl koszos fővárost elhagyva zöld, igazi (és nem beton) nyártól élénk tájakon keresztül érkezem meg a Nyírség határán fekvő városkába, ahol körülbelül négy éve voltam utoljára fesztiválozni. Idén a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja a harmadik színházi találkozó, amin részt veszek.

Két nagyon pörgős fesztivál van a hátam mögött: a temesvári TESZT, ahol pár napot élvezhettem a nemzetközi hangulatot, különleges előadóművészekkel és újító jellegű előadásokkal (erről bővebben itt: Pálffy Zsófi: Poszt-TESZT) illetve a POSZT, ahol erős magyar előadásokat láthattunk (már ahova szervezőként még időm akadt bejutni), de kevésbé volt családias, tipikusan fesztiválos a hangulat.

magyar1Magyar / a fotók forrása: kosztolányi.org

A POSZT-os, lazacos, minőségi boros, kisestélyis, sztárszínészes díjkiosztó gála után elég nagy váltás hirtelen egy Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei 17 000 fős városkában ébredni, az ország másik felében, a pécsi mediterrán, impulzusokkal teli belváros helyett tücsökciripelést hallgatni a Várszínházba vezető úton. Béke és nyugalom Kisvárdán. Olyan, mintha kempingezni érkeztünk volna ide, vagy legalábbis táboroznánk – mindenesetre nem megmérettetni, nem magamutogatni, nem bizonyítani akarnánk, hanem az előző és következő fesztiválok gőzét kiengedni.

Rögtön első este két vajdasági előadást nézhetek meg: Lénárd Róbert Feketéjét (Újvidéki Színház, rendező: Žanko Tomić) és másodszorra a Magyart is (a temesvári Csiky Gergely és a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház koprodukciója, r.: Urbán András). Szándékosan raboltam el egy helyet a Magyarra, hogy újból megnézzem, mert az első élményem nagyon negatív érzéseket hagyott maga után, az agyam valahogy csupán az in-your-face gesztust érzékelte, meg persze a színészi játékot, a csapat pontos munkáját és túlenergizált jelenlétét, de mindezt nem tudtam jó helyre elraktározni, tipikusan olyan érzés maradt bennem, mint amikor tabu szex- vagy horrorfilm-jelenet zajlik a filmvásznon, és eltakarjuk a szemünket, hogy aztán mégis kikukucskáljunk az ujjaink résén. Ugyanígy lestem meg újra Urbán András rendezését, és most fel mertem vállalni a sztereotípiamentes néző szerepét.

magyar2Magyar

Ebből a (második) pozícióból már nem botránkoztam meg a hatalmas műfalloszon, amivel Kucsov Boris meghágja a magyarságunk egyik emblémáját, a lovat, nem zavart már annyira, hogy a betyárok magukévá teszik az anyaföldet, majd sorra egymást, és még azon sem hördültem fel, hogy a turulmadár a csodaszarvassal (csodaünővel) közösül. Most így, Magyar-szüzességem előzetes elvesztése után kevésbé fájdalmas és hajmeresztő minden olyan gesztus, amellyel hatványozott módon hágják át (vagy meg) a jó magyar, vérünkbe ivódott motívumokat, melyekkel általában a többi néphez viszonyítva azonosítjuk be a saját kultúránkat. A Magyar a Krétakör hajdani Feketeországához képest hardcore pornó, Urbán András annyira radikális színházat csinál, hogy azzal radikálissá erőszakolja a nézőjét is, de ezúttal fel tudtam adni tabukhoz szokott nézői egómat, és élveztem azt, amit az előadás tesz velem: önszántamból nevetek saját, nagy magyar tabuszimbólumaink meggyalázásán, közben csodálom az összhangot és a felfokozott energiát, ami a temesvári és szabadkai fiatal színész(test)ek munkáját jellemzi.

Ha már a tabudöntögetésnél járunk: ugyanilyen szabály- és sztereotípiadöntögető Bocsárdi László Liliom-rendezése (sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház), hiszen sikerült úgy hozzányúlnia a szerte a nagyvilágban rongyosra játszott Molnár Ferenc-klasszikushoz, hogy Sztarenki Pál (szakmaizsűri-tag) színháztörténeti pillanatnak nevezte ezt az előadást. Mint a Magyarban, a szentgyörgyi csapatban is megtartó erő a színészi csapatmunka és a magyar színházban ritkaságszámba menő színpadi jelenlét.

liliom1Liliom / a fotók forrása: tasz.ro

A karaktereknek és a darab Bocsárdi olvasata szerinti viszonyainak és motivációinak olyan pontos rajzát figyelhettük meg minden színésznél, hogy akár egy teljesen üres térben is elég lett volna eljátszani az előadást. Sikerült viszont a teret, a díszletet is olyan, ligeti romantikától mentessé tenni, hogy az a Mátray László-féle Liliom jellemét és fizikumát támogassa: a körhinta vasszerkezetében vagyunk, a rácsos padló egyik darabja hiányzik, üresen tátong; ez a lyuk lesz később Liliom sírgödre. Mátray László Lilioma, Vass Zsuzsanna Julikája és Benedek Ágnes Marikája, Gajzágó Zsuzsa Muskátnéja a darab új olvasatát adják a néző kezébe: valóban a darab történetében jelentős pillanat, amilyen mélyre merítkeznek ezek a színészek ahhoz, hogy az adott karakter helyét és motivációit meghatározzák, és valami mást láthassunk a színpadon, mint ami a dráma felszíni rétegiből kiolvasható. Itt Julika mintha valami véletlen folytán keveredett volna be Liliom életébe, Marika a búcsúlátogatáskor kitörő zokogással árulja el, hogy szerelmes volt Liliomba, Muskátné nem feltétlenül a szeretőjét akarja visszakapni Liliom személyében, mint ahogy azt sok korábbi Liliom-rendezés sugallta, hanem inkább cinkostársak, ugyanannak a kasztnak, ugyanannak a világnak a szövetségesei. Ebben a rendezésben nincs félremagyarázható jel, elmaszatolt gondolat: Bocsárdi Lilioma vegytiszta lenyomata az érett rendezői színháznak, ami bármilyen koncepciója fölé a színészt állítja, illetve láthatóan együtt gondolkodik a színész és a rendező, így születhet pontos, letisztult előadás, amely egy vadhajtásoktól mentes rendezői koncepcióval együtt valóban színháztörténeti pillanatnak számít.

liliom2Nagy Alfréd és Benedek Ágnes a Liliomban

Ennyire történelmi pillanat ez a 2017-es kisvárdai fesztivál is: fontos határon túli előadásokat láthatunk, és még a komáromi Jókai Színház és a kassai Thália Színház közös produkciójáról, a Bányavakságról nem is beszélhetek, mert sajnos erre az előadásra nem jutottam be.

Persze, nem csak ezt a két előadást láttam: van ennek a fesztiválnak egy, a kisvárdai közönségigényt kielégítő tendenciája is, ami miatt olyan előadások is bekerülnek az off-programba, amelyekről nem akarok se jót, se rosszat írni, mert nem az én tisztem megmondani a nagy igazságokat. Ezért a beszámolóm foghíjas, a fesztivál két nagy pillanatáról tudok (merek) írni, a többi általam látott előadást szívesen nézem nyári táborozás kempingtelepén, szabadtéri, kötetlen színpadon, ahol a többi, fröccsözgető-nyaraló nézővel együtt szórakozunk, elütjük az időt kikapcsolódásunk kellemes, Pest-mentes helyszínén: Kisvárdán.

(A Liliom megkapta a fesztivál fődíját. A díjazottak teljes listája itt olvasható - a szerk.)

Kisvárda, 2017. június 21.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu